Szövegek, húzások,
értelmezések
Elmélyülve Szophoklész tragédiájának szövegében, valódi dilemmaként
éltük át annak a mai színpadra való „átigazítását”. A legnagyobb gondunk az
volt, hogy mennyit húzhatunk ki a Devecseri Gábor kiváló fordítású szövegéből.
Miként tegyük azt úgy, hogy a mű alapgondolatát ne sértsük meg? Mi legyen az a
szempontrendszer, ami egyaránt megfelel az alakuló rendezői elképzelésnek és
ugyanakkor a mai néző számára az elhangzó szöveg értelmezését, a bonyodalom
követését is lehetővé teszi? Már a kezdet kezdetén tisztáztuk azt, hogy nem várhatunk el a közönségtől a görög mitológiában való tájékozottságot, például
azt, hogy tudják Élektra apja, Agamemnon egy istennő kiengesztelésére
feláldozta a másik leányát Iphigeneiát. Tudtuk, a hajdan
napokig tartó dionűszoszi versenyeken a hellén világ polgára mindennapi
életének eseményeit, a városállam közelebbi vagy távolabbi történetének
közszájon forgó helyszíneit látta megelevenedni a színpadon. A dévaj
istenek és az egykor volt hősök tragikus
létét és sorsát újra és újra
megélhette más-más szerzők tolmácsolásában. A történetből minden szál és
minden utalás ismerős volt. Erről
az egyik ókori szerző, Antiphanes így
ír:
... de boldog műfaj a
tragédia,
Akárhogy nézzük. Mert
hiszen ottan a mesét,
Valamennyi néző jóelőre
ismeri,
Előbb, mint bárki
szólna. A költőnek csupán
Utalni kell rá! Annyit
mond, hogy Oidipus,
Tudják a többit máris:
apja Laios,
Anyja, Jokaste, ki a
lánya, ki a fia,
Mit szenvedett és mit
csinált. Vagy mondja azt,
Hogy Alkmeon, és fújja
már a gyermek is
Legott...(idézi (Ritoók
Zs.1968.50).
Ezzel szemben
nálunk, a mai nézőknek mindez
teljesen idegen világ, az elhangzó
szövegeknek részletei legfeljebb csak a klasszikafilológusokat
gyönyörködtetik.
*
A mi tragédia-értelmezésünket alapvetően meghatározták a Falus Róberttől
olvasottak. „Az Élektra (kb.i.e.415) hősnőjében Antigoné szellemi-lelki
húgát teremtette meg a költő. Élektra nem-lankadó kitartása, a testvérek
zsarnokság elleni küzdelme áttetszően tiszta fénnyel ragyogja be az igaz ügy
harcosainak alakját, s még az anyagyilkosság borzalma is az ő
történetileg-erkölcsileg szükségszerű győzelműknek rendelődik alá. A kortársak
egy része mégis anakronisztikusnak érezhette a dráma heroikus fenségét s a
végső megoldás felhőtlen optimizmusát.... A hősöknek nemes eszményítése, a
konfliktusalakítás erkölcsi tudatossága, az emberi haladásba és harmóniába
vetett hit, a szerkezet pompás biztonságú vonalvezetése és a költői nyelv
ragyogó fensége: ezek Sophoklés művészetének megkülönböztető és halhatatlan
értékei ” (Falus R. 1970. 481).
*
A kérdéseknek hosszú
sora foglalkoztatott. Folyamatosan küzdött bennünk a színházi és a tanári személyiség.
Egyikük a drámai szerkesztés és a színházi előadás követelményeinek az
érvényesítését követelte; a másik a
kultúra, a művelődés, a görög mitológiáról szóló ismeretek megőrzése és
felmutatása mellett tört lándzsát. A tragédia szövegével való munka során,
kezdetben hol az egyik, hol a másik bizonyult meggyőzőbbnek. De aztán
rátaláltunk a szöveg
„korszerűsítésének” elvi alapjára. És
győzedelmeskedett a színházi
személyiség. Arisztotelész Poétikájának egyik mondata volt, ami mindmáig
irányt mutató a szöveggel való
dramaturgiai munkában. Ez minden korszakra, minden stílusra és minden rendezői koncepcióra érvényes alaptétel: „...ami
meglétével vagy hiányával nem befolyásolja a mű értelmét, az tulajdonképpen nem
is része az egésznek” (Arisztotelész. 1969.47).
*
A nagy görög bölcselő
fenti szavait megfontolva kihagytuk az
expozicióból Oresztész, Pyládész és az
öreg nevelő jelenetét, ami hemzseg a mitológiai nevektől és a
történelmi helyszínekre való utalásoktól. Ez a
mai néző számára teljesen idegen,
érthetetlen és ezért zavaró is. Annak lényege, ami az első jelenetben
elhangzik, ezt követően Élektra kezdő
monológjából is kiderül. Ezért az
előadást úgy indítottuk, hogy a színpadon a palotát jelző egyetlen dór oszlop
mellett, mezítláb, szakadozott ruhában megjelenik Élektra, hogy panaszos jajait és méltatlan sorsát
kikiáltsa „apám küszöbén mindenki felé” és hogy segítségül hívja az
isteneket bosszútettéhez.
Hasonló
megfontolások vezettek a tragédia többi
szövegrészeinek meghúzásában. Akkor még
nem volt jól átgondolt és kialakított
rendezői koncepciónk, csak a vágy élt, hogy ezt a nagyon szép és mélyen
emberi darabot színpadra vigyük. Arra
nagyon vigyáztunk, hogy Szophoklész szövegét a legnagyobb alázattal kezeljük és
a húzásokon kívül más módosítást pl.
betoldást ne tegyünk. Az is nyilvánvaló volt számunkra, hogy egyetlen olyan
sort vagy szót nem húzhatunk ki, ami
asszociációs láncot indíthat el a nézőben a mi világunkkal való összekapcsolásra. És ebben
is Arisztotelész gondolatmenetét
tartottuk mértékadónak: „Azért örvendenek a képek nézői, mert szemlélet
közben megtörténik a felismerés, és megállapítják, hogy mi micsoda, hogy ez a
valami éppen ez, és nem más. Ha viszont történetesen előbb még nem látták az
ábrázolt tárgyat, akkor nem az utánzás adja meg az élvezetet, hanem a művészi
feldolgozás, a szín vagy valami más
ilyen ok.” (Arisztotelész, 1969.37-38). Úgy gondoltuk, az a szöveg, ami
bennünk képzettársításokat indít el, az másoknál is hasonló folyamatot válthat
ki. Erre is említek egy példát az első jelenetből, ahol Élektra a mykenei nőknek hosszasan részletezi tragikus sorsát és
gondolatait.
Élektra a palota
kapujában
Ebben 85 soros
szövegben a lényeget hordozó részeket meghagytuk, a kevésbé fontosat úgy húztuk meg, hogy az a
gondolatmenetben semmiféle törést ne okozzon, és az asszociációkat kínáló részek megmaradjanak. Ezért a 22. sornál
bár megszakítjuk Elektra
szavait, de a gondolatmenet közvetlenül kapcsolódik a
további szöveghez.
ÉLEKTRA
...
És végül azt, mi
vétkeinknek alja már,
Apám ágyában hálni a
gyilkost magát
Nyomorult anyámmal,
hogyha még nevezhetem
Anyámnak azt, ki avval
összefekhetik,
...(húzás)
Ki asszonyok
segítségével vív csatát.
*
Sokat töprengtünk
annak az eldöntésén, hogy időben milyen hosszú legyen az előadásunk? Mert a szophoklészi szöveg
meghúzását az is befolyásolja, hogy egy pergő ritmusú előadás esetén,
mennyi az optimális idő, ameddig a
nézőnek a figyelmét le lehet kötni. Tarthatunk-e szünetet, vagy egyvégtében
játsszuk az előadást? Mi ugyanis a színházi
szünetek hívei voltunk és vagyunk. Nemcsak azért, mert a pszichológia azt
tanítja, hogy szándékosan és koncentráltan figyelni az ember legfeljebb csak
20-30 percig képes. Ez az idő
meghosszabbítható, ha a figyelmet
az érdeklődés vagy érzelmi állapot
motiválja. De még így is, a figyelem
egyre inkább fluktuálttá válik és folyamatosan gyengül. A színházi
előadás szünetei soha nem a színész
pihenését szolgálják, hanem a nézők befogadóképességének az újraélesztését.
Azaz szolgálnák, ha nem harapódzott volna el a teátrumban a felvonások
összesűrítése és a daraboknak egyetlen szünettel vagy szünet nélküli bemutatása.
*
A
színháztörténetet olvasgatva képet
alkottunk arról, hogy milyenek is lehettek az ókori görög
színházi előadások a dionüzoszi
versenyeken, ahol az egymással vetélkedő tragédia-írók műveiket bemutatták. Egymás után három
tragédiát láthatott a közönség, és köztük szünetet tartottak, majd következet
egy komédia. Egyetlen ókori szerző
művének előadását sem szakították meg szünettel. Ezeknek a hosszúsága -
a fennmaradt szövegek alapján - nem sokkal haladta meg az egy órát. Akkoriban
jobban figyeltek a nézőkre, habár azoknak magatartása semmiben sem különbözött
a maiak viselkedésétől. Ugyanúgy
lelkesedtek, sírtak vagy unatkoztak a
látottakon, mint manapság. A gyengébb tragédiák alatt a görög polgár is evett, ivott és ha unta az
előadást, akkor beszélgetett társaival, vagy elhagyta a nézőteret.
Erről Arisztotelész is ír a Nikomachosi
etikában: „A színielőadások alkalmával a nyalánkságokat kedvelő emberek
akkor engedik át magukat ennek a kedvtelésüknek, ha a színészek rosszul
játszanak.” (Idézi: Ritoók Zs. 1968.77)
*
Periklész
korában, amikor a színház a szegények
számára ingyenes volt, mert bevezette a „színház-pénzt”, biztosan tudták azt, amit ma néhány színházi
szakember elfeledett, hogy a színház nem pusztán a szórakozásnak és a
művelődésnek a helyszíne, hanem
egyben a társasági életnek is színtere. Olyan hely, ahol az emberek
találkozhatnak egymással,
kicserélhetik ismereteiket a
politikáról, a művészetekről, a magánéletről és az előadáson látottakról. Ott
kíváncsiak a véleményére is, mert a
bronzból öntött szépen mintázott színház
jegyét (a színház-pénzt) a kijáratnál elhelyezett urnába dobva kinyilváníthatja
tetszését a látottakról, szavazhat, hogy az egymás után bemutatott tragédiák
közül melyik tetszett neki a legjobban. A mai színházi fesztiválokkal
egybevethető dionüszoszi versenyeken a
más-más szerzőtől bemutatott tragédiák
előadásainak hossza nagyjából megfelelt a mai három felvonásos színpadi műveknek. Mi a húzások után
újraolvastuk a darabot és mértük az időt, ami végül is nagyjából egy óra
volt. Reméltük, hogy ennyi ideig ébren tudjuk tartani a nézők
érdeklődését és elérhetjük náluk az „esztétikai megrendülést”.
Élektra az égieket
hívja segítségül
*
Előadásunk legfőbb
célja az érzelmek kiváltása volt. Mert mi másért menne valaki a színházba, ha
nem azért, hogy ott azonosuljon a hősökkel és maga is újraélje azok sorsát,
emberi tragédiáját, bukását vagy felmagasztalódását. Arra számítottunk, hogy
sikerül olyan hatást elérni, mint amilyent a hellén „színházi krónikás” írt le
egy hajdani zsarnokról, akit a legszívtelenebb embernek tartottak, mégis „Mikor a tragédia színész, megrázó átéléssel Metopét[1] alakította, könnyekre
fakadt, ezután felállt és kiment a színházból. A színésznek később mentegetőzve
azt mondta, hogy nem azért ment ki, mintha nem törődnék vele, vagy meg
akarta volna sérteni, hanem mert elszégyellte magát, hogy a színészek
szenvedésein megesik a szíve, de saját polgártársaién nem”(Ritoók Zs.
1968.50).
Tudtuk ilyesféle
érzelmi állapot csak akkor következik be, ha az előadásnak sikerül ezt a az
emberekben kiváltani és ilyen folyamatot a néző lelkében elindítani. A
rendezőnek az a feladata, hogy megkeresse ennek a hatásrendszernek az
intellektuális, affektív és pszicho-motorikus alkotóelemeit, mert csak e három
elem harmonikus felhasználásával konvertálható a szöveg érzelmi attitűddé. Azt
hiszem, ezt nevezi a színházi szakma rendezői koncepciónak. Nos, nekünk ilyen
mindent átlátó és átfogó elképzelésünk kezdetben nem volt. Csak a közel egy
éves próbafolyamat során kristályosodott
ki mindaz, amit az előadás szellemi vázának nevezhetnénk. Ennek lényege,
hogy a munka során fedeztük fel Szophoklész világának és az antik hősök
sorsának máig érvényes üzenetét. Ez az
emberi létnek örökké újraéledő konfliktusaiban jelentkezik és ezért minden
történelmi korszakban megtalálható. A társadalmi-politikai és háborús kényszer
mindmáig gerjeszthet a gyermek-szülő viszonyban végzetes indulatokat és
teremthet emberi tragédiákat.
*
Az első
olvasópróbára megfogalmazott darabértelmezést többször is átértékeltük,
mert a próbákon minden szó új hangsúlyt és újabb rejtett jelentést kapott, amit
az előre megírt rendezői sablon csak gúzsba köt. Az előadás úgy épült, hogy a
szereplőkkel megbeszéltük a téma mitológiai vonatkozásait, az ókori görög ember
erkölcsi világát, amelyben folyamatos harc dúlt a mitikus, az istenek diktálta
áldozatvállalás és az emberi értékek között.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a mi századunk humanista értékrendjének szellemében
kell a darabot színre vigyük. Közben kerestük azokat az eszközöket, amelyekkel
a mai nézőnek ábrázolni lehet Élektra létének tragikumát, a benne töretlenül
munkáló vágyat, hogy a világnak felmutassa apjának méltatlan halálát, és
helyreállítsa környezetének megbomlott erkölcsi értékrendjét.
*
Élektra alakjában egy
olyan személyiséget kívántunk színpadra vinni, aki magában hordozza azokat a
nemes emberi tulajdonságokat, amelyek a darab megírását követő két és fél
évezredben e hősnőt eszményi szintre emelték. Mert ez a törékeny,
megalázott lény, akinek a helyzetét az
apai házban a kiszolgáltatottság, a naponta rászórt szitok és a kilátásba
helyezett fizikai megsemmisítés jellemzi, nem csak egy egyszerű passzív
tiltakozó lény. Szabadságvágya és tudatának felfokozott affektivitása rendkívül
nagy lelki erőről árulkodik. Igazának tudatában száll szembe anyjával és a
számára rendelt szolgasorssal. A remény és reményvesztettség helyzetében
hányódva is képes emelt fejjel megőrizni méltóságát. Harca és sikere a
világalakító emberek hősiségére jellemző magatartásnak pontos tükre. Élektrának
ellentéteként ott találjuk húgának, Khrüszothemisznek elfojtott szembeállását a
zsarnoksággal. Ő a passzív és minden kockázatvállalástól mentes viselkedését,
női mivoltával és erőtlenségével indokolja és inkább elfogadja a korlátozott
szabadságot, de nem vállalja a harcot ősei igazáért.
KHRYSOTEMIS
Igazságod talán neked
van, nem nekem;
De hogyha arra vágyom,
hogy szabad legyek,
Mindenben a
hatalmasoknak engedek.
A zsarnoksággal
szembeszálló Élektra és a megalkuvó Khrüszothemisz
*
Ez a tragédia
Szophoklésznek talán a legtöbb erkölcsi konfliktust rejtő alkotása. Az
előadóknak fejtörést okoz, ha a hősnő
igaz harca melletti állásfoglalásra akarják rábírni a nézőket. Úgy, hogy azokban
semminemű kétely ne foganjon meg arról, hogy helyesen döntöttek, amikor Élektra
pártjára álltak. Mert mai erkölcsi szemléletünk lényegesen eltér az ókori világ
mitikus beállítottságától, ahol az istenek kiengesztelésére hozott emberáldozat
a családokat sem kerülte el. Klütaimnésztra azzal védekezik Elektra vádjait
hallgatva, hogy férje, Agamemnon gyermeküket, Iphigeneát áldozta fel, hogy
Trójába hajózhassanak.
Mert hát apád, a híres,
kit folyton siratsz
Egyedül merte minden
hellének között
Föláldozni nővéredet,
kit nemzve nem
Kínlódott, annyit, mint
én, mikor szültem őt.
E szavak nehéz döntés elé állítják a nézőt,
mert végül is egy anyának gyermeke elvesztése miatti mély fájdalmát fogalmazzák
meg. Kulcsjelenet ez a nézőben kiváltható érzelmi reakció tekintetében, mert ha
a rendező nem vigyáz arra, hogy Élektrának erre adott válaszát a szövegben
hogyan húzza meg, és hogyan „állítja be” az Elektrát alakító színész
hangsúlyait, hogy az szövegben, hangban, lelki erőben meggyőzőbb legyen, akkor könnyen
megbillenhet az egész előadás egyensúlya és Klütaimneszra igaza kerülhet
előtérbe.
ÉLEKTRA
Beszélek. Azt mondod
megölted az apám.
Van vallomás mely ennél
szégyenteljesebb,
Akár jogod volt rá akár
nem? Márpedig
Kimondom, hogy jog
nélkül öltél, mert ez a
Gaz férfi vett rá, az,
kivel most együtt élsz.
...
........................................................:
meghalnia
Kezedtől kellett? Mondd
milyen törvény szerint?
Vigyázz, halandóknak ha
ily törvény hozol,
Nehogy magadra hozz
keserves bánatot.
Ha meggyilkoljuk
egyikért a másikat,
Első te vagy, ki meghal
méltó jog szerint.
E szavak arra utalnak, hogy a véráldozat és a
vérbosszú erkölcsi jogossága Szophoklész korában már kérdésessé vált. A
rendezői gond abból fakadt, hogy miként kerüljük el a szövegből kihallható
morális dilemmákat, és a tragédia üzenetét egyértelműen a zsarnokság elleni
harc irányába vigyük. Akkor nekünk az volt a fontos, hogy a két testvér tetteit
a nézők a szabadságért való küzdelemként értelmezzék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése