Filmriport és kancsal szem
Valaki, aki magát (szem)-nek nevezi, a Brassói lapok 19. számában –
tévé- figyelőként – lényeg és locsogás viszonyáról s megnyilatkozási formáiról
elménckedik. A téma nem új, bárki körülrágcsálhatja. Tehát (szem) is. Hogy
vitafigyelése szunyatag? Potomság. Fő, hogy érvelés helyett meghökkentse
olvasóit; az írásnak bizonyos szintjén alul a figyelemkeltésnek más módja
nincs.
Miről van szó? Televíziónk magyar szerkesztősége egy nagyváradi
műkedvelő csoport előadásában közvetítette Szophoklész Elektráját. Ez
alkalomból (szem) rendkívül kategorikus következtetésekbe bukfencezik. Szerinte
ugyanis a szóbanforgó előadás címszereplője úgy játszott, mint a világsztár
Irene Papas. Ne bántsuk azokat, akik a műkedvelő színjátszás leglelkesebbjei,
legjobbjai. Munkájuk serkentő ereje nyilván nem az üres becsvágy, sem a
föltünési viszketegség, hanem a kultúra szeretete, az önművelődés, a közösségi
érzület. S ha ez így van: nem igénylik maguknak Irene Papas, Radu Belgian, vagy
Kovács György jelzőit. Másról van szó: (szem)-nek ama rikkantásáról, miszerint
ez az előadás „elhomályosítja a nagyváradi professzionista Thália
teljesítményeit – úgy általában, tisztelet a kivételnek.” Isten veletek,
nagyváradi magyar színészek! Íme, kiderült, hogy minden eddigi teljesítményetek
félreértés volt, a dilettantizmus olcsó és időleges látszatsikere. Jó lesz
tehát levonni a tanulságot, és kalapot emelni (szem) előtt. Szerinte ugyanis –
az alamizsnaként odavetett kivételek ellenére – Váradon most született meg az IGAZI
SZÍNHÁZ. Búvópatakként most tört föl „váratlan helyen.” Okunk azért nincs
aggodalomra; (szem) így vigasztal: „Nem baj, jó, hogy feltör. S ez a lényeg.”
Hogy miért lenne baj, és ha baj, miért „nem baj”, bízzunk az elemi logikára,
vagy vessük a műkedvelő zsurnalisztika kacatjai közé.
Bizonyára akad majd színházi szakértő, aki bebizonyítja: volt s van-e
Váradon IGAZI professzionista színjátszás, vagy nincs.
A terjedelmére nézve sovány, de provinciális szemléletében annál
kövérebb (szem)-le egy olyan filmriportnak is figyelmet szentel, melyet a tévé
magyar szerkesztősége – műfajérzék hiányában – úgy harangozott be, mintha
alulírott forgatókönyve alapján készült volna. Ne beszéljünk most arról, mi a
forgatókönyv. Csak azt kell leszögeznünk, hogy a „Csengők és szívhangok” című
filmriport egy az Előrében megjelent alfalusi naplójegyzetem alapján készült.
Ha (szem) olvasta volna – illenék ily esetben valamennyire tájékozódni – némi
fogalmat alkothatott volna arról, mifajta „locsogásról” van szó. Képsorokról
beszél ugyan, de óvodaszintű nyelvtudás esetén is bizonyos, hogy a FILMKÉP nem
locsog. Fut, pereg, föltűnik, eltűnik, áttűnik, de nem locsog. Nyelvünk ezt az
igét másfajta használatra teremtette. Isten neki! A formabontás korában egyesek
magát a nyelvet is bomlasztják.
Mint olvasható: (szem) számára a filmriport hosszadalmas volt és
unalmas. A vidéki életforma „szájbarágó apológiája”. Nem tisztázza ugyan, hogy
ki és mit rágott a néző szájába: megrágott képet-e, vagy szöveget; a lényeg az,
- mert hisz (szem) valaminő elvont, szándékainak zavaros alján megragadt LÉNYEG
nevében szól -, hogy a filmriport „a sematizmus rossz ízét hagyta maga után”.
(Sic!)
Divatos megpecsételés! Nézzük közelebbről. Az alfalusi orvos-tanár
házaspár mindennapi munkájának bemutatása talán azért lehet sematikus, mert
nélkülözi azokat a konfliktusokat, amelyekről ritkábban művészi filmjeink,
gyakrabban költészetünk és prózánk ad hírt. Egy filmriport objektív
lehetőségeit ez a követelmény meghaladja. Vagy azért sematikus, mert a doktor
úr nem borotválatlan, és nem világfájdalmas, nem csehovi és nem elidegenedett?
Családi élete azért sematikus, mert az olasz neorealista filmek számára nem
nyújt konfliktus-elemeket? Vagy tán az „hogy maga után” rossz ízt, hogy
páciensei szeretik és elhívják tollúfosztóba? Úgy emlékszem – mivel magam
olvastam föl -, arról is szó esett, hogy a tanárnő, a valamikori hírneves
sportoló érthető nosztalgiával gondol vissza külföldi sikereire, anélkül
azonban, hogy Alfaluban a sors megkínzottjának érezné magát. Lehetséges: (szem)
számára izgalmasabb lett volna, ha az antisematizmus jegyében a tanárnő
kétségbeesett zokogásait, beckett-i közönyét, egzisztencialista magányát viszik
filmre. Sajnos, erre nem adódott alkalma sem a film rendezőjének, sem
operatőrjének. Céljuk ugyanis az volt, hogy hőseik napi munkájának nyomdokain
haladjanak. Mindennap láthat ilyet (szem) a televízióban : termelő szövetkezeti
elnökök, ipari munkások, akadémikusok portréját. Unja őket? Várja meg a szombat
esti kalandfilmeket. Anélkül, hogy megbocsátanának az idillizmus, a
cukrászművészet irodalmi híveinek, tudomásul kell vennünk, hogy egy példamutató
falusi értelmiségi család munkájának pozitív bemutatása még nem „apológia”.
Olyasféle, látszólagosan esztétikai igénnyel összehalandzsázott szöveg, miszerint
a filmriport a valódit mondta, de mégsem az igazat, legföljebb azokat ejti
gondba, akik nem sejtik, hogy némely tollforgatónk beleolvasott József
Attilába, de szellemének rossz az emésztése. Miért ne fitogtassuk a
tájékozottságunkat egy konkrét személyekhez kötött, lehetőségeiben objektív
korlátok közé kényszerített filmriport kapcsán is!
Miért ne kérjük számon egyik műfajtól azt, ami a másik műfajnak
következménye! Esztétikai fogalomzavaraink elhitetése végett pedig hivatkozzunk
valamely munkás-ismerősünkre. S ilyenformán végre-valahára (szem)-től
megtudhatjuk, amit eddig nem tudtunk, még csak nem is sejtettünk: az írás és a
filmriport egyetlen lehetséges programját. Mélyenszántóan és tiszteletre méltó
bátorsággal így fogalmazza meg. „Tessék a lényegről beszélni.” Ó, bárcsak
hamarább hallhattuk volna! Mennyi locsogástól kíméltük volna meg hallgatóink s
olvasóink fülét.
A szóban forgó filmriportot különben nem Csáky Zoltán készítette, hanem
Turcu György. Oda kellett volna figyelni. Vagy legalább is a filmet megnézni.
Sütő András
A bántással kapcsolatos dilemmánk feloldásában
néminemű segítséget kaptunk Varró Ilona
következő leveléből, ahol a levélíró néhány aláhúzott szóval célzott
arra, hogy a jeles író kire is gondolt.
Mellékelve:2 kép 72.június
1.
Kedves Kollega!
Köszönöm a szép levelet s a képeket; utóbbiakat sajnos, nem tudjuk
használni[1].(Máskor
Vilidár Istvánnal próbálkozzék, ő már tudja, hogy mi jó nekünk s mi
nem).
Így kép nélkül is lement azonban
egy cikkecske s abban néhány jó szó magukról az Új Élet 13. számában;
kb. július vége felé jelenik meg.
Nyugi, nyugi – és csak így tovább! Semmi nem számít!
Üdv. Varró Ilona
U.i. Egyebekről máskor. Most sietek a jó hírt közölni. – (Szem) -
tudomásom szerint Szemlér (Lendvai) Éva volt.
Nemsokára valóban megjelent Varró
Ilona írása a műkedvelőkről, amiben rólunk is volt néhány meleg szó.
Műkedvelők
Szokás szidni a Népi Alkotások megyei Házait, amiért nem biztosítanak a
színjátszók számára megfelelő darabválasztékot. Pedig idejét múlta folyton ezen
rágódni: mind több a példa ugyanis az „önellátó” színjátszó csoportokra (lásd.
pl. Páskándi és Kocsis diák híveit, a Piroska meséjét átíró és bábszínpadra
alkalmazó maroskeresztúri meg koronkai pionírokat vagy a Pál utcai fiúkat
nemrég dramatizáló és színre vivő régenieket). Mind több jel mutat arra, hogy a
műkedvelők valamilyen művet kedvelnek meg, választanak ki (esetleg hoznak
létre) először, és csak azután lépnek színre, vagy neveznek be valamilyen
versenyre. És talán mégiscsak ez az igazi. Amikor a csoportnak (vagy
felolvasónak, szavalónak stb.) benső köze van a választott műhöz: maga fedezte
fel, szerette meg, s úgy érzi, hogy egyedül az alkalmas, emberi vagy szakmai
természetű mondanivalója közvetítésére, szellemi, nyelvi értékei
megcsillogtatására. (Négy évvel ezelőtt a zetelakiak ízes Énekes madara volt jó
példa erre.) Ahelyett tehát, hogy megkövetelnénk a mindenáron való benevezést
valamely versenyre vagy fesztiválra, inkább meg kellene tiltanunk a formális,
kényszeredett – és eredménytelen – vállalkozásokat. Szerepelni csak azoknak
érdemes, akik – egyazon munkahelyen, szakmában vagy helységben – már közösséggé
forrtak össze valamiképpen, jól érzik magukat egymás társaságában, egyetértenek
a legfontosabb dolgokban, a munkában levő darabot pedig akkor is elő szeretnék
adni – úgymond „önmaguk gyönyörűségére” -, ha esetleg akadályokat gördítenének
útjukba.
Ilyen, a szereplők szíve szerint való produkciót, kettőt is láthattunk
mostanában – jómagam, sajnos, mindkettőből csak részleteket -: a televízió
jóvoltából a nagyváradi Művelődési Ház színjátszóinak Elektráját, és – egy
hétvégi kiszállás alkalmából – a kolozsvári Szakszervezetek Művelődési Háza
keretében létesült, elnevezésében az alapító tagok születési évét viselő Stúdió
51 diákszínjátszóinak Gondolatok egy levél margójára c. irodalmi
összeállítását. Az utóbbi gárda egyetemi hallgatókból, elsősorban
filológusokból toborzódott a másodéves H. Szabó Gyula „vezényletével; de tagjai
képzőművész hallgatók is, és ez nemcsak az összeállítás eszmei-ízlésbeli
egységét, hanem a színpadi kivitelezés magas színvonalát is biztosítja.
Legirigylésreméltóbb mégis az a jó hangulat, az a baráti légkör, amely a
csoportban uralkodik. Ilyen eggyé csak nagyon jóban forrhatnak össze az
emberek. A nagyváradiak is családi- , szakmai-baráti egybeforrottságuknak
köszönhetik nemcsak fennállásukat, hanem életképességüket és másfél évvel
ezelőtti, országra szóló sikerüket is. Amikor pedig – 8 hónapi kiesés után –
újból felhangzott a tévében, az Elektra, hibátlanul, egyszerűen és szépen,
elmélyülten, érthetően és gyönyörködtetően: öröm töltött el minket, látván,
hogy Schneider Antalék avatott kezében jó helyt van Váradon a műkedvelő
színjátszás sorsa.
Ne keressünk hát a kákán a csomót, és se az Alkotások Házán, … kortárs
íróinkon az új darabok …lám, Szophoklésszel éppúgy lehet valamit mondani,
felemelő művészeti élményt nyújtani, sőt Caragiale versenyen jó eredményt
elérni, mint… ne mondjunk nevet.
Varró Ilona
*
Úgy gondoljuk, az antik görög tragédiák
világában tett utazásunk és kísérletünk a vártnál is jobban sikerült és
igazolta azt a hipotézisünket, hogy annak a világnak az alkotásai máig érvényes gondolatokat hordoznak az emberről
és annak olykor tragédiába torkolló létéről.
Két éven át, amíg az előadást műsoron
tartottuk, összesen 14 alkalommal játszottuk a darabot, ami mindenképpen azt
igazolta, hogy nemcsak a rokonok és az ismerősök nézték meg előadásunkat. Hogy
összesen hány néző látta ezt a görög tragédiát, nem tudjuk. A rádió és a tv.
közvetítéssel együtt minden
bizonnyal több ezren. Tolnai Tibor
díszlettervének makettje a Képzőművészeti Bienálén különdíjat nyert. Az előadást beharangozó
újsághírekről álljon itt egy kisebb válogatás.
Tolnai Tibor dijnyertes diszletterve
Műsoron: az Elektra
Holnap, szombaton 17 órai kezdettel előadás lesz a Municipiumi Művelődési
Ház nagytermében. A kultúrház színjátszó együttese az iskolások előtt bemutatja
Szophoklész: Élektra című tragédiáját. Az együttes műsorát vasárnap a szalontai kultúrházban mutatja be.
Színházi est
Ma délután – sportnyelven szólva – hazai pályán játszik a municipiumi
kultúrház művészegyüttese. Előadják Szophoklész: Élektra című tragédiáját,
amellyel a VI. I. L. Caragiale színjátszó versenyen díjat nyert az együttes. A
darabot Schneider Antal rendezte. Az előadás 17.30 órakor kezdődik.
Az ünnepeltek előadása
Azokat a kultúrcsoportokat ünnepeljük vasárnap, amelyek díjat nyertek a
VI. I.L. Caragiale színjátszófesztiválon. Mint ismeretes a pártévforduló
köszöntése jegyében lezajlott színjátszó versenyen és fesztiválon a Municipiumi
Kultúrház együttese a második díjat és ezüstérmet, az Építők klubjának
együttese harmadik díjat és bronzérmet, a papfalvi kultúrház együttese a
KISZ KB különdíját és Díszoklevelét
nyerte el. A zsűri döntését néhány nappal ezelőtt nyilvánosságra hozták,
vasárnap pedig sor kerül a diplomák és a díjak átadására. Az ünnepelt
kultúregyüttesek a Municipiumi Kultúrházban találkoznak s a váradi közönség
előtt is bemutatják azokat a színdarabokat, amellyel díjat nyertek. A váradi
kultúrház együttese az Elektra-val lép színpadra az ünnepséget 17 órai
kezdettel tartják. A belépőjegyeket a kultúrház
pénztáránál lehet megváltani.
A nagyváradi Művelődési Ház
színjátszó csoportja június 6-án újra Kolozsváron mutatta be Szophoklész
Élektrá-ját, Schneider Antal rendezésében, Tolnai Tibor díszletével, Bányai
Katalin kosztümjeivel, Németh Katalinnal Elektra és Schneider Antallal
Oresztész szerepében.
Bányai Katalin díjnyertes kosztümterve
[1] Az előadásról sajnos
nem készültek profi fotók és a román tv. archivumában sem találták meg az
egykori tv adás felvételeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése