Szemelvények és
képek A mi színházunk című
könyvünkből (5.)
Fesztiválok, zsűrik, méltatások
A júniusi bemutatót
követően az őszi „évadkezdésig” több előadás már nem volt. A nyár folyamán mindenki
a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulására és a Mexikói Olimpia Játékok
eseményeire figyelt. Együttesünk csak szeptemberben találkozott újra és
elkezdődött a felkészülés az ötödik I.L. Caragiale Színházi Fesztiválra
*
A I.L. Caragile Színházi Fesztivál (Festival
Bienal de Teatru I.L. Caragiale) nagyszabású színjátszó
biennálé volt a múlt század
hatvanas éveitől a hetvenes évek közepéig. Akkor megszűntették és 1976-tól
Megéneklünk Románia Fesztivál elnevezéssel „a szocialista kultúrát és nevelést
szolgáló politikai-ideológiai, kulturális és művészeti mozgalommá” alakították
át. A változtatásnak a valódi oka az volt, hogy nagyobb teret biztosítsanak a
„nagy vezetőnk” által egyedül elfogadott
és elismert népi művészeteknek. A Caragiale színjátszó biennálé
másfél évtizedes története az amatőr színházak és színjátszó együtteseknek az
egész országra kiterjedő seregszemléje volt, ami valójában színházi előadások versenysorozatát
jelentette és jó alkalmat biztosított arra, hogy a különböző színtű és stílusú
amatőr színházi együttesek lemérjék saját művészi szintjüket. A fesztiválra
bárki benevezhetett, így a falusi, községi kultúrotthonok, városi művelődési
házak, népszínházak, kultúrpaloták, az ifjúsági szervezetek együttesei továbbá
a gyárak és üzemek kultúrcsoportjai valamint a hadsereg művelődési házai. Az
előírás szerint olyan színdarabbal, versműsorral vagy népi játékkal lehetett
jelentkezni, amit a megyei vagy városi Művelődési- és Művészetügyi Bizottságnál
jóváhagytak. A Fesztivál öt szakaszban zajlott és csak az azonos profilú színjátszó együttesek versenyeztek egymással
a községi, városi, megyei, megyeközi és az országos szinten. Minden szintnek
más-más összetételű zsűrije volt. A községi szakaszon a városi
kultúr-aktívisták és esetleg egy színész vagy színművészeti főiskolát végzett,
de politikai pályán érvényesülést kereső rendező. A városi és megyei szakaszok
zsűrijébe színházi rendezőket, irodalmi titkárokat kértek fel, pontosabban
utasítottak a zsűrizésre. A megyeközi és az országos döntőn már neves színházi szakemberek, rendezők, színikritikusok és a
művelődési élet jeles képviselői zsűriztek. Köztük mindig volt olyan, aki a
tollforgatásban is járatos szakemberként a helyi vagy a központi sajtóban
értékelte a fesztiválon látottakat és közvetítette az olvasóknak a zsűri
véleményét. Az 1968-as V. I.L. Caragiale-fesztivál Bihar megyei döntőjének
zsűrijében, többet között olyan színházi
szakember zsűrizett, mint Kelemen István, aki a Nagyváradi Állami Színház irodalmi titkára, dramaturgja volt, jelentős
kutatója a váradi színjátszás történetének[1].
Bukarestben a zsűri elnöke többnyire a Nemzeti Színház egyik rendezője volt, de
a zsűriben helyet kaptak a szakmai sajtó színi kritikusai és olyan számottevő
magyar politikai és színházi személyiségek, mint Domokos Géza vagy a szatmári
színház főrendezője, Kovács András.
*
Szeptemberben néhány emlékpróba erejéig újra
összejöttünk és azon töprengtünk, hogyan is lehetne az előadásunkban az
aktuális politikai eseményekre utalni. Ez az egyfelvonásos darab ugyanis
sikeresen ötvözi a Brechti értelemben vett epikus és a klasszikus dráma erős
érzelmi átélést ébresztő mozzanatait. Az egyes jelenetekben megelevenednek az
1930-as évek nagy gazdasági válsága idején Detroitban zajló véres tűntetések.
Mint „Hamlet apjának szelleme”, úgy kelnek életre a karhatalom által
meggyilkolt férfiak és nők, hogy elmondják, eljátsszák saját sorsukat és
halálukat. Az 1968-as év eseményei, a párizsi diák és munkás tüntetések, az
amerikai polgárjogi harcos, Martin Luther King meggyilkolása, a „prágai tavasz”
elfojtásakor magát felgyújtó fiatalember halála mind-mind azt sugallták
számunkra, hogy a színpadon a polgári engedetlenségnek ezeket a határozott
megnyilvánulásait minél elevenebben mutassuk be. Persze, vigyázva arra, hogy a
szövegben mindez csak a nyugati világra, pontosabban az Amerikai Egyesült
Államokra vonatkozzék és minket semmiféle vád ne érhessen, hogy „bújtogattunk”.
Azt , hogy a nézők erre hogyan asszociálnak és mit gondolnak, milyen
képzetekkel kapcsolhatják össze a látottakat, az már nem a mi dolgunk. E
meggondolások nyomán az eredeti szöveget itt-ott módosítottuk, átírtuk,
aktualizáltuk. Így például az eredeti szövegből ezt a sort „Spanyolországban
Larry Krischmannt megölték” így írtuk át: „Memphisben Martin Luther Kinget
megölték”. Szeptemberben a darab szövegei már teljesen új és más jelentéssel
bírtak, mint a bemutató előadáson. A darab végén a női főszereplő szájából
elhangzó szavak és az egyetlen gesztus teljesen új üzenetet hordozott. A nyár
folyamán ugyanis minden
újságban megjelent annak a két afro-amerikai
rövidtávfutónak a fényképe, akik a győzelmi dobogón az Egyesült Államok
himnuszát hallgatva fekete kesztyűs kezüket a magasba emelték és így tüntettek a fajüldözés ellen. A mi
előadásunk is hasonló befejezést nyert azzal, hogy keményítettük a szöveget, és
a fölöslegesnek vélt szavakat kihúztuk. Így Vera befejezésül ezt a szöveget
mondta: „Nincs más jövő, csak amelyet mi építünk. Itt a jövő (kezét
ökölbe szorítja és karját felemeli). Összeszorított ököllel. A mi öklünkkel!
Mi vagyunk a jövő! Emlékezzetek a holtakra, így mozgósítsátok az élőket! (Vera
összeszorított ököllel felemeli a karját és közben megszólalt az előadás kezdő
jelenetét is aláfestő zene Antonin Dvorak Új világ szimfóniájának fő motívuma).
Köszöntlek, köszöntlek Amerika!
*
A Fesztiválnak minden szakaszáról elemző írásokkal számolt
be a korabeli sajtó[2]. A
megyei szakaszról Kelemen István, a
zsűri tagja, egy hosszabb cikkben így összegezte tapasztalatait:
A legjobbakról
Lezárult az I.L.
Caragiale-fesztivál megyei szakasza
Eljött a mérlegkészítés ideje, s az eddigi bosszús jegyzetek helyett –
jót is írhatok. Mert a megye területén szerencsére akadt szép számmal
példamutató együttes, meglepően biztos művészi megfogalmazás. Hogy ezek
rendhagyó esetek? Meglehet. De bizonyítanak is. Főképen azt, hogy a
műkedvelő-mozgalom ma is időszerű s igen-igen szép eredményeket is tud
felmutatni.
Többször hangoztattam ezeknek az objektív és szubjektív tényezőknek a
szükségességét. Most ismételten le kell szögeznem: csak ott emelkedhet feladata
szintjére a műkedvelő mozgalom, ahol a színjátszás, a versmondás helyi üggyé
növekszik, ahol nem tartják a tantestület „belső ügyének”, hanem a helyi
szervek megadják a szükséges támogatást. A szubjektív tényezők legalább
ugyanolyan jelentőségűek: mindenkit be kell vonni a műkedvelő-mozgalomba, aki
úgy érzi: adhat valamit a színpadon. Nem szégyen az (sőt!), ha a tanítók,
tanárok mellett mérnökök, orvosok, helyi vezetők is fellépnek. Igen szép
példákat láttunk a megye területén, s elmondhatjuk: érdekesebb, sokszínűbb ott
a műkedvelő-mozgalom, ahol a társadalom minden
rétege találkozik a színművészet és a vers szeretetében.
S most pár szót a kitüntetettekről, az első helyezettekről.
Várad városi[3]
kultúrház
Albert Maltz: A próba
c. egyfelvonásosa a fesztivál legmodernebb, legidőszerűbb előadásának
bizonyult. Gáll Ernő színművész korszerű rendezői megfogalmazásában egységes,
sallangmentes (és főképpen pátoszmentes) előadást mutattak be a váradi
fiatalok, ami talán egy professzionista társulatnak sem válna szégyenére. S –
bár minden műkedvelő színész megfelelő színvonalon oldotta meg feladatát –
felfigyeltünk két vitathatatlan színészi egyéniségre: Schneider Németh Antal: Chris,
Németh Katalin meg Vera szerepében nyújtott valamit, ami már jóval túlemelkedik
a műkedvelés szintjén. Külön dicséret illeti a szervezőket, mert sikerült
tanárokat, munkásokat, vezető értelmiségieket, áruházi kiszolgálókat egységes,
céltudatos társulattá szervezni. Sokat várunk még ettől a lelkes kis
együttestől.
...
A legjobbak jól vizsgáztak színházszeretetből, tehetségből,
ügybuzgalomból. Most már az lenne a feladatunk, hogy minél magasabbra emeljük a
bihari műkedvelő-mozgalom általános szintjét. Hatalmas tartalékokat sejtek a jó
példák alapján, amelyek csak arra várnak, hogy hozzáértéssel, szeretettel,
pedagógiával és jó szervezéssel felszínre hozzák őket.
Kelemen István
az I.L. Caragiale-fesztivál
megyei zsűrijének tagja.
A versenyről és a színjátszóknak a megyék közti aradi
megmérettetésről Dávid Erzsébet számolt
be a Fáklya hasábjain. Írásában részletesen foglalkozott a fesztiválon látott
előadásoknak és különösen A próbának részletes elemzésével.
Megyeközi színjátszó fesztivál Aradon
Három megye találkozási színhelye volt szombaton és vasárnap az aradi
színház. Bihar-Temes- Arad műkedvelői
vetélkedtek a Caragiale fesztivál megyeközi döntőjén a továbbjutásért. A
vetélkedőt Bihar megye műkedvelői kezdték.
Kora délutántól, késő estig mienk volt a színház.
A vetélkedő legrangosabb műsorszáma Albert Maltz: A próba című egyfelvonásosa volt. A
municípiumi kultúrház színjátszói nagy élményt nyújtottak. Gáll Ernő rendezőnek
sikerült a műkedvelőkkel megértetni a szerzői elgondolást, amit azok híven tolmácsoltak.
Merész volt a vállalkozás, mivel egy modern felfogású, nem mindennapi darabról
van szó. Egy színdarab próbája folyik, amelynek cselekményét meg-megszakítja a
rendező. Érezzük mi is, hogy a leány nem jól csinálja, s azt hisszük, alakítási
gyengeség. Erre közbelép a rendező, s ugyanazt kifogásolja, amit mi is
észrevettünk. Azt, hogy Vera nem éli át a szerepét, gépiesen csinálja,
élettelenül. S nem azért, mintha másképp nem tudná, csak így diktálja neki a
szerző. A rendező újból kezdi a jelenetet, s el van keseredve, hogy nem és nem
megy. Le akarja cserélni a főszereplőt, nincs más választása és akkor
belerobban az addig visszatartott érzelem. A halottat testvérével azonosítja és
kitör belőle a kétségbeesés. Az is egy sztrájk idején történt, amikor a munkások
követelésére botokkal és golyóval válaszoltak. Elnémultak a szereplők Vera
fájdalmán, aki ugyan a szerepéből kiesett, de nagyon hiteles az egész.
Elrángatják a képzeletbeli halott mellől, újra kérik a jelenetet, de már
szöveggel. S Vera erőt vesz egyéni fájdalmán, illetve hozzáadva azt is, játssza
el a jelenetet. S ekkor a rendező odarohan, hogy megköszönje s bocsánatot
kérjen a kételkedésért. Egy színdarab próba, amely maga a darab. És benne él a
szereplők egyéni élete és egy darab Amerika; sztrájkkal, tüntetéssel,
megtorlással és nagy, nagy élni akarással. A szerepbeli rendező Schneider
Antal, azt a hitet kelti, hogy valóban egy hivatásos rendező bajlódik most egy
előadás színrevitelével. Németh Katalin Vera megszemélyesítője, nagyon élethűen
érzékeltette az érzelmek hullámzását, amely nagy szerepet játszott az igazi
alakítás végkifejletében. Jól érvényesültek az érzelmi kettősségre alapult
finom árnyalatok. Az együttes valamennyi tagja helyén volt a szerepében. Jó
lenne, ha ez a kis együttes továbbra is alkotna s bebizonyítaná: nemcsak a
verseny kedvéért volt mindez. Még a tavasszal az első bemutató előtt
megkérdeztük Gáll Ernőt, a színdarab rendezőjét, mi a célja ezzel a kis
együttessel? „A szokványos műkedvelésnél szeretnénk valamivel többet adni.
Valamilyen átmenetet képezni a professzionista színház és a műkedvelés között”.
Azt hisszük: sikerült nekik!
Eddig a szakaszig
eljutni sok-sok előzetes előadás és felkészülés szükséges. Sok helyen frissen
verbuvált csoportok kerültek előtérbe s nyilván nem nyújthattak olyan
teljesítményt, mint azok, akiknek már nem jelent újdonságot a színpad. Ezért
kell a színjátszást is – mint a műkedvelés többi válfaját – állandósítani.
Színjátszásban is az az igazi, amit a hozzá való ragaszkodásért és nem a
verseny kedvéért alkotnak.
Dávid Erzsébet
[1] Értékes munkája a Várad színészete című hézagpóló könyv,
ami csak halála után 1997-ben jelent meg, és olyan dokumentumokat is tartalmaz,
amit 1975-ben a színház archivumából kivettek és elégettek vagy amit a
szekuritáte a szerzőtől elkobzott.
[3] Abban az évben ment
végbe a megyésítés, megszűnt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány és városunk
municipiummá lett. De a sajtóban még sokáig a város nevet használták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése