Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (11.)

Kritika, méltatás, visszhang

Mindazok, akik valaha  is egy színházi előadást, művészi produkciót létrehoztak, valamilyen formáját elvárják a véleménynyilvánításnak. Ez alól mi sem voltunk kivételek még akkor is, ha tudtuk a szakma és a közönség véleménye nem lesz egyforma. Szerencsére itt is útmutatónak tartottuk Platonnak, az antik görög bölcseknek  a véleményét,  aki így írt a színházi előadás „bírájáról” és a kritikáról: „a múzsai művészetet a gyönyörűség alapján kell megítélni, csakhogy nem holmi jöttmentek gyönyörűsége alapján. Szerintem lényegében az a legszebb művészet mely a legderekabb és elegendően kiművelt embereket gyönyörködteti, s főképpen  az, mely bár csak egy embert, de olyat, aki erényével és műveltségével kitűnt. Ennélfogva azt állítjuk, hogy azoknak, akik ezekben a kérdésekben ítéletet mondanak erényre van szükségük, amennyiben általában birtokában kell lenniök a józan megfontoltságnak, de ezen belül  bátorságnak is. Mert az igazi bírónak nem  nézőtértől tanulva, a tömeg lármájától és saját műveletlenségétől megzavarva kell ítélnie... Mert a bíráló a nézőknek nem mint tanítványa, hanem inkább...mint tanítója  ül székében.”(Ritoók Zs. 1968. 83). Ezek a bölcs szavak erőt adtak ahhoz, hogy mindig a maga helyén  mérlegeljük és kezeljük a magánbeszélgetéseken vagy a  sajtóban  az előadásról elhangzó jó vagy rossz véleményeket. Ezek meglehetősen sokfélék voltak, de éppen ez a sokszínűség, az egymással szöges ellentétben álló, magasztaló vagy elmarasztaló vélemények elemzése erősített meg minket abban, hogy előadásunk igazi művészi produkció volt.  Az előadásról, a versenyről és az együttesről megjelent írásokat, kritikákat, rövid kommentárral itt közöljük.

                                                                        *

A bemutatóra 1970. szeptember 13.-án került sor a Municipiumi Kultútházban.  A  Fáklya című  napilap ez alkalommal sem  fotóst, sem hivatásos újságírót nem küldött. Az előadásról, a ma Frankfurtban élő, több kötetes író,  Török Miklós  írt rövid beszámolót.

Szophoklész tragédia – amatőr színpadon

A municípiumi kultúrház színjátszó csoportja bemutatta Szophoklész Elektra című tragédiáját. Műkedvelőkről lévén szó, nem állíthatjuk olyan magasra a mércét, a színvonal igényét. (amivel nem egyszer a színház is adós marad), de túlzás nélkül megállapíthattuk, hogy vállalkozásuk kellemes meglepetés volt. Hiszen a mű, jellegénél fogva, nagyon nehézkes (az antik görög színjátszás merev törvényeinek megfelelően) és elsősorban a mesére, a szövegmondásra épül. Ez olyan követelmény, ami, bármely színháznak komoly erőpróbát jelentene és valószínűleg ilyen meggondolások alapján mellőzik is műsorukból. De ez a tény máris újabb gondolatot, kérdést sugall: vajon a műkedvelő színjátszásnak az a feladata, hogy a színházak által hagyott űröket igyekezzen pótolni. Aligha. Ez mit sem von le a vállalkozás értékéből, sőt, valószínűleg ők is számoltak vele és ha jól meggondoljuk, annál dicséretesebb a lelkesedésük, kitartásuk.

A rendező, Schneider Antal, egyszerű megoldásai, több esetben eredményeztek izgalmas pillanatokat, amit azonban számon kérhetnénk tőle: az egységes koncepció, felfogás hiánya. Ezt még Németh Katalin, Elektra alakítója sem tudta pótolni, aki nagyszerűen felépített szuggesztív játékával, szép szövegmondásával és mély jellemábrázoló készségével, méltán vívta ki a közönség elismerését. Külön dicséretet érdemel Nyerges Katalin és Csuha Kati alakítása, de a kis társulat valamennyi tagja igyekezett a maximumot adni ebben a nagyon nehéz vállalkozásban, így Schneider Antal, Szilágyi Aladár, Nosz Anna, Lukács Salamon, Oláh Ferenc, Maksai Anikó, Bányai Kati, Ágoston Erzsébet, Leprich Ilona és Bóna Lia nevét kell megemlítenünk.

Amennyiben az volt a céljuk, hogy erejüket kipróbálják és szinte a lehetetlen megkísértésével bizonyítsanak – ez teljes mértékben sikerült. Ha garanciának vesszük az Elektrát, - márpedig annak kell vennünk, - a jövőben még színvonalasabb, alaposabban átgondolt és aktuálisabb darabok bemutatásán láthatjuk majd viszont az együttest, sokkal nagyobb számú közönséget vonzó előadásokon.

Török Miklós

                                                                        *

 A bemutató után kéthetente vagy havonta tartottunk egy-egy előadást.  A váradi előadásokon kívül játszottunk Szalontán és Kolozsváron is.  A kolozsvári előadásról az Utunk csak rövid hírt, az Igazság részletesebb  cikket közölt.

„A nagyváradi kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja november 8-án  Kolozsváron vendégszerepelt Szophoklész Elektra című tragédiájával. A mértéktartóan patetikus  szövegmondás tisztasága (Devecseri Gábor fordítását hallottuk), valamint a cselekményt aláfestő színpadi képek igényes művészi teljestménnyé avatták a váradi fiatalok előadását.” (UTUNK)

Elektra műkedvelő színpadon

Fekete alapon fehér kontúrok egy szenvedő leány arcvonásait követik ... Egyszerű, de nagyon kifejező falragasz. Színielőadásra hívott. Szophoklész Elektra-jának bemutatójára. A mindenkihez szóló meghívót a nagyváradi művelődési ház továbbította. Amilyen kifejező módon, olyan szűkszavúan is.

Mert teszem azt, egyáltalán nem róttuk volna fel a színjátszóknak, ha eldicsekednek a legutóbbi I. L. Caragiale-fesztiválon elért sikerükkel, Albert Maltz Próba című színdarabjának kitüntetett tolmácsolásával. A műsorfüzet ízléses, szép munka, de nekünk, kolozsváriaknak, szűkszavú. Nem mondta el például, hogy a címszereplő Németh Katalin tanárnő a már említett seregszemlén díjat kapott egyéni alakításáért. Nem lett volna érdektelen azt sem megtudnunk, hogy a tanügyi káderek mellett a nyomdaipari dolgozók „uralják" a színpadot. És hogy közülük az egyik, Bányai Kati nem­csak a Mükénéi női kar tagja, de a kosztümtervező is, sőt az oly sokat emlegetett falragasz és műsorfüzet is az ő ötletét, fantáziáját dicséri. Oláh Ferencről csak magánbeszélgetés során tudtuk meg azt, hogy kevés szabad idejét a legnagyobb szeretettel áldozza a műkedvelésre, mert a többit disszertációjának elkészítésére használja fel. A rendező és Oresztész egy személy volt: Schneider Antal. A címszereplővel játszott páros jelenetei szépen kidolgozottak voltak (ebben szerepe lehetett annak is, hogy... házastársak.) Nem volt érdektelen azt sem megtudni, hogy a Klütaimnesztrát alakító, szép hangú, dekoratív megjelenésű Nyerges Katalin a bábok világából, a kicsinyek színpadáról járt át „kikapcsolódni".

A kolozsvári vendégjáték két váradi és egy szalontai előadás után következett. Az Elektra tehát elindult vándorútjára.

Mi felróttuk nekik a szűkszavúságot. De vajon ők, a színvonalas, figyelemreméltó előadás létrehozói, milyen véleményt formáltak a kolozsvári közönségről? Nem a körülbelül 200 főnyi érdeklődőről, akik vasárnap a késő délutáni órákban hálás tapssal jutalmazták fáradozásukat, hanem azokról, akik hiányoztak a sorokból. Így az utolsó éves licisták, az irodalom szakos főiskolások – akiknek tananyaguk Szophoklész tragédiája – és mindazok, akiknek eddig esetleg csak könyvélmény volt az Elektra.

Muzsnay Magda

(Igazság )

"Míly kínokon át törtél nehezen a szabadsághoz...”         

                                                            *

Nem sokkal később elkezdődött a VI. I.L. Caragiale Színházi fesztivál. Ami számunkra azért maradt emlékezetes, mert a január közepén lezajló megyei szakaszról egy érdekes cikk jelent meg a helyi román napilapban. A megyei versenyt,  noha nem volt a  zsűri tagja, eleitől végig megnézte a váradi színház akkori igazgatója Eugen Ţugulea is.  Véleményét a látottakról a Crişana  hasábjain egy hosszabb cikkben közölte. Már a cikk címe  (Talent, satisfacţii dar şi diletentism, magyarul Tehetség, elégedettség, de dilettantizmus is) kissé zavaró  volt számunkra, hiszen a  dilettantizmus szót nem az eredeti értelmében, a műkedvelés jelölésére használta, hanem pejoratív hangsúllyal,  a  hozzá nem értés megbélyegző jelzőjeként. Ez nekünk azért is furcsa volt, mert itt amatőrök versenyeztek egymással. A számos együttest egy-két mondattal értékelő írásból végül is nem derült ki, melyikre illenék a   dilettáns jelző.  Sem akkor, sem később nem tudtuk eldönteni, hogy miért marasztalta el az Elektra előadást. Tette ezt annak ellenére, hogy a főszereplők és a kar játékát pozitívan értékelte. Vajon  tényleg olyan gyengére sikerült aznap, vagy a teátrum igazgatója  éppen  nálunk vesztette el szakmai éleslátását, amikor ezeket írta: „Személy szerint többet vártam a Várad Municipiumi Kultúrház által színre vitt daraboktól. Szophoklész Elektrája magyar nyelvű előadásának  a címszereplője (Németh Katalin) expresszíven, szép és gazdaságos mozgással, a partnerre való odafigyeléssel alakította szerepét. Mellette Nyerges Katalin professzionizmusa és a Kórusnak a pontossága említhető. De az előadás nem volt félelmetes, ridegen, laposan folydogált (eredetiben: curgea fără fior, rece, plat...).  Habár  nem tagadhatom a benne rejlő néminemű gondosságot!” Ezt a három negatív jelzőt később, amikor  az országos döntőn újra ezüstérmet nyertünk, humoros szállóigeként mondogattuk egymásnak. Mert a nagyok, így  Sandu Eliad, a művészet érdemes mestere és Elena Sereda, a Bukaresti Nemzeti Színház művésznője  teljesen ellentétes értékítéletében  éppen  a szenvedélyt és az érzelmi fűtöttséget  méltányolták az előadásban. Ők azért mégiscsak jelentősebb színházi személyiségek voltak, mint a helyi teátrum direktora. Úgy hallottuk,  a zsűriben  komoly vita volt arról, hogy nyerhet-e a megyei döntőn ismét első díjat a Municipiumi Kultúrház magyar nyelvű csoportja, amit ellentétben a többi együttessel nem is színházi szakember,  hanem „csak egy tanár” vezet. Végül  egy héttel később   Bukarestből jött két „döntőbíró” és nekik a velencei kultúrházban  mutattuk be az előadást. Ők megerősítették  a megyei  első díjat.

                                                                                               

                                                                                                *

A VI. I.L.Caragiale  Fesztivál országos döntője  az előzőhöz képest teljesen új szervezési formában zajlott. Nem az együttesek utaztak a fővárosba, hanem a zsűri utazott le az egyes országrészekben kialakított versenyközpontokba, ahová a közeli megyék győzteseit hívták. A zsűrinek volt néhány állandó tagja, akik az országban minden döntőbe jutott előadást megnéztek. Eredményhirdetésre csak valamennyi központ versenyének befejeztével került sor. Persze, már gálaműsor sem volt, csak megyei szinten. Mi is csak a sajtóból értesültünk az eredményről.

A műsorfüzet