Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (a12. rész folytatása)

Filmriport és kancsal szem

Valaki, aki magát (szem)-nek nevezi, a Brassói lapok 19. számában – tévé- figyelőként – lényeg és locsogás viszonyáról s megnyilatkozási formáiról elménckedik. A téma nem új, bárki körülrágcsálhatja. Tehát (szem) is. Hogy vitafigyelése szunyatag? Potomság. Fő, hogy érvelés helyett meghökkentse olvasóit; az írásnak bizonyos szintjén alul a figyelemkeltésnek más módja nincs.

Miről van szó? Televíziónk magyar szerkesztősége egy nagyváradi műkedvelő csoport előadásában közvetítette Szophoklész Elektráját. Ez alkalomból (szem) rendkívül kategorikus következtetésekbe bukfencezik. Szerinte ugyanis a szóbanforgó előadás címszereplője úgy játszott, mint a világsztár Irene Papas. Ne bántsuk azokat, akik a műkedvelő színjátszás leglelkesebbjei, legjobbjai. Munkájuk serkentő ereje nyilván nem az üres becsvágy, sem a föltünési viszketegség, hanem a kultúra szeretete, az önművelődés, a közösségi érzület. S ha ez így van: nem igénylik maguknak Irene Papas, Radu Belgian, vagy Kovács György jelzőit. Másról van szó: (szem)-nek ama rikkantásáról, miszerint ez az előadás „elhomályosítja a nagyváradi professzionista Thália teljesítményeit – úgy általában, tisztelet a kivételnek.” Isten veletek, nagyváradi magyar színészek! Íme, kiderült, hogy minden eddigi teljesítményetek félreértés volt, a dilettantizmus olcsó és időleges látszatsikere. Jó lesz tehát levonni a tanulságot, és kalapot emelni (szem) előtt. Szerinte ugyanis – az alamizsnaként odavetett kivételek ellenére – Váradon most született meg az IGAZI SZÍNHÁZ. Búvópatakként most tört föl „váratlan helyen.” Okunk azért nincs aggodalomra; (szem) így vigasztal: „Nem baj, jó, hogy feltör. S ez a lényeg.” Hogy miért lenne baj, és ha baj, miért „nem baj”, bízzunk az elemi logikára, vagy vessük a műkedvelő zsurnalisztika kacatjai közé.

Bizonyára akad majd színházi szakértő, aki bebizonyítja: volt s van-e Váradon IGAZI professzionista színjátszás, vagy nincs.

A terjedelmére nézve sovány, de provinciális szemléletében annál kövérebb (szem)-le egy olyan filmriportnak is figyelmet szentel, melyet a tévé magyar szerkesztősége – műfajérzék hiányában – úgy harangozott be, mintha alulírott forgatókönyve alapján készült volna. Ne beszéljünk most arról, mi a forgatókönyv. Csak azt kell leszögeznünk, hogy a „Csengők és szívhangok” című filmriport egy az Előrében megjelent alfalusi naplójegyzetem alapján készült. Ha (szem) olvasta volna – illenék ily esetben valamennyire tájékozódni – némi fogalmat alkothatott volna arról, mifajta „locsogásról” van szó. Képsorokról beszél ugyan, de óvodaszintű nyelvtudás esetén is bizonyos, hogy a FILMKÉP nem locsog. Fut, pereg, föltűnik, eltűnik, áttűnik, de nem locsog. Nyelvünk ezt az igét másfajta használatra teremtette. Isten neki! A formabontás korában egyesek magát a nyelvet is bomlasztják.

Mint olvasható: (szem) számára a filmriport hosszadalmas volt és unalmas. A vidéki életforma „szájbarágó apológiája”. Nem tisztázza ugyan, hogy ki és mit rágott a néző szájába: megrágott képet-e, vagy szöveget; a lényeg az, - mert hisz (szem) valaminő elvont, szándékainak zavaros alján megragadt LÉNYEG nevében szól -, hogy a filmriport „a sematizmus rossz ízét hagyta maga után”. (Sic!)

Divatos megpecsételés! Nézzük közelebbről. Az alfalusi orvos-tanár házaspár mindennapi munkájának bemutatása talán azért lehet sematikus, mert nélkülözi azokat a konfliktusokat, amelyekről ritkábban művészi filmjeink, gyakrabban költészetünk és prózánk ad hírt. Egy filmriport objektív lehetőségeit ez a követelmény meghaladja. Vagy azért sematikus, mert a doktor úr nem borotválatlan, és nem világfájdalmas, nem csehovi és nem elidegenedett? Családi élete azért sematikus, mert az olasz neorealista filmek számára nem nyújt konfliktus-elemeket? Vagy tán az „hogy maga után” rossz ízt, hogy páciensei szeretik és elhívják tollúfosztóba? Úgy emlékszem – mivel magam olvastam föl -, arról is szó esett, hogy a tanárnő, a valamikori hírneves sportoló érthető nosztalgiával gondol vissza külföldi sikereire, anélkül azonban, hogy Alfaluban a sors megkínzottjának érezné magát. Lehetséges: (szem) számára izgalmasabb lett volna, ha az antisematizmus jegyében a tanárnő kétségbeesett zokogásait, beckett-i közönyét, egzisztencialista magányát viszik filmre. Sajnos, erre nem adódott alkalma sem a film rendezőjének, sem operatőrjének. Céljuk ugyanis az volt, hogy hőseik napi munkájának nyomdokain haladjanak. Mindennap láthat ilyet (szem) a televízióban : termelő szövetkezeti elnökök, ipari munkások, akadémikusok portréját. Unja őket? Várja meg a szombat esti kalandfilmeket. Anélkül, hogy megbocsátanának az idillizmus, a cukrászművészet irodalmi híveinek, tudomásul kell vennünk, hogy egy példamutató falusi értelmiségi család munkájának pozitív bemutatása még nem „apológia”. Olyasféle, látszólagosan esztétikai igénnyel összehalandzsázott szöveg, miszerint a filmriport a valódit mondta, de mégsem az igazat, legföljebb azokat ejti gondba, akik nem sejtik, hogy némely tollforgatónk beleolvasott József Attilába, de szellemének rossz az emésztése. Miért ne fitogtassuk a tájékozottságunkat egy konkrét személyekhez kötött, lehetőségeiben objektív korlátok közé kényszerített filmriport kapcsán is!

Miért ne kérjük számon egyik műfajtól azt, ami a másik műfajnak következménye! Esztétikai fogalomzavaraink elhitetése végett pedig hivatkozzunk valamely munkás-ismerősünkre. S ilyenformán végre-valahára (szem)-től megtudhatjuk, amit eddig nem tudtunk, még csak nem is sejtettünk: az írás és a filmriport egyetlen lehetséges programját. Mélyenszántóan és tiszteletre méltó bátorsággal így fogalmazza meg. „Tessék a lényegről beszélni.” Ó, bárcsak hamarább hallhattuk volna! Mennyi locsogástól kíméltük volna meg hallgatóink s olvasóink fülét.

A szóban forgó filmriportot különben nem Csáky Zoltán készítette, hanem Turcu György. Oda kellett volna figyelni. Vagy legalább is a filmet megnézni.

Sütő András

A bántással kapcsolatos dilemmánk feloldásában néminemű segítséget kaptunk Varró Ilona  következő leveléből, ahol a levélíró néhány aláhúzott szóval célzott arra, hogy a jeles író kire is gondolt.

Mellékelve:2 kép                                                72.június 1.

                                        Kedves Kollega!

Köszönöm a szép levelet s a képeket; utóbbiakat sajnos, nem tudjuk használni[1].(Máskor Vilidár Istvánnal próbálkozzék, ő már tudja, hogy mi jó nekünk s mi nem).

Így kép nélkül is lement azonban  egy cikkecske s abban néhány jó szó magukról az Új Élet 13. számában; kb. július vége felé jelenik meg.

Nyugi, nyugi – és csak így tovább! Semmi nem számít!

Üdv. Varró Ilona

U.i. Egyebekről máskor. Most sietek a jó hírt közölni. – (Szem) - tudomásom szerint Szemlér (Lendvai) Éva volt.

Nemsokára valóban megjelent  Varró Ilona írása a műkedvelőkről, amiben rólunk is volt néhány meleg szó.

Műkedvelők

Szokás szidni a Népi Alkotások megyei Házait, amiért nem biztosítanak a színjátszók számára megfelelő darabválasztékot. Pedig idejét múlta folyton ezen rágódni: mind több a példa ugyanis az „önellátó” színjátszó csoportokra (lásd. pl. Páskándi és Kocsis diák híveit, a Piroska meséjét átíró és bábszínpadra alkalmazó maroskeresztúri meg koronkai pionírokat vagy a Pál utcai fiúkat nemrég dramatizáló és színre vivő régenieket). Mind több jel mutat arra, hogy a műkedvelők valamilyen művet kedvelnek meg, választanak ki (esetleg hoznak létre) először, és csak azután lépnek színre, vagy neveznek be valamilyen versenyre. És talán mégiscsak ez az igazi. Amikor a csoportnak (vagy felolvasónak, szavalónak stb.) benső köze van a választott műhöz: maga fedezte fel, szerette meg, s úgy érzi, hogy egyedül az alkalmas, emberi vagy szakmai természetű mondanivalója közvetítésére, szellemi, nyelvi értékei megcsillogtatására. (Négy évvel ezelőtt a zetelakiak ízes Énekes madara volt jó példa erre.) Ahelyett tehát, hogy megkövetelnénk a mindenáron való benevezést valamely versenyre vagy fesztiválra, inkább meg kellene tiltanunk a formális, kényszeredett – és eredménytelen – vállalkozásokat. Szerepelni csak azoknak érdemes, akik – egyazon munkahelyen, szakmában vagy helységben – már közösséggé forrtak össze valamiképpen, jól érzik magukat egymás társaságában, egyetértenek a legfontosabb dolgokban, a munkában levő darabot pedig akkor is elő szeretnék adni – úgymond „önmaguk gyönyörűségére” -, ha esetleg akadályokat gördítenének útjukba.

Ilyen, a szereplők szíve szerint való produkciót, kettőt is láthattunk mostanában – jómagam, sajnos, mindkettőből csak részleteket -: a televízió jóvoltából a nagyváradi Művelődési Ház színjátszóinak Elektráját, és – egy hétvégi kiszállás alkalmából – a kolozsvári Szakszervezetek Művelődési Háza keretében létesült, elnevezésében az alapító tagok születési évét viselő Stúdió 51 diákszínjátszóinak Gondolatok egy levél margójára c. irodalmi összeállítását. Az utóbbi gárda egyetemi hallgatókból, elsősorban filológusokból toborzódott a másodéves H. Szabó Gyula „vezényletével; de tagjai képzőművész hallgatók is, és ez nemcsak az összeállítás eszmei-ízlésbeli egységét, hanem a színpadi kivitelezés magas színvonalát is biztosítja. Legirigylésreméltóbb mégis az a jó hangulat, az a baráti légkör, amely a csoportban uralkodik. Ilyen eggyé csak nagyon jóban forrhatnak össze az emberek. A nagyváradiak is családi- , szakmai-baráti egybeforrottságuknak köszönhetik nemcsak fennállásukat, hanem életképességüket és másfél évvel ezelőtti, országra szóló sikerüket is. Amikor pedig – 8 hónapi kiesés után – újból felhangzott a tévében, az Elektra, hibátlanul, egyszerűen és szépen, elmélyülten, érthetően és gyönyörködtetően: öröm töltött el minket, látván, hogy Schneider Antalék avatott kezében jó helyt van Váradon a műkedvelő színjátszás sorsa.

Ne keressünk hát a kákán a csomót, és se az Alkotások Házán, … kortárs íróinkon az új darabok …lám, Szophoklésszel éppúgy lehet valamit mondani, felemelő művészeti élményt nyújtani, sőt Caragiale versenyen jó eredményt elérni, mint… ne mondjunk nevet.

Varró Ilona

                                                                        *

Úgy gondoljuk, az antik görög tragédiák világában tett utazásunk és kísérletünk a vártnál is jobban sikerült és igazolta azt a hipotézisünket, hogy annak a világnak az alkotásai máig  érvényes gondolatokat hordoznak az emberről és annak olykor tragédiába torkolló létéről.

Két éven át, amíg az előadást műsoron tartottuk, összesen 14 alkalommal játszottuk a darabot, ami mindenképpen azt igazolta, hogy nemcsak a rokonok és az ismerősök nézték meg előadásunkat. Hogy összesen hány néző látta ezt a görög tragédiát, nem tudjuk. A rádió és a tv. közvetítéssel együtt minden bizonnyal több ezren. Tolnai Tibor  díszlettervének makettje a Képzőművészeti Bienálén  különdíjat nyert. Az előadást beharangozó újsághírekről álljon itt egy kisebb válogatás.

Tolnai Tibor dijnyertes diszletterve

Műsoron: az Elektra

Holnap, szombaton 17 órai kezdettel előadás lesz a Municipiumi Művelődési Ház nagytermében. A kultúrház színjátszó együttese az iskolások előtt bemutatja Szophoklész: Élektra című tragédiáját. Az együttes műsorát vasárnap  a szalontai kultúrházban mutatja be.

Színházi est

Ma délután – sportnyelven szólva – hazai pályán játszik a municipiumi kultúrház művészegyüttese. Előadják Szophoklész: Élektra című tragédiáját, amellyel a VI. I. L. Caragiale színjátszó versenyen díjat nyert az együttes. A darabot Schneider Antal rendezte. Az előadás 17.30 órakor kezdődik.

                                                                                                                                 

Az ünnepeltek előadása

Azokat a kultúrcsoportokat ünnepeljük vasárnap, amelyek díjat nyertek a VI. I.L. Caragiale színjátszófesztiválon. Mint ismeretes a pártévforduló köszöntése jegyében lezajlott színjátszó versenyen és fesztiválon a Municipiumi Kultúrház együttese a második díjat és ezüstérmet, az Építők klubjának együttese harmadik díjat és bronzérmet, a papfalvi kultúrház együttese a KISZ  KB különdíját és Díszoklevelét nyerte el. A zsűri döntését néhány nappal ezelőtt nyilvánosságra hozták, vasárnap pedig sor kerül a diplomák és a díjak átadására. Az ünnepelt kultúregyüttesek a Municipiumi Kultúrházban találkoznak s a váradi közönség előtt is bemutatják azokat a színdarabokat, amellyel díjat nyertek. A váradi kultúrház együttese az Elektra-val lép színpadra az ünnepséget 17 órai kezdettel tartják. A belépőjegyeket a kultúrház  pénztáránál lehet megváltani.

A nagyváradi Művelődési Ház  színjátszó csoportja június 6-án újra Kolozsváron mutatta be Szophoklész Élektrá-ját, Schneider Antal rendezésében, Tolnai Tibor díszletével, Bányai Katalin kosztümjeivel, Németh Katalinnal Elektra és Schneider Antallal Oresztész szerepében.

Bányai Katalin díjnyertes   kosztümterve

---

[1] Az előadásról sajnos nem készültek profi fotók és a román tv. archivumában sem találták meg az egykori tv adás felvételeit.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (12.)

A nyertesek köszöntése

A szerkesztőségünkbe érkezett telex-jelentés ezúttal is kimért, tárgyilagos hangú: „a Rapsodia Romana” együttes fővárosi termében hétfő délután ünnepélyes keretek között - kiosztották a műkedvelő színi együttesek VI.. Ion Luca Caragiale fesztiváljának díjait. A nagyszabású fesztivált az idén a pártévforduló tiszteletére rendezték. Az írókból, rendezőkből, színészekből, színkritikusokból álló zsűri javaslatára a következő együtteseket díjazták: „...a municípiumi, városi, ifjúsági és hadsereg művelődési házak színházi együtteseinek járó II. Díjat és ezüstérmet a bukaresti Petőfi Sándor művelődési ház és a Nagyvárad Municípiumi Kultúrház kapta...”

      Az országos döntő  jelvénye és az ezüstérem.

Eddig a jelentésnek minket érdeklő része, s a kimért tárgyilagosságot felrúgva, az elismerő üdvözlés gondolata után nyomban ki kell mondanunk, hogy: megérte hát! Mert a most díjazott Elektra-előadás nehezen indult nagyváradon; de a jelen sikere bizonyára enyhíti a kezdet nehézségeinek gondolatát és ezen túlmenően (már a jövőbe nézve), megint erőt kölcsönöz az új kezdeményezéshez. S azt hiszem, ez az, amiről elsősorban szólni kell, ha az együttesről beszélünk: a kitartással párosuló kezdeményezőkedv, a színházszeretet mellett egyik legjellemzőbb vonása az együttesnek. A annak bizonyítására, hogy az új iránti vonzódás és a nehézségek vállalása egyaránt tudatos, hadd álljon itt az újságíró jegyzetfüzetéből kimásolt néhány mondat: 1969. Decemberében, amikor Szophoklész Elektrájának próbái már folytak, a rendező Schneider Antal mondotta: „a színjátszást megszeretni csak a klasszikusok, csak az ilyen klasszikusok révén lehet, s ez a nézőkre, színészekre egyaránt vonatkozik... Most, amikor a műkedvelés új arca van feltörőben, mindent megteszünk ezért – a tanulás, a tanítás, a színjátszás öröméért...”

Az együttes sikerét nem lehet egyetlen ember munkájának tulajdonítani (egyébként is a kiváló közösségi-szellem jellemzi az együttest). De Schneider Antal tevékenységére külön fel kell figyelni: rendezői koncepciója töretlenül érvényesült a darab kivitelezésében, s ez egy előadás sikerében már döntő tényező lehet. Schneider munkatársainak, a kivitelezőknek: az Elektrát alakító Németh Katalinnak, a jelmeztervező Bányai Katalinnak és Leprich Ilonának, a díszlettervező Tolnai Tibornak ugyancsak jelentős része van a sikerben. Most, amikor a két évvel-ezelőtti országos elismerés mellé újabb társult, a szokásos gratuláció mellett további sikereket kívánunk az együttesnek.

Nagy Béla

A II. díjat nyert  Élektra-előadás Diplomája

                                                                        *

Az országos döntőn, az előadás után a zsűri néhány tagja személyesen is gratulált, de az ott elhangzottakat amolyan protokolláris udvariasságnak tartottunk, amiről úgy véltük, minden csoportnak biztatásként kijár. Pár hónappal később a Művelődés hasábjain viszont már egy érdekes, elemző cikk jelent meg Horváth Arany tollából s ez már szélesebb és mélyebb távlatokban foglalkozott az amatőr színjátszás jelenével, lehetőségeivel és távlataival. A fesztivál zsűrijének elnöke és a zsűri tagjai mellett olyan jeles magyar színházi személyiségek is nyilatkoznak, mint Tompa Miklós, Csíky András, Köllő Béla, Szabó József, Bereczky Júlia. Ezért teljes terjedelmében közöljük, hiszen betekintést nyújt egy korszak ilyen témájú gondolkodásába.

Honnan jönnek, hová jutnak?

A műkedvelő színjátszók VI. Caragiale Fesztiváljának egyik megyei szakaszát Zilahon tartották meg. Az öt megye műkedvelői közül a nagyváradiakról, a Máramaros megyei majsziniekről és a láposiakról érdemes megemlékezni. Ezzel nem akarom a többi megye küldötteit túlságosan elmarasztalni, hiszen Kolozs megye színjátszói is szépen szerepeltek. Talán a besztercei csoport volt színvonalon aluli. Azonban az előbbiek előadásai során vetődtek fel olyan kérdések, amelyekkel azt hiszem nem árt foglalkozni.

A Máramaros megyei két folklóregyüttes meglepően szép volt. Szép volt, mert igaz. A majsziniek műballadájában Ripă Izidor valóságos témát dolgozott fel: a második világháború egyik napját örökíti meg, amikor egy kommunista keresése ürügyén huszonkilenc fiatal férfit lőttek agyon az erdőben hozzátartozóik szeme láttára. A ballada rendezője, Bercea Irina tanítónő, maga is személyes tanúja volt az esetnek. A ballada a görög tragédiák hangulatát idézte, ahogy a férfikórus, a női siratók és az esengő gyermekjajgatások egybefonódtak. A színpadkép önmagában díjat érdemel. A szerző és rendező főérdeme, hogy felhasználtak ma is élő folklórelemeket. Annyira természetes volt az elmesélő, mint amennyire könnyezve siratkoztak a gyászoló asszonyok. Mintha a huszonkilenc koporsó fölött rögtönözték volna a siratóénekek szövegét, dallamát. És a teknő-bölcső néhány asszony vállán még fokozta a halálos bánat érzését. Nem ok nélkül zokogott fel valaki a nézőtéren és többen is végigsírták a jelenetet.

A láposiak balladáját a faluból gyűjtötték és a magyar Kádár Kata ikertestvére. Rendezőjük Fărcăşan Nicolae, a nagybányai képzőművészeti Iskola tanára. Itt a kórust helyezték előtérbe és egy ősi temetési szertartást elevenített fel a rendező: az ősök nem sírással, hanem tánccal kísérték utolsó útjára, a halottat. Az átkozódás, a siratozás és a népi kollektív játékok minden forrásából merített a rendező.

A Nagyváradi Művelődési Ház magyar együttese Szophoklész Elektrájával szerepelt, nagy sikerrel. És ezúttal át is adom a szót a zsűri tagjainak, hadd mondják el véleményüket maguk a szakemberek.

A zsűri elnöke, Sandu Eliad, a művészet érdemes mestere országosan kimagasló teljesítménynek tekintette Schneider Antal rendezését. Mivel az ország minden versenyszakaszán részt vett, tárgyilagosan ítélhette meg az előadást. Elena Sereda, a Bukaresti Nemzeti Színház művésznője a műkedvelést meghaladó produkciónak nevezte. Annak ellenére, hogy nem értette a nyelvet, annyira lekötötte  a verses szövegmondás és a főszereplő Németh Katalin alakítása, mint egy hivatásos színészi játék. Véleménye szerint az eddig látott magyar csoportok közül ez emelkedik ki legmagasabban. Dán Róza, a Szakszervezeti Tanács küldöttje a legjobb magyar színjátszókat látta az együttesben. Mihai Crişan pedig kérdéssel válaszolt.

– Kik ezek a tehetséges magyar műkedvelők? Honnan jönnek és hova jutnak?

– Nos, ez a kérdés – úgy gondolom – nem is nekem szólt, és akik választ adhatnak, vagy a kérdés megoldásán gondolkozhatnak nem a műkedvelők között keresendők. Ezért tovább kérdezek én is a magyar színházak színészei, rendezői között. Adják meg ők a választ. Hiszen a műkedvelők a saját örömükre gyakorolják a színjátszást. De a fizetett színészek között is nem egy megrekedt a műkedvelés szintjén, akik viszont mások örömére játszanak vagy játszanának. (Nem kis bosszúságára a nézőknek.)

– Milyen úton juthatnak színpadra a kiemelkedő tehetségek és hogyan kellene a színésznevelést a legmagasabb színvonalra emelni?

Tompa Miklósnak, a művészet érdemes mesterének, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola professzorának teszem fel elsőnek a kérdést.

–Véleményem szerint a színésznevelésnek az első szakasza már az iskolában kell, hogy megkezdődjön. A magyar tanárok az önképző körökön legalább a helyes dikcióra figyeljenek fel. És szerettessék meg a színházat diákokkal. Törődjenek a diákszínjátszó mozgalommal. A második szakasz a főiskolán folytatódik, ahol a növendékek elsajátítják az egyes szerepkörök megformálásának módszerét. Az igazi nagy iskola a színészek számára egy egész életen át a színház volna, ahol a főiskola tanárának a szerepét a rendezőknek kellene átvenniök. A rendező az összes hatástényezőket össze kell hangszerelje a műalkotás érdekében. Ebben a hangszerelésben a legfontosabb tényező a színész. A rendezőhiány odajuttatja a fiatal színészt, hogy ha a közös munkára van is tehetsége és hajlandósága, a színházakban nem kap módot, hogy kiteljesítse azt. Van néhány rendező, aki normára dolgozik, azaz az évi két rendezésen kívül nem foglalkozik rendszeresen a színészek továbbfejlesztésével. Így nem csoda, ha némely színész visszasüllyed a műkedvelők szintjére. Nem értem például, hogy a kolozsvári színházban miért nem vállalják a rendezők, a rendszeres művészi irányítás szerepét.

– Mi a véleménye a műkedvelő színjátszókról? Miben látja a jövőjüket és feladatukat?

– A jelenük és a jövőjük abból áll, hogy megszerettetik a tömegekkel a színházat. És ha az Énekes madár sepsiszentgyörgyi előadásában érvényesült az a hamvas tisztaság, amire törekedtünk, akkor a zetelakiak életvidám előadása is segített, amelyben a Magdolna olyan tisztán volt népi, ahogy Tamási megálmodta. De nagyon sok színészünket a műkedvelő mozgalomnak köszönhetjük. Erdős Irma és Köllő Béla kimagasló tehetsége egy diákelőadáson tűnt fel. Attól kezdve Szabó Ernővel szem előtt tartottuk őket, míg végleg el nem kötelezték magukat a színházzal.

Köllő Béla: – Kollegista koromban a Tolnai Lajos Körben kezdtem a színpadi munkát, Erdős Irma, Csorba András társaságában. Mellettünk még sokan műkedvelősködtek, csak abban az időben a főiskolára való szelektálás másképp történt. Évente megtartották az országos tehetségkutatást és abból a műkedvelő tömegből a felére csökkentünk, majd a főiskolának arról az évfolyamáról, amelyből végül megalakult a szatmári színház, csak tizennyolcan kerültünk ki.

–Foglalkozott-e a műkedvelőkkel pályája folyamán?

– Hogyne. Most is tanítok a népművészeti iskolában. Volt egy munkásnő tanítványom, aki olyan tehetséges, hogy szívesen üdvözölném, mint kolléganőt a színpadon. De továbbra is munkásnő marad. Hogy mit értem el a tanítás során? Még főiskola előtt Tompa Miklós segédszínésznek szerződtetett a Székely Színházhoz. Az általa vezetett színházban tanultam etikát és fegyelmet. Egész életemre ott tarisznyáltak fel a szakma iránti tisztelettel. Talán a műkedvelők is ezt tanulják meg tőlünk. Tiszteletet a színház iránt. Hasznát vehetik a műkedvelő mozgalomban, ami rendkívül hasznos, de szükségesnek tartanám a tehetségkutatás újraélesztést, hogy a feltűnt tehetségek ne vesszenek el. Rendezőnk is kevés van. A mi időnkben a főiskolának rendezői szakja is volt. Miért nem gondoskodunk az utánpótlásról? Tompa Miklóst tartom ma is a romániai színjátszás legteljesebb értékű rendezőjének. Miért ne képezhetne Harag György, Szabó József is újabb rendezőket?

Csíky András: – A teljesítőképesség arányában minél több fiatalból kell válogatni a főiskolára. A mi időnkben az volt a mérce, hogy ki mit tudott, nem pedig ki honnan jött. És még egy. Amit mestereink a katedrán tanítottak, azt mi este a színpadon megnézhettük. Most is erre van szükség, hogy a tanítvány elfogadhassa a mesterét. De nekünk Tompa Miklós, Szabó Ernő, Delli Ferenc volt a mesterünk. Legyünk mi is mesterei az utánunk következőknek. Teremtsünk új rendezőket, ha nincs elég lehetőségünk külföldre küldeni vagy a bukaresti főiskola rendezői fakultására bejuttatni a magyar ifjakat. Hogy tanítanék-e a főiskolán? Ha rajtam múlna, visszahoznám Kolozsvárra a színművészeti főiskolát és vállalnám, hogy négy évig nem játszanék színpadon, csak a növendékekkel foglalkoznék. Meggyőződésem, hogy néhány kollégám még akadna, aki szívügyének tekinti a színész-továbbképzést. Nem beszélve, a még szellemi erőben lévő nagy mesterekről, akik bennünket is tanítottak.

Szabó József: – Amíg Kolozsváron voltam rendező, én vezettem a diák-színjátszócsoportot. Ott találkoztam az Elektrát alakító Németh Katival is, aki kibukott a főiskoláról. A Tánja szerepét egy jogászlány játszotta el, aki született tehetség volt. Most ki tudja, hol hoz ítéletet? Dálnoki Erzsébet most végzi az angol szakot és én azon töprengek, hogy miképp vehetnők fel a Nagyváradi Színházhoz. Mert valaki nem attól színész, hogy főiskolát végez, avagy nyelvszakot, hanem a töretlen tehetség teszi színésszé a színészt. Hol lenne most Török István és Vándor András az egykori asztalossegéd, illetve borbélyinas, ha az ötvenes években is a mostani módszereket alkalmazták volna a felvételi vizsgán. Legalább annyit kellene biztosítania a színművészeti főiskolának, hogy valamilyen módot teremtsen a már diplomás fiatal tehetségeknek a szakma megtanulására. Egy év alatt megtanulhatják a mesterséggel járó feladatokat. Avagy képezzük ki őket színházainkban.

– A színházi mozgalomnak van-e ebből haszna?

– Elképzelhető, hogy ugyanabban a városban nagyon tehetséges műkedvelők játszanak és a színházban tehetségtelen színészek untatják a közönséget.

– Ismer-e autodidakta rendezőt, aki hivatásosként dolgozik az utóbbi időben?

– Kovács Levente irodalom szakot végzett és a diák együttesben tűnt fel. Mondhatnám, hogy az én felfedezettem. Mint tanár olyan sikerült előadásokat rendezett az iskolában, hogy Szabó Lajos, a Színművészeti Főiskola igazgatója tanársegédként felvette az intézetbe. De persze ez nem megoldás. Egy fecske nem csinál tavaszt. Rendezői szakra van szükségünk. Végül hangsúlyozni szeretném, hogy törődjünk a színházzal, mert a közönség igazságos és kegyetlen. Szívesen megveszi a műkedvelők előadására a jegyet, ha az izgalmasabb, mint a színházi produkció.

– Valóban?

Bereczky Júlia: A Volpone még megérne sok előadást. Bár a Kolozsvári Városi Művelődési Ház együttese mutatta be, olyan sikere volt, hogy városszerte emlegették. Jakab Mária filozófia szakos hallgató játssza a főszerepet. Rendkívül tehetséges.

– És miért nem ment a főiskolára?

– Jelentkezett, de nem vették fel.

– Mondana egy nevet, aki arról az évfolyamról került ki színészként és sokkal gyengébb?

– Ne személyeskedjünk, de tudnék mondani.

A színházak neveljenek ki maguk mellett stúdió együttest. Szép és okos javaslat. Mondjuk, hogy erre Kolozsvárnak van a legnagyobb lehetősége. Több műkedvelőből lehet válogatni. De van-e erre szakember, aki vállalná a vezetését? Bisztrai Mária és Horváth Béla évekig képezték a főiskola utánpótlását a művelődési házban működő csoportból. Csak egy tehetséges színészt említsek: Csíky Ibolya is így került színházhoz. Tőlük Bereczky Júlia vette át a munkát, és kitűnő előadásokat rendez. De ez csak egyetlen együttes. Amíg a kolozsvári színház igazgatója rendezők után járkál, honnan fussa a műkedvelő együttesekhez is?

Végezetül újra Tompa Miklóshoz folyamodom:

– A főiskolai végzettség nélkül színpadra került tehetséges fiataloknak mi a jövője?

– Tudjuk, hogy a színjátszás nemcsak tudomány, hanem gyakorló pálya. Ha egy tehetséges színész sokat van a színpadon, akkor fejlődik. De csak a legkivételesebb esetben javasolom a főiskola megkerülését. Ebben a színházi konstellációban csak elromolhat a profivá előléptetett tehetséges fiatal sok helyen. Ha dilettáns a rendező, csak elronthatja a gyakorlattal nem rendelkező fiatalokat. Bár vannak rendezők, akikre nyugodtan rá lehet bízni színészeket.

És végül választ kaptunk a Mihai Crişan kérdésére?

Részben igen. De javasolom, hogy folytassuk tovább az égetően gyorsan megoldásra váró kérdések fölötti vitát.

Horváth Arany

A fenti beszélgetéshez kapcsolódva elmondjuk, hogy az Elektra  rendezőjének ez volt az első  munkája. Oresztész szerepét csak  a kényszerítő szükség miatt osztotta magára, nem lévén más. Mindez számtalan gonddal párosult, hiszen a rendezés és a szerepjátszás nagyfokú megosztott figyelmet igényelt, ami még a profiknál is csak nagy szakmai gyakorlattal szerezhető meg. Valószínű ebből fakadt az előadásnak egyesek által észlelt egyenetlensége.  Ez indokolta azt a döntésünket is, hogy amikor a Román Televízió magyar nyelvű adása közölte, hogy  szeretné  felvenni az előadást,  olyan részeket választottunk ki, amelyben Oresztész nem szerepelt.

                                                                        *

 A tv-felvételre közel nyolc hónappal az utolsó előadás után 1972. év tavaszán került sor. Akkoriban a román televízió magyar adása heti két és fél óra időtartamú volt. Ebből egy óra csütörtök délután, másfél óra vasárnap délben. A velünk készített riportot és az előadásból felvett hosszabb részletet 1972. május 4.-én egy csütörtöki napon sugározták. A műsornak igencsak nagy nézettsége és visszhangja volt, mert pár nap múlva Varró Ilona[1] a következő levelet  küldte a kultúrház címére.

    Varro Ilona levele

72. május 4. csüt.

                         Kedves Schneider Kollega,

mint ex-tanár talán használhatom ezt a megszólítást;

A tévé elzárása után: azonnal írok,

Remélem, így, cím nélkül is megkapja ezt a levelet.

Köszönöm Önnek és Mindnyájuknak -, hogy egy ember számára, aki már “elsiratta” - épp nemrégiben, és épp a tévé előtt – visszaadták Váradot. A színház és a kultúra városát . A fejek városát, az irodalomét – az emberekét. (Hű, mennyi nagy szó). Lehet túlzok, talán túloztam akkor is, amikor – egymagamban, persze – „temettem”. Talán erről az önök produkciójáról is lehetett volna – s illett volna tudnom. Nem tudtam. Sajnálom. Hogy tudom,  örvendek. És gratulálok, szívből, és köszönöm még egyszer; és egy kicsit irigylem magukat mind egy szálig – de soha kellemesebb irigységet!

Kérem adja át a csoport minden tagjának, meleg szívből jövő üdvözletemet s jókívánságaim; ... lelkesedésemből pedig annyit, amennyit jónak lát. (Azért is nem merek nyilvánosan szót ejteni – tehát írni- a dologról, mert éppen ennyire le voltam maradva, és mint ilyen talán túl szubjektíven ítélném meg a dolgot. Magánvéleményem viszont marad; és szükségét éreztem Önnel megosztani.)

            Mától kezdve egy fokkal derűsebb (ami roppant nagy dolog, lévén búval bélelt) Vásárhelyt egy ember:

Varró Ilona

Természetesen egy válaszlevélben azonnal megköszöntük a szép és méltató szavakat és a levélhez mellékeltük az előadás műsorfüzetét, amit a csoport minden tagja aláírt. 

Néhány nap múlva egyik ismerősünk szólt, hogy  a Brassói Lapokban is írnak rólunk,  egy tv jegyzetben. Ott az alábbi cikk jelent meg.

Tévé Figyelő

Lényeg és locsogás

Május 4-én, csütörtökön a nagyváradi műkedvelőket láttuk a képernyőn Szophoklész Elektrájában. Németh Katalin Irene Papasra emlékeztető Elektra-alakítása azt a gondolatot keltette, hogy ebben az önkéntes, áldozatos munkában, amelyet a műkedvelő színjátszás jelent – ezúttal valami egészen igazi-autentikus jött felszínre, olyannyira az, hogy úgy éreztük: elhomályosítja a nagyváradi professzionista Thália teljesítményeit – úgy általában, tisztelet a kivételnek. Váradon az igazi színház, úgy látszik, búvópatakként tör fel, váratlan helyen. Nem baj, jó, hogy feltör. S ez a lényeg.

Labancz Frida riportja e műkedvelőkről – a szokványosság úgy látszik immár áthághatatlan keretein belül – mindent elmondott a lelkes együttesről, amelynek tevékenységét örömmel nyugtázzuk. Mindenesetre a riport-interjú is a lényeget hozta felszínre – portrét festett magáról a műkedvelésről, mai viszonyok közt.

Nem így Csáky Zoltán Sütő András forgatókönyve alapján készült vasárnapi riportja a gyergyóalfalusi orvos-házaspárról: a végtelenségig ismételt képsorok, kellő mértéktartással, pontosan félannyi idő alatt mondhatták volna el ugyanezt. S ez az ugyanez, bár a valódit mondta el, mégsem mondta el az igazat, s a végén a kedves és valóban pozitív-hős orvos-tanár házaspár vidéki életformájának szájbarágó apológiája épp az ellenkező hatást váltotta ki a nézőben; amellett, hogy unalmas volt, a sematizmus rossz ízét hagyta maga után. Pedig művész-igényű film volt, szép képsorokkal, érdekes részletekkel (pl. a ballada-énekes kislány), csak éppen túl sok volt belőle – s tudjuk, hogy a sok olykor kevés. A tévéről beszélgetve egy brassói munkás azt mondta nekem: minek az a sok locsogás, kérem? Tessék a lényegről beszélni.

És igaza volt.

(szem)

Varró Ilonával levélváltásunk folytatódott, postafordultával ő ezeket írta:

Mvhelyt, 1972. május 20-án

Kedves Schneiderék,

                              és egyúttal az egész Kedves Brigád;

engedjék meg, hogy megköszönjem a jó szavakat és a figyelmesség kedves jelét: a dedikált műsorfüzetkét. Nem tudom melyikre legyek büszkébb.

Hanem ha csak egy nappal, egyetlen nappal korábban ír, Kedves Kollega, akkor – no nem nagyobb és díszesebb helyen, hanem „csak” a Csíkszeredai Hargitában – ma olvashatja azt az ódát, amit tévékrónikási minőségemben – írni kezdtem; de mivel az óda hosszúra nyúlt és már a második „flekk” is csak magukról szólt;  és mert nekem   

- Isten látja a lelkem – olyan kevés a kedvem és illetékességem – és időm – van a tévékrónikássághoz; és már annyiszor leköszöntem; és  most ezt az ódát is (amiről persze nem tudhattam előre, hogy az lesz) búcsúzóul ígértem volt meg annak idején a lapnak; de közbejött –kinek nem jön közbe, és mikor nem jön közbe – egy újabb házibaj-hullám, betegségek, ez, az – meg az én eredendő „búvalbéleltségem” – no de ne szaporítsam a szót : a lényeg az, hogy tévécikk helyett  egy lev. lapot írtam Miklós Lacinak, azzal, hogy itt a nyár és tekintsen el a szavam betartásától. Mellékeljem a piszkozatomat két változatban, hogy higgyen nekem? (Nem a lev.lap, hanem az óda változatait). Inkább elteszem őket jobb időkre – bár és emiatt furdal most a lélek, jobb idők és alkalmasak erre a célra sohasem lettek volna. Olyan kevés lap van, amelyiknek az ember ír, vagy amelyik az embert közli, és általában ... – no, bízzunk abban, hogy lesz valahogy; egyszer, valahogyan csak szerét ejtem, hogy a magam obolusát is letegyem az Elektra mellett: addig még ha évtizedekről is lenne szó: maguk csak tegyék, kérem, amit tenniök kell, és tenniök lehet; egyéb érvem s jogom persze nincs ehhez a kéréshez, mint az, hogy magam is így teszek, immár 20 éve.

Szeretnék -  addig is, amíg esetleg sor kerülne egy cikkféleségre – minél többet megtudni a Sch.–Németh kettősről: mikor , miért, milyen körülmények között esett meg az a „kiebrudalás”, azután hogyan folytatódott az életük, szakmailag ( hol és mit tanultak, ill.tanítanak).  Az  Igaz Szó csak a S.N. Antal adatai közli, N.K-ét nem: és így tovább: végezve azzal, hogy nem ismerik-e véletlenül az én váradi „családomat”: krámli jansi öccsémet és a felségét Orbán Julikát? (matematikus, illetve zenész – hegedűs- „tanerők”).

No, láttam, s láttunk már szebb külalakú – főleg pedig okosabb levelet; de láttunk(filmen, regényekben stb.) nyugodtabb levélírási körülményeket is. Nem halogatom azonban a választ, nehogy holnap még ilyen körülményeim se legyenek.

Minél többet szeretnék tudni Magukról, ha van tehát idejük kedvük és bizalmuk hozzá (utóbbi: hozzám), kérem írjanak. Addig is megismétlem köszönetemet, azzal a kéréssel, hogy a csoport minden egyes (a színpadon fel sem fedezhető, de engem aláírásával megtisztelő) tagjának adják át, jó?

 Szeretettel üdvözli Mindannyiukat: Varró Ilona

 (A fenti géppel írt levél utóirataként kézírással ez  állt)

V.21 U.i. Nem kaphatnék (de gyorsan, „postafordultával”) egy nyomdailag használható (éles tiszta) lev.lap  nagyságú képet a csoportról (ill. előadásról)? A hátára ráírva, hogy kik vannak rajta, s a fényképész nevét, címét, hogy esetleges megjelenéskor a horibilis összegre rugó honoráriumot elküldhessük neki? (Van ugyanis egy ötletem –megpróbálom az Új Életnél talán a 13. v. 14. számban adnak majd helyet rá. A 12. ugyanis már nyomdába küldték). Természetesen vissza fogják kapni, ha nem használható fel.

Üdv. Varró I.

Az előadás tévé változatának sajtóvisszhangját némileg felerősítette Sütő Andrásnak  a Brassói Lapokban megjelent  jegyzetre írt és a bukaresti ELŐRE által május 30-án  közölt hosszabb tárcája. Ennek éles hangvétele persze, érthető volt, hiszen SZEM egyazon jegyzetben elmarasztalta az  ő forgatókönyve alapján készült vasárnapi riportfilmet és arra a „locsogás” szót használta. Amit mi nem értettünk Sütő András[2] cikkében,  a következő mondat volt: „Ne bántsuk azokat, akik a műkedvelő színjátszás leglelkesebbjei, legjobbjai.” Nem értettük, hogy ezt most kinek mondja, nekünk, az olvasónak, a  színháznak vagy önmagának?

---

[1]  Marosvásárhelyi író, szerkesztő, Székely János felesége, levelit az eredeti központozással és aláhúzásokkal közöljük.

[2] A kíváló író akkor az Új Élet főszerkesztője volt.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (11.)

Kritika, méltatás, visszhang

Mindazok, akik valaha  is egy színházi előadást, művészi produkciót létrehoztak, valamilyen formáját elvárják a véleménynyilvánításnak. Ez alól mi sem voltunk kivételek még akkor is, ha tudtuk a szakma és a közönség véleménye nem lesz egyforma. Szerencsére itt is útmutatónak tartottuk Platonnak, az antik görög bölcseknek  a véleményét,  aki így írt a színházi előadás „bírájáról” és a kritikáról: „a múzsai művészetet a gyönyörűség alapján kell megítélni, csakhogy nem holmi jöttmentek gyönyörűsége alapján. Szerintem lényegében az a legszebb művészet mely a legderekabb és elegendően kiművelt embereket gyönyörködteti, s főképpen  az, mely bár csak egy embert, de olyat, aki erényével és műveltségével kitűnt. Ennélfogva azt állítjuk, hogy azoknak, akik ezekben a kérdésekben ítéletet mondanak erényre van szükségük, amennyiben általában birtokában kell lenniök a józan megfontoltságnak, de ezen belül  bátorságnak is. Mert az igazi bírónak nem  nézőtértől tanulva, a tömeg lármájától és saját műveletlenségétől megzavarva kell ítélnie... Mert a bíráló a nézőknek nem mint tanítványa, hanem inkább...mint tanítója  ül székében.”(Ritoók Zs. 1968. 83). Ezek a bölcs szavak erőt adtak ahhoz, hogy mindig a maga helyén  mérlegeljük és kezeljük a magánbeszélgetéseken vagy a  sajtóban  az előadásról elhangzó jó vagy rossz véleményeket. Ezek meglehetősen sokfélék voltak, de éppen ez a sokszínűség, az egymással szöges ellentétben álló, magasztaló vagy elmarasztaló vélemények elemzése erősített meg minket abban, hogy előadásunk igazi művészi produkció volt.  Az előadásról, a versenyről és az együttesről megjelent írásokat, kritikákat, rövid kommentárral itt közöljük.

                                                                        *

A bemutatóra 1970. szeptember 13.-án került sor a Municipiumi Kultútházban.  A  Fáklya című  napilap ez alkalommal sem  fotóst, sem hivatásos újságírót nem küldött. Az előadásról, a ma Frankfurtban élő, több kötetes író,  Török Miklós  írt rövid beszámolót.

Szophoklész tragédia – amatőr színpadon

A municípiumi kultúrház színjátszó csoportja bemutatta Szophoklész Elektra című tragédiáját. Műkedvelőkről lévén szó, nem állíthatjuk olyan magasra a mércét, a színvonal igényét. (amivel nem egyszer a színház is adós marad), de túlzás nélkül megállapíthattuk, hogy vállalkozásuk kellemes meglepetés volt. Hiszen a mű, jellegénél fogva, nagyon nehézkes (az antik görög színjátszás merev törvényeinek megfelelően) és elsősorban a mesére, a szövegmondásra épül. Ez olyan követelmény, ami, bármely színháznak komoly erőpróbát jelentene és valószínűleg ilyen meggondolások alapján mellőzik is műsorukból. De ez a tény máris újabb gondolatot, kérdést sugall: vajon a műkedvelő színjátszásnak az a feladata, hogy a színházak által hagyott űröket igyekezzen pótolni. Aligha. Ez mit sem von le a vállalkozás értékéből, sőt, valószínűleg ők is számoltak vele és ha jól meggondoljuk, annál dicséretesebb a lelkesedésük, kitartásuk.

A rendező, Schneider Antal, egyszerű megoldásai, több esetben eredményeztek izgalmas pillanatokat, amit azonban számon kérhetnénk tőle: az egységes koncepció, felfogás hiánya. Ezt még Németh Katalin, Elektra alakítója sem tudta pótolni, aki nagyszerűen felépített szuggesztív játékával, szép szövegmondásával és mély jellemábrázoló készségével, méltán vívta ki a közönség elismerését. Külön dicséretet érdemel Nyerges Katalin és Csuha Kati alakítása, de a kis társulat valamennyi tagja igyekezett a maximumot adni ebben a nagyon nehéz vállalkozásban, így Schneider Antal, Szilágyi Aladár, Nosz Anna, Lukács Salamon, Oláh Ferenc, Maksai Anikó, Bányai Kati, Ágoston Erzsébet, Leprich Ilona és Bóna Lia nevét kell megemlítenünk.

Amennyiben az volt a céljuk, hogy erejüket kipróbálják és szinte a lehetetlen megkísértésével bizonyítsanak – ez teljes mértékben sikerült. Ha garanciának vesszük az Elektrát, - márpedig annak kell vennünk, - a jövőben még színvonalasabb, alaposabban átgondolt és aktuálisabb darabok bemutatásán láthatjuk majd viszont az együttest, sokkal nagyobb számú közönséget vonzó előadásokon.

Török Miklós

                                                                        *

 A bemutató után kéthetente vagy havonta tartottunk egy-egy előadást.  A váradi előadásokon kívül játszottunk Szalontán és Kolozsváron is.  A kolozsvári előadásról az Utunk csak rövid hírt, az Igazság részletesebb  cikket közölt.

„A nagyváradi kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja november 8-án  Kolozsváron vendégszerepelt Szophoklész Elektra című tragédiájával. A mértéktartóan patetikus  szövegmondás tisztasága (Devecseri Gábor fordítását hallottuk), valamint a cselekményt aláfestő színpadi képek igényes művészi teljestménnyé avatták a váradi fiatalok előadását.” (UTUNK)

Elektra műkedvelő színpadon

Fekete alapon fehér kontúrok egy szenvedő leány arcvonásait követik ... Egyszerű, de nagyon kifejező falragasz. Színielőadásra hívott. Szophoklész Elektra-jának bemutatójára. A mindenkihez szóló meghívót a nagyváradi művelődési ház továbbította. Amilyen kifejező módon, olyan szűkszavúan is.

Mert teszem azt, egyáltalán nem róttuk volna fel a színjátszóknak, ha eldicsekednek a legutóbbi I. L. Caragiale-fesztiválon elért sikerükkel, Albert Maltz Próba című színdarabjának kitüntetett tolmácsolásával. A műsorfüzet ízléses, szép munka, de nekünk, kolozsváriaknak, szűkszavú. Nem mondta el például, hogy a címszereplő Németh Katalin tanárnő a már említett seregszemlén díjat kapott egyéni alakításáért. Nem lett volna érdektelen azt sem megtudnunk, hogy a tanügyi káderek mellett a nyomdaipari dolgozók „uralják" a színpadot. És hogy közülük az egyik, Bányai Kati nem­csak a Mükénéi női kar tagja, de a kosztümtervező is, sőt az oly sokat emlegetett falragasz és műsorfüzet is az ő ötletét, fantáziáját dicséri. Oláh Ferencről csak magánbeszélgetés során tudtuk meg azt, hogy kevés szabad idejét a legnagyobb szeretettel áldozza a műkedvelésre, mert a többit disszertációjának elkészítésére használja fel. A rendező és Oresztész egy személy volt: Schneider Antal. A címszereplővel játszott páros jelenetei szépen kidolgozottak voltak (ebben szerepe lehetett annak is, hogy... házastársak.) Nem volt érdektelen azt sem megtudni, hogy a Klütaimnesztrát alakító, szép hangú, dekoratív megjelenésű Nyerges Katalin a bábok világából, a kicsinyek színpadáról járt át „kikapcsolódni".

A kolozsvári vendégjáték két váradi és egy szalontai előadás után következett. Az Elektra tehát elindult vándorútjára.

Mi felróttuk nekik a szűkszavúságot. De vajon ők, a színvonalas, figyelemreméltó előadás létrehozói, milyen véleményt formáltak a kolozsvári közönségről? Nem a körülbelül 200 főnyi érdeklődőről, akik vasárnap a késő délutáni órákban hálás tapssal jutalmazták fáradozásukat, hanem azokról, akik hiányoztak a sorokból. Így az utolsó éves licisták, az irodalom szakos főiskolások – akiknek tananyaguk Szophoklész tragédiája – és mindazok, akiknek eddig esetleg csak könyvélmény volt az Elektra.

Muzsnay Magda

(Igazság )

"Míly kínokon át törtél nehezen a szabadsághoz...”         

                                                            *

Nem sokkal később elkezdődött a VI. I.L. Caragiale Színházi fesztivál. Ami számunkra azért maradt emlékezetes, mert a január közepén lezajló megyei szakaszról egy érdekes cikk jelent meg a helyi román napilapban. A megyei versenyt,  noha nem volt a  zsűri tagja, eleitől végig megnézte a váradi színház akkori igazgatója Eugen Ţugulea is.  Véleményét a látottakról a Crişana  hasábjain egy hosszabb cikkben közölte. Már a cikk címe  (Talent, satisfacţii dar şi diletentism, magyarul Tehetség, elégedettség, de dilettantizmus is) kissé zavaró  volt számunkra, hiszen a  dilettantizmus szót nem az eredeti értelmében, a műkedvelés jelölésére használta, hanem pejoratív hangsúllyal,  a  hozzá nem értés megbélyegző jelzőjeként. Ez nekünk azért is furcsa volt, mert itt amatőrök versenyeztek egymással. A számos együttest egy-két mondattal értékelő írásból végül is nem derült ki, melyikre illenék a   dilettáns jelző.  Sem akkor, sem később nem tudtuk eldönteni, hogy miért marasztalta el az Elektra előadást. Tette ezt annak ellenére, hogy a főszereplők és a kar játékát pozitívan értékelte. Vajon  tényleg olyan gyengére sikerült aznap, vagy a teátrum igazgatója  éppen  nálunk vesztette el szakmai éleslátását, amikor ezeket írta: „Személy szerint többet vártam a Várad Municipiumi Kultúrház által színre vitt daraboktól. Szophoklész Elektrája magyar nyelvű előadásának  a címszereplője (Németh Katalin) expresszíven, szép és gazdaságos mozgással, a partnerre való odafigyeléssel alakította szerepét. Mellette Nyerges Katalin professzionizmusa és a Kórusnak a pontossága említhető. De az előadás nem volt félelmetes, ridegen, laposan folydogált (eredetiben: curgea fără fior, rece, plat...).  Habár  nem tagadhatom a benne rejlő néminemű gondosságot!” Ezt a három negatív jelzőt később, amikor  az országos döntőn újra ezüstérmet nyertünk, humoros szállóigeként mondogattuk egymásnak. Mert a nagyok, így  Sandu Eliad, a művészet érdemes mestere és Elena Sereda, a Bukaresti Nemzeti Színház művésznője  teljesen ellentétes értékítéletében  éppen  a szenvedélyt és az érzelmi fűtöttséget  méltányolták az előadásban. Ők azért mégiscsak jelentősebb színházi személyiségek voltak, mint a helyi teátrum direktora. Úgy hallottuk,  a zsűriben  komoly vita volt arról, hogy nyerhet-e a megyei döntőn ismét első díjat a Municipiumi Kultúrház magyar nyelvű csoportja, amit ellentétben a többi együttessel nem is színházi szakember,  hanem „csak egy tanár” vezet. Végül  egy héttel később   Bukarestből jött két „döntőbíró” és nekik a velencei kultúrházban  mutattuk be az előadást. Ők megerősítették  a megyei  első díjat.

                                                                                               

                                                                                                *

A VI. I.L.Caragiale  Fesztivál országos döntője  az előzőhöz képest teljesen új szervezési formában zajlott. Nem az együttesek utaztak a fővárosba, hanem a zsűri utazott le az egyes országrészekben kialakított versenyközpontokba, ahová a közeli megyék győzteseit hívták. A zsűrinek volt néhány állandó tagja, akik az országban minden döntőbe jutott előadást megnéztek. Eredményhirdetésre csak valamennyi központ versenyének befejeztével került sor. Persze, már gálaműsor sem volt, csak megyei szinten. Mi is csak a sajtóból értesültünk az eredményről.

A műsorfüzet

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (10.)

Szemelvények és  képek A mi színházunk című könyvünkből (10.)

Díszlet, kosztüm, kellék

Magunk terveztük és készítettük a díszleteket,  a kosztümöket és a kellékeket is[1].A színháztörténeti szakirodalom és a sok   máig megmaradt ókori színházépület pontos tájékoztatást adott  arról, hogy milyen volt az antik színház kinézete. Mindezek alapján vázoltuk fel  Tolnai Tiborral egy csak jelzett palota  színpadképét és az előtte lévő teret, olyan díszletben gondolkodtunk, hogy az bárhol, bármilyen kisebb vagy nagyobb színpadon néhány perc alatt berendezhető legyen. Fontosnak tartottuk, hogy Tolnai a díszlet-terv makettjét is elkészítse. Rendezői szempontból ugyanis igen lényeges  az, hogy  minden egyes szereplőben kialakuljon egy olyan összkép, ahogy őt a nézőtérről a közönség majd látni fogja.  Úgy véltük ezt a lehetőséget a szereplő számára csak a makett biztosítja. Valójában a rendelkező próba először a maketten történt és így a szereplőknek pontos  elképzelésük   lett  a saját  mozgásterükről, és a kicsinyített térben  bemérhették azokat a távolságokat, amik a szereplők között optimálisak voltak és ugyanakkor a nézőknek  esztétikus hatást nyújthattak.

                                                                        *

A ruhák tervezését Bányai Katalinnal beszéltük meg. Az ókori görög tragédiák színészeinek jelmezeiről igencsak bőséges tájékoztatást nyújtanak az egykori krónikások. Ezeket  olvasva meggyőződtünk arról, hogy semmiképpen sem követhetjük vagy másolhatjuk az antik  színház kosztümjeit és kellékeit.  Ilyeneket  kölcsönözni vagy elkészíteni nem tudunk sem a nőknek , sem a férfiaknak. Hiába olvastuk mi egy Pollux nevű szerzőtől, hogy „A női jelmez ...: bíboruszály, fehér bő ruha, bíborszegéllyel kétoldalt, ezek a királynőé. Ha valami csapás érte, fekete uszályt hord. A köpeny kék vagy almaszínű”(idézi Ritoók 1968.63.). Ilyen jelmezeket sehol nem találtunk, de nem is az volt a célunk, hogy az antik görög színházat mindenben lemásoljunk és megkíséreljünk egy klasszicizáló, az egykoriak mintáját  követtő előadást létrehozni. Mi azt akartuk kikísérletezni, hogy miként lehet  minimális anyagi ráfordítással, hitelesen színre vinni a görög tragédiát.  Szinte valamennyi  jelmezt egyszerű, a görög hétköznapokban használt ruhaként fogtuk fel.  Szándékunkban állt az öltözékkel is  hangsúlyozni az egyes szereplők társadalmi helyzetét. Így készült el Elektrának egy rövid, ujjatlan, fekete anyagból horgolt szakadozott viselete, egyfajta chitón[2]. A női kar minden tagjának a  viselete  egy földig érő   sokredőjű vászonruha volt,  egy hosszú, sálként is használható    kendővel.  A férfiak öltözéke hasonló volt,  rövid vagy hosszú chiton,   övvel.

                                                             Élektra találkozása Oresztésszel

 Fegyvert sem Oresztész sem a kísérete nem hordott. Hosszasan vitattuk, hogy a ruháknak milyen legyen a színe. Végül is a karnál a lila szín hat féle árnyalatát választottuk, a fiatalabb kartagoknál a világosabbat, az időseknél a sötétebbet. A férfiak öltözéke  homokszín árnyalatú volt. Egyedül Khlütaimnesztra ruhája volt színes és  gazdagon díszített. A jelmezeket  a női kar két tagja, Leprich Ilona és Bányai Katalin  készítette el, s ez nem kis munka  és költség volt. A kultúrháztól csak a fehér vászonra elegendő pénzt kaptuk, a kelme festését, szabását, varrását is ők végezték,  az ehhez szükséges  festéket, cérnát, fonalat  a magunk pénzéből álltuk. A díszlet és jelmezek tervezői, készítői ezért semminemű anyagi juttatásban nem részesültek.[3]

                                                                                    *

Egyetlen kelléket használtunk az előadáson, a hamvvedret. Ennek a kiválasztása és elkészítése nem kis fejtörést okozott. Olyan formájú görög edényt mellett  döntöttünk, amit Elektra könnyen átfog, felemel és dédelget. Erre a manapság is használt urna formájú edény nem volt alkalmas. Ezért, a görögöknél ugyancsak a hamvak őrzésére használt, lechitos formájú edényt készítettünk.

Próbák, felkészülés,  nagyjelenet

 A próbákra való felkészülést nem elsősorban a szövegtanulás jelentette, hanem a szerző által megírt szerepnek mindenirányú értelmezése és az egyes jeleneteknek a kidolgozása. Arra törekedtünk, hogy az ábrázolt hős a mai ember számára is  hiteles legyen, olyan, akinek szavaiból a néző kiérezheti a belső fűtöttséget, a szenvedélyt és a miden dagályosságtól mentes pátoszt. Pátoszt? Igen, azt. Mert az antik tragédiák és köztük is  különösen Szophoklész műveinek az előadása nem nélkülözheti azt a nemes szenvedélyt,  emelkedettséget és magasztosságot, ami  a hősök szavaiból és tetteiből  árad.                                                                                             *

Azon túl, hogy ennek a darabnak a színrevitele  nagyfokú szellemi gyönyörűséget hozott nekünk, arra is lehetőséget adott, hogy vitatkozzunk a Diderot-i Színészparadoxon igazságain vagy az abban leírt gondolatok maradandóságán. Mert mindketten érvényes igazságnak tartjuk  ezen a pályán azt, amit a nagy francia gondolkodó a színészi tudatosságról  megfogalmazott: „Az a színész viszont, aki átgondoltan, az emberi természet ismeretében játszik, aki szüntelenül valamely eszményi példakép utánzására tör, akit képzelőerő s emlékezet támogat, az mindig, minden előadáson egyöntetű s hibátlan  alakítást nyújt; hiszen ő gondolatban mindent előre felmért, kiszámított, megtanult, elrendezett. Dikciója sosem válik egyhangúvá, sem hamissá, heve megfelelően változik, fokozódik, alábbhagy, van eleje, közepe, vége” (Diderot, D. 1966.13).

                                                                        *

A tudatosság és  folyamatos készülés végigkísérte az egész próbafolyamatot, de az egyes előadások közti szakaszt is. A színészi alkotóműhely munkájának dokumentumai mára már elvesztek. Kivéve Elektra szerepének gépelt példányát és az abban mindmáig megőrzött  szövegközti jegyzeteket meg a ceruzával beírt „emlékeztető szavakat”. Ezekből csak  a nagyjelenet kidolgozásának részletes jegyzeteit közöljük[4], példaként arra, hogy az  előadást   milyen komoly munka és felkészülés előzte meg.

Jegyzetek,

„Elektra, urna jelenet:

Amikor el kell siratnia Oresztészt, akit a nézők egészségesen látnak az oldalán, egy fokozatosan fejlesztett jelenettel, mely az álurnának roppant gyöngéd simogatásával kezdődik, a nézőkkel lassan elfelejteti a tényállást, vagyis azt, hogy Oresztész életben van.

Elektra megtudja, hogy Oresztész meghalt. Hamvait elhozták egy urnában. Az urna-jelenetben kerül felszínre mindaz az érzésskála, amely Elektra szomorú életéből  hiányzott, vagyis

Az urna lesz a

1.Csecsemő, emlék, akit karjában tart,

2.Gyermek, akit vágyakozva simogat,

3 Szerelmese, az egyetlen szerelme, akivel soha nem találkozott, de akinek a hamvait  most őrzi.

Szophoklész Oresztésze a menekülés Élektra számára, ő az egyetlen élőlény, akihez a meggyötört test és meggyötört lélek odatartozik.

A nagy gyászbeszéd a hamvvederrel is azt jelenti, hogy az egész világban ameddig Elektra ellát egyetlen kis reménysugár van és ez Oresztész, mert őt

-gyöngédnek,

-szépnek,

-erősnek,

-okosnak,               } egyszóval mindennek látja!

-apjánk,

-fivérének,

-szerelmének,

-testvérének,

 Alakját kiszínezte magányában. Tőle várta  a szabadulást, a bosszút és a  méltó életet,  tudta, hogy él és eljön és megszabadítja a szenvedéstől.

Elektra elhatározása: meg kell ölniük Aigisztoszt. Ez az elhatározás betetőzi társtalanságát – nővére csak óvni tudja az esztelenségtől, tettében támogatni nem.

Elektra megpróbáltatása akkor válik még kegyetlenebbé, teljessé, amikor Oresztésztől – akivel nem ismerik fel egymást, a holtnak mondott Oresztész hamvait kell átvennie.

Amikor Oresztész leleplezi magát Élektra mértéktelen gyásza, hasonlóan mértéktelen ujjongásba csap át.”

Te legdrágább Oresztészemből megmaradt    (Kezébe veszi a hamvvedret)

Emkék! Milyen más volt az én reményem is,

Midőn elküldtelek, mint most, hogy visszatérsz.

Mert most karomban semmivé váltan heversz,

S mily tündöklő voltál hogy útra küldtelek!

Inkább az életem vesztettem volna el

Előbb, mint téged messze földre küldtelek,    (Önvád)

A gyilkosoktól két kezemmel lopva el:

Hisz akkor aznap és itt haltál volna meg,

S apád sírjából kaptál volna részt te is.

S most csúf halállal pusztultál el, távol a

Hazádtól s tőlem, messze földön száműzött:

És én szegény, gyöngéd kezemmel testedet    (A testvér-bánat)

Nem moshattam meg, és emésztő láng közül,

Miként illik, nem szedhettem fel hamvadat;

Idegen kezek gondoskodtak rólad, szegény,

S most csöpp edényben csöpp halomként érkezel.  (Fejét ráhajtja a hamvvederre és mint                                                                                         egy gyermeket, gyöngéden simogatja.)

Ó jaj nekem, hiába volt az ápolás,

Amellyel rólad gondoskodtam szüntelen

És édes fáradsággal: mert hiszen soha

Anyádnak oly kedves nem voltál, mint nekem.         (Lassan ringatni kezdi.)

És senki más nem dajkált a házunkban, csak én,

A nővéred, s engem hívott minden szavad.

És most mindennek vége lett ez egy napon,         (A testéhez szorítja és tehetetlen                                                                                     mélységes fájdalommal és tompa                                                                                               kétségbeeséssel            mondja.)

Minden meghalt veled. Miként a vad vihar,

Mindent magaddal hurcoltál. Elment apánk,

Meghaltam én veled, s te holt vagy, nem vagy itt; (Mindenét elvesztette, elárvultan és                                                                                            reménytelenül magára maradt.)

Nevetnek ellenségeink, tombol, vigad                   

Anyánk, a szörnyeteg, ki ellen bosszúval

Kívántál jönni egykor, mint azt énnekem

Titokban sokszor hírül adtad. S most a te

S az én balsorsom elrabolta tervedet,

Mert édes termeted helyett a hamvadat

Ereszti hozzám és erőtlen árnyadat.         (Leteszi a földre és leereszkedik mellé, szaggató                                                             fájdalmában két karjával a combját verdesi                                                                               tehetetlenül, majd  a mérhetetlen fájdalommal

                                                                   teste íjként megfeszül)

                                                                Oresztész elsíratása

Ó, jaj, jaj!

Ó nyomorult test. Jaj, jaj!

Jaj szörnyű utadra küldött

Édes fivérem, hogy megöltél engem is!

Megöltél engem is, testvérem, édesem. ( A tébollyal határos, mérhetetlen fájdalommal                                                                            magához öleli a hamvvedret)

Fogadj hát új lakodba engem: semmivé

Lettem, fogadj a semmiségbe, hogy veled

Lehessek ott lenn. Hisz még fönn jártál, veled

Osztoztam én mindenben: és most vágyam az,

Hogy mint halottnak, sírodban részem legyen. (Kietlen egyedüllét, végzetes társtalanság,                                                                                 fájdalmas elhagyatottság. Arcához szorítja) 

Mert jól tudom, hogy holtaknak nincs bánatuk.

KAR                                                                 (Közben a földre borult nőt  a kar körbeállja,                                                                fejükről a hosszú kendőt egy mozdulattal                                                                                   lefejtik és Élektrára hullatják, miközben   ezt                                                                                 mondják)

Ó,jaj!

---

[1] A mai pályázati és „szponzoros” világban  működőknek az szinte már elképzelhetetlen, hogy akkor, mi  mindent   magunk  teremtettünk elő, a kultúrház csak szerény anyagi hozzájárulást biztosított, ami  pusztán csak arra volt elegendő, hogy a szükséges nyersanyagot megvásároljuk.

[2] Térdig vagy földig érő, ujjas vagy ujjatlan ruha viselet.

[3] Igaz, szilveszter előtt a városi Kultúr-Bizottságtól mindig kaptunk egy köszönő levelet.

[4] Az eredeti bejegyzésekhez formahűen akáhúzásokkal és zárójelekkel küzöljük a szöveget.