Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (6.)

Döntő, gálaműsor, gesztusok

A Fesztivál országos döntőjére decemberben került sor Bukarestben. Az idáig eljutott együttesekről a Teatrul című színházi folyóirat írt az 1969/2 számában. Részletes statisztikai adatokat közölt, amelyekből megtudtuk, hogy a versenyre jelentkező 4.000 színjátszó együttesből a döntőbe 51 került: kultúrotthonok, szakszervezeti, városi művelődési házak és a hadsereg kultúrházainak képviseletében. Ezek mellett volt még 8 népszínházi produkció, 15 irodalmi összeállítás, 10 folklór együttes és 35 versmondó.  Ott találkoztunk a hajdani kolozsvári kollegákkal, akikkel együtt játszottunk az egyetemi színpadokon. Akkoriban Kolozsváron két magyar egyetemi színjátszó együttes volt, a egyiket Szabó József (Ódzsa), a másikat Bereczki Péter vezette. A fesztiválra döntőjére a kolozsvári Művelődési Palota színjátszó együttese jutott be, John Osborne Dühöngő ifjúság (más fordításban Nézz vissza haraggal) című darabjával. Ebben a főszerepet Beleznay Banner Zoltán, az Utunk irodalmi hetilap képzőművészeti szakírója játszotta. Nagy és erős vetélytársaink voltak a kolozsváriak és a két Bukarestben eltöltött nap után mi, bár nem láttuk az előadásukat, arra tippeltünk, hogy ők viszik el a magyar csoportok által elnyerhető[1] legmagasabb II. díjat, és az ezüstérmet.

Az országos döntő jelvénye és az ezüstérem

                                                                        *

 A verseny eredményhirdetéséről néhány nap múlva értesültünk a helyi és a központi lapokból.

 A CARAGIALE FESZTIVÁL ORSZÁGOS DÖNTŐJÉRŐL

Kultúrházak közötti verseny

Mihail Sadoveanu – Mircea Mancaş : A balta. Békási Tanügyi Szakszervezet színjátszó csoportja – I. díj.

Albert Maltz : A próba. Nagyvárad Municípium Művelődési Házának színjátszó csoportja. – II. díj.

Németh Katalin : A női alakítás különdíja.

J. Osborne : Nézz vissza haraggal. Kolozsvári Művelődési Palota színjátszó csoportja. – III. díj.

Victor Eftimiu : Rokonom, a csavargó (Aki látta a halált). Maroshévízi Faipari Szakszervezet Klubjának színjátszó csoportja. – Dicséretdíj.

A második díj akkoriban nem csak egy oklevelet jelentett, hanem ezzel együtt minden színjátszó megkapta a szép kivitelezésű részvételi jelvényt és az ezüstérmet valamint a pénzjutalmat, ami akkor nem elhanyagolható összeg volt.

                                                                        *

Az eredményhirdetés után közölték velünk, hogy azonnal újra Bukarestbe kell utaznunk, ahol nagyszabású gálaműsort szerveznek, az arany és ezüstérmes csoportok részvételével. Számunkra, a napi 12 kilométert sárban gyalogló vidéki tanárok számára, nehéz volt felfogni, hogy ez a gálaműsor a hatalom számára nemcsak a művészetek pártolása volt, hanem a román politika üzenete a világnak. Tudomásunk szerint ez volt az egyetlen ilyen nagyszabású esemény az I. L. Caragiale Fesztiválok történetében. Mindez nem kevés kiadással járhatott, hiszen - a kísérőkkel együtt - a mi közel 20 fős csoportunkat repülőgéppel vitték Bukarestbe és ott, akárcsak a verseny idején egy előkelőnek mondható szállodában szállásolták el. Két napos, reggeltől-estig tartó próbafolyamat előzte meg a gálaműsort, amire a három forgatókönyvíró a mi rendezőnkkel megegyezve az előadás csúcsjelenetét javasolta. Ezután jött az öt neves bukaresti rendezőből álló csapat, élükön Gheorge Dem Loghinnal a Bukaresti I. L. Caragiale Színművészeti Intézet professzorával, akinek a véleménye szerint Gáll Ernő rendezése Európa színtű koncepció volt. Javasolta Németh Katinak, hogy iratkozzon be a bukaresti színművészeti intézet harmadik évfolyamára, mert az egyetemi éveit beszámítják.

A nagyon jól átgondolt gálaest öt téma köré csoportosította a különböző kategóriákban nyertes előadásokat. Rajtunk kívül magyar csoportként csak a székelyudvarhelyi Konfekciógyár csoportja lépett fel az Arany ország (Ţara de aur) témában. Egy népi ihletésű zenés táncos irodalmi műsor részleteit mutatták be. Mi a Láthatárok (Meridiane) csoportban voltunk, ahol egy szebeni együttes Calderon, egy temesvári Csehov, egy Lugosi Népszínház Iura Soyfer darabbal mutatkozott be. Később felfigyeltünk arra, hogy a Láthatárok témánál csak erdélyi, illetve bánáti színjátszók voltak. Persze, az akkori idők szokásához híven többször is volt „vizionálás”, azaz a bemutató előtti végső ellenőrzés, amit előbb a színházi szakma, majd a Központi Bizottság politikai főmuftija végzett. Meg kell adni tájékozott volt, mert a mi előadásunk utolsó gesztusát látva, megállította a főpróbát és némi változtatást javasolt a rendezőknek. Mi azonnal megértettük, hogy az a mozdulat, amivel addig minden előadásunkat befejeztük itt már nem használható, mert ez egy olyan gálaműsoron, ahol a kommunista pártnak a legfőbb vezetői is jelen lesznek[2]. Így aztán egy magyar nyelvű színjátszó csoport nem zárhatta a fellépését a polgári engedetlenségnek a jelével, ökölbe szorított kézzel és felemelt karokkal köszöntve Amerikát. Kérdésünkre, hogy akkor hogyan, milyen gesztussal fejezzük be az alig tíz perces jelenetet, a fővárosi rendezők egy szelíd „áldásosztó” kéztartást javasoltak. De nemcsak nálunk eszközöltek változtatást, a Lugosi Népszínház előadásának eredetileg Brodway Melody 1492 című előadását Cristofor Colomb címűre változtatták.

 

Hazaérkezésünk után az alábbi szignó nélküli jegyzet jelent meg a Fáklyában.

A próba sikerült

Országos második díjat hoztak a Caragiale színjátszó versenyről, hát illő, hogy előlegezett méltatásaink végére elismeréssel tegyünk pontot. A Várad municípiumi kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja alig egy éves, tagjaiban azonban bizonyára sokkal régebbi a játék vágya. Megírtuk már, hogy ez hozta össze a tanár, diák, munkás, ápolónő, technikus összetételű fiatal gárdát, meg az a mottóul is írható igény, hogy műkedvelő alapon nem kompromisszumos szinten műveljék ezt a hagyományos váradi műfajt. Bukarestben az országos döntőn azt mondta róluk a zsűri: teljesítményük valahol középen helyezkedik el az amatőr és a profi szint között. Értik, amit csinálnak, intellektuálisan is tolmácsolják választott darabjuk humánus eszmeiségét.

Albert Maltz A próba című színdarabja volt műsorukon. Bemutatták már a verseny különböző szakaszain, többféle zsűri előtt. Annyit próbálták, hogy A próba már százszorosan is jelkép. A kísérleté és a türelemé is.

Sikerült. Szélesebb hatókörben és nagyobb nyilvánosság előtt, mint gondolni merték volna. Múlt héten újra fent voltak Bukarestben a díszelőadáson, a televíziós felvételen. Ez volt a legnagyobb türelempróba – azt mondják. A várakozás hosszú óráiban jöttek rá egy igen fontos felfedezésre: amit eddig csináltak, hónapokon át, az verseny volt. Izgalmas, érdekes, de verseny. Kevesebb, mint a játék. Mert a játék az valami meghittebben zártkörű, a játék az társalgás a közönséggel, a szerzővel, önmaguk megidézett visszhangjával.

Ezúttal játszani kell.

A próba doppingoló sikere így hozta meg a folytatás másmilyen igényét. Gáll Ernő küszöbön álló elutazása a rendező-kérdés megoldását is sürgeti.

Egyszóval a figyelmet. Amit megérdemelnek, amit kiérdemeltek, ami a méltó folytatást biztosítja számukra és nézőik számára, - mert most már a kipróbáltak biztonságával igyekeznek a nézők elé. Ez lesz az értelme összes eddigi próbájuknak.

Utóhangok, tervek, versek

Az V. I.L. Caragiale Színházi Fesztivál végeztével nemcsak a Bukarestben megjelenő magyar lapok közöltek hosszabb-rövidebb írást a műkedvelő mozgalom eredményeiről, helyzetéről, lehetőségeiről és jövőjéről, hanem a helyi magyar és román napilapok is. Ezekből az írásokból válogatunk, mert híven tükrözik annak a korszaknak a szellemiségét és gondolatait arról, hogy a műkedvelésnek jelentős szerepe van a társadalomi tudat formálásában, az önművelésben és a színművészet iránti fogékonyság kialakításában. Az Előre cikkírója „-za” szignóval  inkább csak a  versenyen eredményesen szereplő együttesekről szól, egy későbbi időpontra ígérve a műkedvelő mozgalom helyzetelemzését. Az Ifjúmunkás és a Művelődés már tovább lépnek és a műkedvelő színjátszás lényegét több szempontból is elemző beszélgetéseket közölnek. Domokos Gézát az akkor már neves költő Hervay Gizella kérdezte a műkedvelő mozgalom lényegéről. Úgy véljük Domokos Géza véleményének máig aktuális vonulatai vannak, hiszen nemcsak a fesztiválról szólt, hanem a műkedvelésnek mindenkori társadalmi szerepéről, céljáról és tartalmáról egyaránt. Nemlaha György[3] a Művelődés hasábjain minket faggatott arról, hogy a mindennapokban milyen gondokkal küszködik a műkedvelés és hogyan látjuk annak sorsát, célját és feladatait. Mindkét cikknek megvan az amatőr színjátszás megújulását sürgető üzenete, hiszen szó esik bennük az új utak kísérleti bejárásának  szükségességéről és lehetőségeiről.

Színjátszók sikere

Az ötödik Caragiale színjátszó biennálé díjnyerteseinek neve ismert; a verseny alapos kiértékelése az elkövetkező hetek feladata lesz. Egy valami azonban már most  nyilván­való: a döntő művészi színvonala lényegesen fölülmúlta az eddigi ver­senyekét. S még valami: a magyar műkedvelők sikere. A döntőbe került hat együttes közül négy díjat nyert, kettő dicséretben részesült.

A zsűri egyhangúlag a legjobbak közé sorolta – második díjjal jutalmazta – a Gáli Ernő irányítása alatt álló váradi színjátszókat. Albert Maltz A próba című egyfelvonásosa kitűnő benyomást keltett, a Verát játszó Németh Katalin a fesztivál egyik legszebb női alakítását nyújtotta, joggal részesült külön jutalomban.

Dicséret illeti a székelyudvarhelyi Készruhagyár szavalóit, énekeseit is. Remek ötlet volt udvarhelyszéki származású írók és költők műveiből vett részletekkel szólni a szülőföld szépségeiről, múltjáról és jelenéről. S ha már Udvarhelynél tartunk, hadd szól­jak két szót a zetelakiak Énekesmadaráról. Csupa jó íz, csupa szín előadásuk reveláció volt. Érdekes, hogv azok is, akik nem élvezhették Tamási hőseinek pompás nyelvezetét, mennyire kiérezték a játékból a hitelességet, a testre szabottságot. Kár, hogy a bukaresti magyar közönség nem láthatta az előadást. Talán a tél folyamán sikerül létrehozni egy fővárosi turnét, akkor majd viszontláthatjuk Kalapács Tibort, Szabó Árpádot, Kapás Erzsébetet, Hegyi Má­riát, Miklós Margitot, Illyés Györgyöt és a többi, második díjas zetelaki műkedvelőt; megismerhetjük az előadás két tehetséges rendezőjét, Péter Bélát és Kerekes Károlyt.

Hinni szeretnénk, hogy a kolozsvári Művelődési Palota színjátszói nem veszik zokon, ha harmadik díjas Osborne-előadásuk kapcsán külön kiemeljük Beleznay-Banner Zoltán nevét. Nemcsak azért, mert kitűnő Jimmy Porter volt. A műkedvelő mozgalom iránti sokéves odaadásáért, céltudatos népművelési tevékenységéért. Előadás után azt mondta, ez volt utolsó szerepe. Abbahagyja mostmár. Bár ne tudná megtenni.

A magyarbikaliak jelenléte az országos döntőn – tradíció. Tizenegy esztendeje, amióta a Caragiale verseny megindult, egyszer sem hiányoztak a bukaresti szemléről. Ballada-műsorukkal, színpompás viseletükkel ezúttal is sikert értek-el, a-melyben nagy része volt Naszódi Irénnek, a bikali kulturális élet példamutatóan lelkes serkentőjének.

Kellemes meglepetést jelentett a maroshévizi faipari szakszervezet színjátszóinak teljesítménye. Victor  Eftimiu : Rokonunk, a csavargó című darabját mutatták be – színvonalasan, amiért, akárcsak a bikaliak, dicsérő oklevelet kaptak. Strasszer Ignác – a Csavargót vitte színre – mellett, úgy vélem, köszönet illeti meg a két rendezőt, Szaszkó Eleket és Kolumbán Klárát, akik mint szereplők is derekasan kivették részüket a sikerből.

Frissiben, tájékoztatásképpen csak ennyit Egy más alkalommal talán nem lesz haszon nélkül való visszatérni a versenyre – s itt a községi, megyei szakaszokra is gondolunk – és levonni belőle a tanulságokat.

 (-za)

A Művelődés fotója A próbáról

                                                                        *

A műkedvelés varázsa

(Beszélgetés DOMOKOS GÉZÁVAL[4] az ötödik Caragiale színjátszó biennálé zsűritagjával.

Sokat vitatkoznak mostanában arról, hogy ma, amikor hivatásos színházaink rendszeresen járják a vidéket, s a tévéadások majd mindenhova eljutnak, nem veszti-e el közönségét a műkedvelő mozgalom. Sőt, van aki így veti fel a kérdést: Van-e egyáltalán értelme a műkedvelésnek?

– Szerintem nem lehet ilyen kategorikusan fogalmazni. A valóság sokkal árnyaltabb, nem lehet ilyen merev, túlságosan is elvont kérdésekkel megközelíteni. A műkedvelésnek annyi színe, formája van, ahány helyen csak kedvelik és művelik. Más és más, aszerint, hogy hol játsszák, milyen közel vagy távol a várostól, van-e helyi hagyománya, hozzáértő rendezője, lelkes szervezője, igényli-e a közönség.

A dilemma egyébként onnét ered, hogy éveken át sok helyütt formálissá vált a műkedvelés. Erőltették ott is, ahol nem volt hagyománya, ahol nem volt igény rá. Ahol pedig igény is volt, hagyomány is, ahelyett, hogy hagyták volna, hogy tartalmát-célját a műkedvelők és a közönség belső igénye teremtse meg, nem egy helyen általános és elvont műkedvelőeszményt kényszerítettek rá.

Mi hát a műkedvelés igazi tartalma-célja?

– A műkedvelésnek sajátos varázsa van. Gondoljuk csak el – hivatásos színész sohasem adhatja azt az élményt, amit az a falusi bácsika érez, aki lányát vagy fiát látja a színpadon játszani. A közönség egy kicsit távolinak, nem egészen hús-vér embernek érzi a színészt. A műkedvelés ledönti a művészet és a közönség közti válaszfalat. Közelivé, szinte tapinthatóvá válik a színház, a színész, a szép szó. Mintha csak a művészet kezdetei térnének vissza egy villanásnyira, mikor közönség és művészet egy test, egy lélek volt. Ebben van a műkedvelés varázsa és ereje. Ezért nem szabad ráhúzni sem a hivatásos színház, sem a folklór sablonjait. Az igazi műkedvelést belső igény hozza létre, ezért nem fenyegeti szerintem sem a színház, sem a tévé konkurenciája.

Eszerint külön műfaj a műkedvelés?

– A művészet művelésének sajátos formája. Lényege: lehetőséget teremt a művészet művelésére, nem csupán nézésére-látására. Ez pedig nagy különbség. Mert az ember ősi igénye, hogy a dolgokat ne csak szemlélje, hanem maga is részese legyen a dolgoknak. A műkedvelő részese lehet a művészetnek. Ez semmi mással nem hasonlítható élményt jelent. Éppen ezért, ahogy nem volt jó kategorikusan megszabni, hogy – márpedig műkedvelést kell csinálni, éppoly káros mereven kijelenteni, hogy nincs rá szükség.

A műkedvelés varázsa önmagában van. Ezért elfogadhatatlan szerintem a csak versenyre játszó műkedvelés.

Az Ötödik Caragiale színjátszó biennálé zsűritagja voltál. Gondolom, nem véletlenül jutott eszedbe ez az utolsó mondat?

– A versenyszabályzat szerint a zsűri egyaránt figyelembe vette a repertoárválasztást, a művészi színvonalat és a csoport társadalmi tevékenységét. A második díjat nyert zetelaki együttes esetében például szerepet játszott az is, hogy a faluban hagyományt teremtett a színjátszás.

A versenyen résztvevő hat magyar nyelvű csoport közül négy díjat nyert, kettő dicséretet kapott. Mi a szerepe a fiataloknak ebben a szép sikerekben?

– A verseny egyik legmaradandóbb élménye a váradiak előadása volt. Albert Maltz  A próba című egyfelvonásosát játszották. Az előadást Gáll Ernő rendezte rendkívül érzékenyen, érdekesen, korszerűen. Vera szerepét Németh Katalin játszotta gyönyörűen

Az egész együttes fiatal. Gondolom, ez a példa többet mond, mintha statisztikai átlagot keresnénk, hogy milyen arányban vesznek részt a műkedvelésben a fiatalok.

Egyébként a műkedvelés a fiatalok műfaja. Ezért volt jó gondolat az, hogy a KISZ különdíjakat osztott ki.

De ha már a fiatalokról van szó, érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy ahol lelkes-tehetséges fiatalok köré csoportosul a műkedvelés, ott nem fenyeget az alkalomszerűség, a giccs, az eloperettesedés veszélye, mint például az olyan megmerevedett társulatoknál, akik mindenáron hivatalos színházakhoz akarnak hasonlítani.

Jó, hogy szóba jött – szerinted hol furakodik be a műkedvelésbe a giccs?

- Ahol lehet. Amikor utánozni akarják a nagy színház külsőségeit, ellesik a színházi fogásokat ahelyett, hogy önmagukat akarnák művelni-kifejezni. Ahol a műkedvelés elveszti igazi tartalmát, óhatatlanul elburjánzanak a külsőségek és az előadás hatásvadász, primitív felvonulássá válik. Csőstül jön a giccs.

Ellenszere?

– A tehetséges fiatalok. Akik erejüket akarják kipróbálni, önmagukat megvalósítani, kifejezni, igazukat kimondani.

Lejegyezte: Hervay Gizella

A női alakítás különdíja

                                                                        *

„Kicsinyített színház”

Vagy műkedvelés?

Némi lelkiismeret furdalással fogtam ehhez az interjúhoz – éppen egy éve ígérgettem, de hol az alanyok hiányoztak, hol az alkalom. Nos, most új évad kezdetén szerencsére törleszthetem adósságomat. Schneider Antalt és Németh Katalint végre ide invitálhattam a presszó magánteremmé előléptetett sarkához, s rögvest nekiláthattunk beszélgetésünkhöz. Hogy miről? Természetesen a váradi műkedvelő színjátszásról, amelynek korántsem rózsás helyzete azt hiszem, országos problémákra tapinthat rá. Bevezetőül tegyünk még hozzá annyit az alábbiakhoz, hogy a népszerű tanárházaspár néhány éve sikerrel jeleskedik a műkedvelésben, s Albert Maltz: A próba című egyfelvonásosának bemutatásával országos díjat szereztek, tavaly Németh Kati pedig a női alakítás nagydíját kapta.

– Ha a műkedvelői mozgalomról egyáltalán valamit meg kell állapítani – kezdi Schneider Antal –, akkor az az alkalomszerűség. Amikor Caragiale Fesztivál van vagy valamilyen verseny: felélénkül; holtszezonban egyszerűen eltűnik. Mindez azt eredményezi, hogy nincs állandó tevékenység, évről évre újra indul, sohasem már elért pontról, mindig elölről, s ez nem éppen szerencsés vitalitás… Még azok közül is, akik a Népművészeti Iskolában végeznek hároméves tanfolyamot – a többségnek hirtelen nyoma vész, sehol nem hasznosítja tudását, márpedig ennek az iskolának ez volna egyedüli célja. A műkedvelő színjátszásról e nélkül az észrevétel nélkül ködösítés lenne nyilatkozni.

– Szerintetek tehát a műkedvelés válságban lenne?

– A régi értelemben vett formája okvetlenül. De erre nincs is szükség. Az ma már megmosolyogtató tény, ha valaki azért lép csak fel, mert mindenáron szerepelni kíván. A „szereplést” a legnaivabb néző sem igényli, legfeljebb elmegy a színházba, ha ezt a fajta „műkedvelést” óhajtja látni.

– Mivel magyarázható ez a válság?

– Elsősorban talán a tévé elterjedésével – fűzi tovább Németh Kati a gondolatot. Régen, húsz-harminc éve nem volt ilyesmi. Általában nyugodtan beismerhetjük, a kultúra forrásai erősen megszaporodtak, s ez nem is baj. A régi műkedvelők részben azért is álltak össze, hogy előadjanak egy-egy darabot, mert nem volt lehetőségük színházba járni. Így inkább ők csináltak meg mindent. Ez ma már nyilvánvalóan nem aktuális. Annál inkább az, hogy a műkedvelésnek – s ez a szó jelentésváltozása talán ezért is hajlik a pejoratív megjelölés felé – muszáj előbb-utóbb új tartalmat találnia. A mai amatőr színjátszás előfeltétele nem nagy színházi sikerek szegényes feltámasztása, utánjátszása, sokkal inkább új utak, új kifejezőeszközök meglelése, amit egy hivatásos intézmény nem vállal, illetve nem is igen vállalhat. Ezért kellene odahatni, hogy olcsó sikerek helyett hagyja magát a műkedvelés a teremtő művészet felé sodortatni.

– Szó esett imént a kísérletezés hiányáról. Mi erről a véleményetek?

– Bárhol tetten érhető. Túlságosan sok a megkötés, kikötés, belekötés. Például már a repertoár esetében. Majdnem azonos a nagy színházakéval. És egy városban, ha az olyan mint Várad, – nem lehet még egy másik színházat csinálni. Évek óta ugyanazokat a műveket kínálják nekünk előadásra a minisztériumtól, méghozzá nem túl nagyszámú választékot kínálva. Ezekhez jön még a Népi Alkotások Háza különkiadása is. Olyan darabok, amelyeket senki sem volt hajlandó kiadni, harmad-negyedrangú szerzőcskék munkái, életképtelen szülemények –, mindenhez inkább kedvet adnak, mint a bemutatáshoz. Ugyancsak – érthetetlenül – lassú egy-egy darab elfogadtatása, ami az ősrégi repertoárban nem foglaltatik benne.

– Igen, ez megint a „kicsinyített színház” elmélete, gyakorlata.

– És nemcsak az a baj, hogy kevés a darab, bár számszerűleg rengeteg van azon a bizonyos listán –, ám olyasmi, mint Bertold Brecht Galilei élete vagy O’Neill Amerikai Elektrája, ami tényleg gyönyörű, de kivihetetlen. Még a „nagyoknak” is. Inkább a modern egyfelvonásosokat kellene sürgetni, megközelíthetőbbek, és mi tagadás, izgalmasabbak is. A műfaj most éli virágkorát, világszerte, s népszerűsége is emelkedőben van. Ugyanakkor egyetlen görög, klasszikus, mondhatni iskola-dráma sincs az ajánlottak között, pedig ezek rövidek is, maximum másfél-két órát tartanak, kevesebb szereplőjük is van, s nem igényelnek nagyobb erőfeszítést, mint éppen a már említett Galilei.

– De a repertoár az új hazai darabokat is évről évre fel kellene ölelje, Kocsis Istvántól Deák Tamásig.

– A műkedvelőmozgalmat csak azzal lehetne felszítani, ha az egész ország ilyenfajta tevékenységének új arcot lehetne adni. Kevesebb megkötéssel, több kísérletezéssel, nagyobb önállósággal a darab megválasztásában.

– Ez lenne minden hanyatlás oka?

– Korántsem. Szakemberek kellenének ide, a váradi Népi Alkotások Házához is, akik tudják mi jelent meg magyarul, hol lehet hozzájutni, előadható-e. Ne kelljen nekünk, a kör tagjainak Jánosházy Györgyöt zavarni egy Saroyan egyfelvonásosért, hogy végül is Váradról szerezzük meg.

– Csak a repertoárral lenne baj?

– Nem. A kör tagjainak számával is. Szembe kell nézni végre azzal a helyzettel, hogy egyre kevesebb azoknak a száma, akik vonzódnak az igazi műkedveléshez. Főleg a fiatalok között. 50-60 éves bácsik, nénik még akadnak. Mi nem a régi „szereplést” akarjuk, az olcsó népszerűséget ugyanis. A fiatalok hiánya azzal is magyarázható talán, hogy körükben a színház sem olyan népszerű, mint hajdan volt, illetve, mint kellene! S ebben persze a színház hibás elsősorban, mindent elkövetett, hogy kizárja a fiatalokat. S ez a mellőzés még a színi felvételezők csökkenő számán is lemérhető…

– Mit lehetne itt tenni?

– A gyerekek nevelése a fő feladat. Sajnos, maguk a pedagógusok sem járnak elöl jó példával. Maguk a tanárok nagy része lenézi a műkedvelést, nem ébresztenek kedvet iránta. Azonkívül az iskolai előadások kifejezetten protokoll, formális jellegűek, eleve hiányzik belőlük minden kezdeményezés, eredetiség.

– Más nehézségek?

– A terem, s megint a terem. A helyzet az, hogy a városi kultúrházban az esztrádcsoporté az elsőség. Amikor a próbával készültünk, a színház klubjában kaptunk termet, mert rendezőnk, Gáll Ernő, a váradi színház tagja. Még az utolsó fázisban is nehéz volt színpadra kerülnünk, márpedig az fontos, illetve döntő lett volna. A kultúrházat bárki igénybe veheti, ám ha mi kérünk valahol termet –, mindig visszautasítanak bennünket. De talán, ha jövőre felépül az új Művelődési Ház, mindez majd megoldódik.

– Pillanatnyilag hány tagja van a váradi kultúrház magyar színjátszó csoportjának?

– Tíz. Talán tíz.

– Nem kevés ez a tíz magyar színjátszó a város lakosságához képest?

– Várj a megállapítással. Van egyfajta féltékenykedés is a különféle intézmények együttesei között, nem szívesen engednek valakit át a központi együtteshez, mert műkedvelők dolgában ők sem állnak fényesen, bár a városi csoport mindenképpen a magasabb szint kellene, hogy legyen.

– Terveitek vannak-e?

– Hogyne. Január óta semmit sem csináltunk. Májusban szereztük meg, épp vakáció előtt Saroyan darabját, címe: Halló, ki az? Ezt szeretnők a legrövidebb időn belül előadni.

– Távolabbi elképzelés?

– Egy antik görög tragédia. Csak ehhez két dolgot kell tisztázni, mit szólnak hozzá az illetékesek, a másik, hányan leszünk az idén beiratkozva a színjátszó csoportba, mert ehhez még ember is kellene, nem is akárki.

Szándékosan hivatkozott Schneider Antal és Németh Katalin a műkedvelés új értelmezésére, szembeállítva a „kicsinyített színház” olcsó sikerélményével. Igazuk van. Beszélgetésünket, még ha inkább a nyomasztó problémákat nyomozta is, ez a szándék vezette. Mert a problémákat csak úgy lehet megoldani, ha észrevesszük őket. Márpedig vannak – észrevenni őket hát nem ügyesség, beállítás dolga; elsőrendű feladatunk. Többek között ez egy optimistább, derűsebb riport előfeltétele.

Nemlaha György

                                                                             *

---

[1] Azt őszintén megmondták, hogy magyar csoport első díjat nem kaphat.

[2] Amint azt a minden lapnak egyformán elküldött sajtóközlemény írta, a gálaműsor közönsége a következő volt: a párt legfőbb vezetői, titkárai, a kormány vezetői, a diplomáciai testületek képviselői, a helyi és a Bukarestbe akreditált külföldi sajtó, valamint  a fővárosnak akkori kulturális  elitjéből álló közönség. A gálan megjelent Központi Bizottsági titkárok és tagok neve azóta eltűnt a történelem süllyesztőjében. De van egy név, ami manapság is közszájon forog: Ion Iliescu, aki akkor az UTC első titkára az ifjúsági ügyek minisztere volt.

[3] Ma a magyar televízió elismert szerkesztője.

[4] 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, 1990-től az RMDSZ alapítója  és első elnöke volt  .