Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (10.)

Szemelvények és  képek A mi színházunk című könyvünkből (10.)

Díszlet, kosztüm, kellék

Magunk terveztük és készítettük a díszleteket,  a kosztümöket és a kellékeket is[1].A színháztörténeti szakirodalom és a sok   máig megmaradt ókori színházépület pontos tájékoztatást adott  arról, hogy milyen volt az antik színház kinézete. Mindezek alapján vázoltuk fel  Tolnai Tiborral egy csak jelzett palota  színpadképét és az előtte lévő teret, olyan díszletben gondolkodtunk, hogy az bárhol, bármilyen kisebb vagy nagyobb színpadon néhány perc alatt berendezhető legyen. Fontosnak tartottuk, hogy Tolnai a díszlet-terv makettjét is elkészítse. Rendezői szempontból ugyanis igen lényeges  az, hogy  minden egyes szereplőben kialakuljon egy olyan összkép, ahogy őt a nézőtérről a közönség majd látni fogja.  Úgy véltük ezt a lehetőséget a szereplő számára csak a makett biztosítja. Valójában a rendelkező próba először a maketten történt és így a szereplőknek pontos  elképzelésük   lett  a saját  mozgásterükről, és a kicsinyített térben  bemérhették azokat a távolságokat, amik a szereplők között optimálisak voltak és ugyanakkor a nézőknek  esztétikus hatást nyújthattak.

                                                                        *

A ruhák tervezését Bányai Katalinnal beszéltük meg. Az ókori görög tragédiák színészeinek jelmezeiről igencsak bőséges tájékoztatást nyújtanak az egykori krónikások. Ezeket  olvasva meggyőződtünk arról, hogy semmiképpen sem követhetjük vagy másolhatjuk az antik  színház kosztümjeit és kellékeit.  Ilyeneket  kölcsönözni vagy elkészíteni nem tudunk sem a nőknek , sem a férfiaknak. Hiába olvastuk mi egy Pollux nevű szerzőtől, hogy „A női jelmez ...: bíboruszály, fehér bő ruha, bíborszegéllyel kétoldalt, ezek a királynőé. Ha valami csapás érte, fekete uszályt hord. A köpeny kék vagy almaszínű”(idézi Ritoók 1968.63.). Ilyen jelmezeket sehol nem találtunk, de nem is az volt a célunk, hogy az antik görög színházat mindenben lemásoljunk és megkíséreljünk egy klasszicizáló, az egykoriak mintáját  követtő előadást létrehozni. Mi azt akartuk kikísérletezni, hogy miként lehet  minimális anyagi ráfordítással, hitelesen színre vinni a görög tragédiát.  Szinte valamennyi  jelmezt egyszerű, a görög hétköznapokban használt ruhaként fogtuk fel.  Szándékunkban állt az öltözékkel is  hangsúlyozni az egyes szereplők társadalmi helyzetét. Így készült el Elektrának egy rövid, ujjatlan, fekete anyagból horgolt szakadozott viselete, egyfajta chitón[2]. A női kar minden tagjának a  viselete  egy földig érő   sokredőjű vászonruha volt,  egy hosszú, sálként is használható    kendővel.  A férfiak öltözéke hasonló volt,  rövid vagy hosszú chiton,   övvel.

                                                             Élektra találkozása Oresztésszel

 Fegyvert sem Oresztész sem a kísérete nem hordott. Hosszasan vitattuk, hogy a ruháknak milyen legyen a színe. Végül is a karnál a lila szín hat féle árnyalatát választottuk, a fiatalabb kartagoknál a világosabbat, az időseknél a sötétebbet. A férfiak öltözéke  homokszín árnyalatú volt. Egyedül Khlütaimnesztra ruhája volt színes és  gazdagon díszített. A jelmezeket  a női kar két tagja, Leprich Ilona és Bányai Katalin  készítette el, s ez nem kis munka  és költség volt. A kultúrháztól csak a fehér vászonra elegendő pénzt kaptuk, a kelme festését, szabását, varrását is ők végezték,  az ehhez szükséges  festéket, cérnát, fonalat  a magunk pénzéből álltuk. A díszlet és jelmezek tervezői, készítői ezért semminemű anyagi juttatásban nem részesültek.[3]

                                                                                    *

Egyetlen kelléket használtunk az előadáson, a hamvvedret. Ennek a kiválasztása és elkészítése nem kis fejtörést okozott. Olyan formájú görög edényt mellett  döntöttünk, amit Elektra könnyen átfog, felemel és dédelget. Erre a manapság is használt urna formájú edény nem volt alkalmas. Ezért, a görögöknél ugyancsak a hamvak őrzésére használt, lechitos formájú edényt készítettünk.

Próbák, felkészülés,  nagyjelenet

 A próbákra való felkészülést nem elsősorban a szövegtanulás jelentette, hanem a szerző által megírt szerepnek mindenirányú értelmezése és az egyes jeleneteknek a kidolgozása. Arra törekedtünk, hogy az ábrázolt hős a mai ember számára is  hiteles legyen, olyan, akinek szavaiból a néző kiérezheti a belső fűtöttséget, a szenvedélyt és a miden dagályosságtól mentes pátoszt. Pátoszt? Igen, azt. Mert az antik tragédiák és köztük is  különösen Szophoklész műveinek az előadása nem nélkülözheti azt a nemes szenvedélyt,  emelkedettséget és magasztosságot, ami  a hősök szavaiból és tetteiből  árad.                                                                                             *

Azon túl, hogy ennek a darabnak a színrevitele  nagyfokú szellemi gyönyörűséget hozott nekünk, arra is lehetőséget adott, hogy vitatkozzunk a Diderot-i Színészparadoxon igazságain vagy az abban leírt gondolatok maradandóságán. Mert mindketten érvényes igazságnak tartjuk  ezen a pályán azt, amit a nagy francia gondolkodó a színészi tudatosságról  megfogalmazott: „Az a színész viszont, aki átgondoltan, az emberi természet ismeretében játszik, aki szüntelenül valamely eszményi példakép utánzására tör, akit képzelőerő s emlékezet támogat, az mindig, minden előadáson egyöntetű s hibátlan  alakítást nyújt; hiszen ő gondolatban mindent előre felmért, kiszámított, megtanult, elrendezett. Dikciója sosem válik egyhangúvá, sem hamissá, heve megfelelően változik, fokozódik, alábbhagy, van eleje, közepe, vége” (Diderot, D. 1966.13).

                                                                        *

A tudatosság és  folyamatos készülés végigkísérte az egész próbafolyamatot, de az egyes előadások közti szakaszt is. A színészi alkotóműhely munkájának dokumentumai mára már elvesztek. Kivéve Elektra szerepének gépelt példányát és az abban mindmáig megőrzött  szövegközti jegyzeteket meg a ceruzával beírt „emlékeztető szavakat”. Ezekből csak  a nagyjelenet kidolgozásának részletes jegyzeteit közöljük[4], példaként arra, hogy az  előadást   milyen komoly munka és felkészülés előzte meg.

Jegyzetek,

„Elektra, urna jelenet:

Amikor el kell siratnia Oresztészt, akit a nézők egészségesen látnak az oldalán, egy fokozatosan fejlesztett jelenettel, mely az álurnának roppant gyöngéd simogatásával kezdődik, a nézőkkel lassan elfelejteti a tényállást, vagyis azt, hogy Oresztész életben van.

Elektra megtudja, hogy Oresztész meghalt. Hamvait elhozták egy urnában. Az urna-jelenetben kerül felszínre mindaz az érzésskála, amely Elektra szomorú életéből  hiányzott, vagyis

Az urna lesz a

1.Csecsemő, emlék, akit karjában tart,

2.Gyermek, akit vágyakozva simogat,

3 Szerelmese, az egyetlen szerelme, akivel soha nem találkozott, de akinek a hamvait  most őrzi.

Szophoklész Oresztésze a menekülés Élektra számára, ő az egyetlen élőlény, akihez a meggyötört test és meggyötört lélek odatartozik.

A nagy gyászbeszéd a hamvvederrel is azt jelenti, hogy az egész világban ameddig Elektra ellát egyetlen kis reménysugár van és ez Oresztész, mert őt

-gyöngédnek,

-szépnek,

-erősnek,

-okosnak,               } egyszóval mindennek látja!

-apjánk,

-fivérének,

-szerelmének,

-testvérének,

 Alakját kiszínezte magányában. Tőle várta  a szabadulást, a bosszút és a  méltó életet,  tudta, hogy él és eljön és megszabadítja a szenvedéstől.

Elektra elhatározása: meg kell ölniük Aigisztoszt. Ez az elhatározás betetőzi társtalanságát – nővére csak óvni tudja az esztelenségtől, tettében támogatni nem.

Elektra megpróbáltatása akkor válik még kegyetlenebbé, teljessé, amikor Oresztésztől – akivel nem ismerik fel egymást, a holtnak mondott Oresztész hamvait kell átvennie.

Amikor Oresztész leleplezi magát Élektra mértéktelen gyásza, hasonlóan mértéktelen ujjongásba csap át.”

Te legdrágább Oresztészemből megmaradt    (Kezébe veszi a hamvvedret)

Emkék! Milyen más volt az én reményem is,

Midőn elküldtelek, mint most, hogy visszatérsz.

Mert most karomban semmivé váltan heversz,

S mily tündöklő voltál hogy útra küldtelek!

Inkább az életem vesztettem volna el

Előbb, mint téged messze földre küldtelek,    (Önvád)

A gyilkosoktól két kezemmel lopva el:

Hisz akkor aznap és itt haltál volna meg,

S apád sírjából kaptál volna részt te is.

S most csúf halállal pusztultál el, távol a

Hazádtól s tőlem, messze földön száműzött:

És én szegény, gyöngéd kezemmel testedet    (A testvér-bánat)

Nem moshattam meg, és emésztő láng közül,

Miként illik, nem szedhettem fel hamvadat;

Idegen kezek gondoskodtak rólad, szegény,

S most csöpp edényben csöpp halomként érkezel.  (Fejét ráhajtja a hamvvederre és mint                                                                                         egy gyermeket, gyöngéden simogatja.)

Ó jaj nekem, hiába volt az ápolás,

Amellyel rólad gondoskodtam szüntelen

És édes fáradsággal: mert hiszen soha

Anyádnak oly kedves nem voltál, mint nekem.         (Lassan ringatni kezdi.)

És senki más nem dajkált a házunkban, csak én,

A nővéred, s engem hívott minden szavad.

És most mindennek vége lett ez egy napon,         (A testéhez szorítja és tehetetlen                                                                                     mélységes fájdalommal és tompa                                                                                               kétségbeeséssel            mondja.)

Minden meghalt veled. Miként a vad vihar,

Mindent magaddal hurcoltál. Elment apánk,

Meghaltam én veled, s te holt vagy, nem vagy itt; (Mindenét elvesztette, elárvultan és                                                                                            reménytelenül magára maradt.)

Nevetnek ellenségeink, tombol, vigad                   

Anyánk, a szörnyeteg, ki ellen bosszúval

Kívántál jönni egykor, mint azt énnekem

Titokban sokszor hírül adtad. S most a te

S az én balsorsom elrabolta tervedet,

Mert édes termeted helyett a hamvadat

Ereszti hozzám és erőtlen árnyadat.         (Leteszi a földre és leereszkedik mellé, szaggató                                                             fájdalmában két karjával a combját verdesi                                                                               tehetetlenül, majd  a mérhetetlen fájdalommal

                                                                   teste íjként megfeszül)

                                                                Oresztész elsíratása

Ó, jaj, jaj!

Ó nyomorult test. Jaj, jaj!

Jaj szörnyű utadra küldött

Édes fivérem, hogy megöltél engem is!

Megöltél engem is, testvérem, édesem. ( A tébollyal határos, mérhetetlen fájdalommal                                                                            magához öleli a hamvvedret)

Fogadj hát új lakodba engem: semmivé

Lettem, fogadj a semmiségbe, hogy veled

Lehessek ott lenn. Hisz még fönn jártál, veled

Osztoztam én mindenben: és most vágyam az,

Hogy mint halottnak, sírodban részem legyen. (Kietlen egyedüllét, végzetes társtalanság,                                                                                 fájdalmas elhagyatottság. Arcához szorítja) 

Mert jól tudom, hogy holtaknak nincs bánatuk.

KAR                                                                 (Közben a földre borult nőt  a kar körbeállja,                                                                fejükről a hosszú kendőt egy mozdulattal                                                                                   lefejtik és Élektrára hullatják, miközben   ezt                                                                                 mondják)

Ó,jaj!

---

[1] A mai pályázati és „szponzoros” világban  működőknek az szinte már elképzelhetetlen, hogy akkor, mi  mindent   magunk  teremtettünk elő, a kultúrház csak szerény anyagi hozzájárulást biztosított, ami  pusztán csak arra volt elegendő, hogy a szükséges nyersanyagot megvásároljuk.

[2] Térdig vagy földig érő, ujjas vagy ujjatlan ruha viselet.

[3] Igaz, szilveszter előtt a városi Kultúr-Bizottságtól mindig kaptunk egy köszönő levelet.

[4] Az eredeti bejegyzésekhez formahűen akáhúzásokkal és zárójelekkel küzöljük a szöveget.