Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (9.)

 Kar, közvélemény, eszményképek

 Érdekes szerepváltáson ment át a kar a görög színház történetében. Kezdetben  az egyetlen „szereplő” volt a színtéren, ő mondta, játszotta, táncolta el a színre vitt mitológiai cselekmény valamennyi hősét. Az első színészt  a kar pihentetésére találta ki Theszpisz. S ahogy az egyes szerepek megtestesültek és  színészek léptek színre,  módosult a kar szerepe és szövegének tartalma is. A színész drámaivá tette a kezdetben epikus játékot,  de sokáig, amíg megmaradt benne a kar,  addig harmonikusan együtt élt benne az epikus és a drámai  műnem. A kar feladatát Arisztotelész a Poétikában így fogalmazza meg: „A karnak mintegy a színészek egyikének szerepét kell betöltenie és egüttműködnie a játék egész menetével, - nem úgy, mint Eiripidesznél, hanem úgy, mint Szophoklésznél.” (Arisztotelész. 1969.66.).Szophoklész  kitalálta a harmadik színészt  és a tragédiáiban a kar szerepét sokrétűbbé tette. Nemcsak a  tagok számát emelte 12-ről 15-re, hanem olyan szöveget írt neki, ami tartalmában  a közösség véleményét  fejezte ki. Szószólója lett mindannak, amit a görög polgár az eseményekről és a világról gondolt. Olyan   asszonyok szólnak itt, akiknek lényét a hellén kor létfelfogása hatja át. Az a világlátás, ami - D.D. Roşca szerint -,   úgy tartja, hogy a vak végzetszerűség még az Olimposz istenei felett is uralkodik és az emberek oda vannak vetve a végzet  szeszélyes és kegyetlen játékának, az átoknak és a féltékeny bosszúálló sorsnak. És ettől nincs menekvés, mert mint a darab csúcspontján  mondják:

Már a sok-karú, sok-lábú Erynis[1],

Ki szörnyű helyeken lapul,

Érclábával eljön.

Majd később azt is kimondják, hogy a tragédia beteljesülése elkerülhetetlen, mert

Nem vonul

El e palotából a

Gyászokozó átok már.

A kar mindig  a kisemberek pillanatnyi gondolatmenetét és hangulatát tolmácsolja. És ez hangulat a drámai helyzettől függően  változik. A kar szövege tartalmazza mindazt, amit a hétköznapi ember, vagyis a néző is gondolhat az események láttán. Ez a szöveg időnként józan, racionális érvekkel csitítja Élektrát mondván:

 Nem téged ért csak,

 Lányom, e kín a halandók között

...

Gyógyító isten az idő. ...

Halandó sorsa a halál.

Máskor a Karvezető Élektra érzelmi túlfűtöttségét próbálja  mérsékelni, bölcs és a józan megfontolásra inti a szereplőket:

Az istenekre! hagyd a szenvedélyt; hiszen

 mindkettőtök szavában van helyes: ha ő

Tud élni avval, mit te mondasz s te is viszont.

...

Ilyenkor küzdőtárs a bölcs meggondolás

Egyként a hallgató s a szóló oldalán.

Akárcsak a mai közvélemény a kar is bizonytalan és könnyen befolyásolható a helyzet megítélésében, hiszen  kimondja:

Látom, zihál a méregtől :de hogy jogos ,

Vagy jogtalan, nem gondol arra senkisem.

Időnként a mükénei nők hangot adnak  a közvélemény, a közösség vagy éppen a nézőtér érzelmeinek is,  együtt éreznek, megrendülnek, részvétel szólnak és vigasztalnak vagy éppen erkölcsi tanulságokat fogalmaznak meg:

A messzi ég bölcs madarára nézz: milyen

Gondosan óvja szüleit,

Kik neki életet s napi

Étket is adtak; és mi nem

Tudjuk e példát követni?

Szophoklésznél a kar ugyanakkor útmutatója a színre lépő idegeneknek és narrátora , a színtéren nem látható, a palotában lejátszódó véres eseményeknek is. De  nemcsak közvetíti, hanem kommentálja is  a nézőknek mindazt, ami ott bent végbemegy.

A palotába beoson

Ravaszul így a bosszuló, csöndesen,

Apjának ősi gazdag otthonába lép;

Kezei közt a most-kifent vész suhog.

 A darab végén is a kar mondja ki a drámaíró végső üzenetét,   a történelmi igazságtételt és a lelki megtisztulást jelentő végszót.

Ó Átreus-sarj, mily kínokon át

Törtél nehezen a szabadsághoz,

Mely e tettel végre a tiéd lett.

                                                                        *

 Nálunk a női kar hat személyből  állt.  Kevés vagy  sok ez a ma, amikor egy tagú kart is láttunk már? Mi ennyit elegendőnek tartottunk  és nem csak azért, mert kevesen vállalkoztak erre a szerepre. A karban mondott szövegnél mindig összhangba kell hozni a hangsúlyt, a hangerőt, a ritmust és az egyes tagok mozgását. Ehhez igen nagyfokú játékfegyelemre  és hosszú próbafolyamatra van szükség. Ennek lerendelkezése és begyakorlása talán a legnehezebb része volt az előadás előkészítő szakaszának. Ki kellett találnunk azokat a mozgásrendszereket, amelyek a színpadi helyzethez és a kar homogenitásához igazodtak és amire a rendelkezésünkre álló   színpadi tér   kellő mozgási lehetőséget adott. A  létszám megfelelt az antik női kar felének és kellő módon kitöltötte a játékteret. Ez a női kar  úgy volt beállítható, hogy mozgása a színpadon soha nem igényelt annyi időt, hogy az a cselekmény fonalát és a szöveg folyamatosságát megszakítsa.

                                                                                    *

 A tragédiaíró Szophoklész  számunkra a tanító és az alkotótárs volt. Nekünk ez a játék nem  kenyérkereset és nem hobby volt, hanem annál sokkal több. A rajongásig szeretett  alkotó munka, ami jobbá, nemesebbé, műveltebbé teszi az embert. Nem törődtünk mi akkor   a mostoha feltételekkel, a teremhiánnyal,  és a gúnyos mosolyokkal. Teljes lélekkel, minden szellemi és fizikai energiánkkal arra törekedtünk, hogy az ókori szerző művét a legjobb tudásunk szerint vigyük színpadra. Minden hozzáférhető színházi és irodalmi forrást felkutattunk és elolvastunk a szerzőről és a darabról. Megtudtuk azt, hogy mit köszönhet neki  a görög színjátszás, hogy ő  „Sok újítást vezetett be a versenyeken, így először is saját gyenge hangja miatt szakított azzal a szokással, hogy a költő színészként is fellép (korábban ti. A költő maga is szerepelt... Satyros azt mondja, hogy a görbe botot is ő találta ki. Istros pedig azt is közli, hogy ő találta ki a fehér sarúkat, melyeket mind a színészek, mind a kar tagjai viselnek, továbbá, hogy a színészek egyéniségének megfelelően írta drámáit. (idézi Ritoók 1968.48).  Példaképként állt előttünk és mindenben igyekeztünk követni.

De nemcsak a tragédiaíró szellemisége volt számunkra eszményített, hanem a címszerep múlt századi megszemélyesítője Jászai Mari is, akinek minden az Elektra szerepére vonatkozó megjegyzését igyekeztünk jól átgondolni. Újra és újra végig elemeztük  a darabnak azokat a csomópontjait, amelyek alkalmasak lehetnek a nézők  katarzis élményének létrehozására. Követendő példának tartottuk a nagy magyar tragikáról Péchi Blanka könyvében olvasottakat:

„ Viszolyog a modernkedők vértelen játékától, büszkén hangoztatja, hogy az ő „pulzusa –ellentétben a „modern” színészekkel – nagy indulatok ábrázolásánál százon felül ver”. Hittel vallja: „Testi emóció nélkül nincs indulatábrázolás”. Az Elektra próbák idején így nyilatkozott az emócióról, melyet Elektra vált ki testéből-lelkéből:  ”Tűzlángot kerget a csontjaimban, forró könnyeket sírja a szememből. Leszedi a csontjaimról a húst, elsorvaszt, és a saját elkínzott, kiéheztetett testének formáját adja rám. Külsőmet is magához szabja”(Péchi B. 19.. 281). Mindezek a szövegek arról győztek meg minket, hogy a színházban akkoriban induló újító törekvések nem mellőzhetik a színház lényegét, a katarzist.  Ez a nézőt lelkileg  érinti meg, olyképpen ahogy azt Arisztotelész találóan írja: „a szereplők cselekedeteivel –nem pedig elbeszélés útján -, a részvét és a félelem felkeltése által éri el  az ilyenfajta szenvedélyektől való  megszabadulást” .  Ez akkoriban számunkra azt jelentette, hogy minden elidegenítésről szóló teória ellenére,  a színészi játéknak  olyannak kell lennie, mint Jászainál volt, akinél a „ fej és szív együtt működött. Fejével csak partot szabott túl heves indulatainak,  túl nagy érzéseinek. Példája tehát amellett bizonyít, hogy a nagy művész szíve és feje együtt csinál mindent (Péchi. 282).

---

[1] A bosszúállás istennői. Elsősorban a családon belüli gyilkosságot torolják meg.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (8.)

Szövegek, húzások, értelmezések

 Elmélyülve Szophoklész   tragédiájának szövegében, valódi dilemmaként éltük át annak a mai színpadra való „átigazítását”. A legnagyobb gondunk az volt, hogy mennyit    húzhatunk ki  a Devecseri Gábor kiváló fordítású szövegéből. Miként tegyük azt úgy, hogy a mű alapgondolatát ne sértsük meg? Mi legyen az a szempontrendszer, ami egyaránt megfelel az alakuló rendezői elképzelésnek és ugyanakkor a mai néző számára az elhangzó szöveg értelmezését, a bonyodalom követését is lehetővé teszi? Már a kezdet kezdetén  tisztáztuk azt, hogy nem várhatunk el a  közönségtől a görög  mitológiában való tájékozottságot, például azt, hogy  tudják Élektra apja,  Agamemnon egy istennő kiengesztelésére feláldozta a másik leányát Iphigeneiát. Tudtuk, a  hajdan   napokig tartó dionűszoszi versenyeken a hellén világ polgára mindennapi életének eseményeit, a városállam közelebbi vagy távolabbi történetének közszájon forgó  helyszíneit  látta megelevenedni a színpadon. A dévaj istenek és  az egykor volt hősök tragikus létét és sorsát   újra és  újra  megélhette más-más szerzők tolmácsolásában. A történetből minden szál és minden utalás ismerős volt.  Erről az  egyik ókori szerző, Antiphanes így ír:

... de boldog műfaj a tragédia,

Akárhogy nézzük. Mert hiszen ottan a mesét,

Valamennyi néző jóelőre ismeri,

Előbb, mint bárki szólna. A költőnek  csupán

Utalni kell rá! Annyit mond, hogy Oidipus,

Tudják a többit máris: apja Laios,

Anyja, Jokaste, ki a lánya, ki a fia,

Mit szenvedett és mit csinált. Vagy mondja azt,

Hogy Alkmeon, és fújja már a gyermek is

Legott...(idézi (Ritoók Zs.1968.50).

Ezzel szemben nálunk,  a mai nézőknek mindez teljesen  idegen világ,  az elhangzó  szövegeknek  részletei  legfeljebb csak a klasszikafilológusokat gyönyörködtetik.                                                            

                                                                        *

A mi  tragédia-értelmezésünket  alapvetően meghatározták a Falus Róberttől olvasottak. „Az Élektra (kb.i.e.415) hősnőjében Antigoné szellemi-lelki húgát teremtette meg a költő. Élektra nem-lankadó kitartása, a testvérek zsarnokság elleni küzdelme áttetszően tiszta fénnyel ragyogja be az igaz ügy harcosainak alakját, s még az anyagyilkosság borzalma is az ő történetileg-erkölcsileg szükségszerű győzelműknek rendelődik alá. A kortársak egy része mégis anakronisztikusnak érezhette a dráma heroikus fenségét s a végső megoldás felhőtlen optimizmusát.... A hősöknek nemes eszményítése, a konfliktusalakítás erkölcsi tudatossága, az emberi haladásba és harmóniába vetett hit, a szerkezet pompás biztonságú vonalvezetése és a költői nyelv ragyogó fensége: ezek Sophoklés művészetének megkülönböztető és halhatatlan értékei ” (Falus R. 1970. 481).

                                                                        *                                             

A kérdéseknek hosszú sora foglalkoztatott. Folyamatosan küzdött bennünk   a színházi és a tanári személyiség. Egyikük  a drámai szerkesztés  és a színházi előadás követelményeinek az érvényesítését követelte;  a másik a kultúra, a művelődés, a görög mitológiáról szóló ismeretek megőrzése és felmutatása mellett tört lándzsát. A tragédia szövegével való munka során, kezdetben hol az egyik, hol a másik bizonyult meggyőzőbbnek. De aztán rátaláltunk  a szöveg „korszerűsítésének”  elvi alapjára.  És  győzedelmeskedett a színházi  személyiség. Arisztotelész Poétikájának egyik mondata volt, ami mindmáig irányt mutató   a szöveggel való dramaturgiai munkában. Ez minden korszakra, minden stílusra és minden  rendezői koncepcióra érvényes alaptétel: „...ami meglétével vagy hiányával nem befolyásolja a mű értelmét, az tulajdonképpen nem is része az egésznek” (Arisztotelész. 1969.47).

 

                                                                                *

A nagy görög bölcselő fenti szavait megfontolva   kihagytuk az expozicióból  Oresztész, Pyládész és az öreg nevelő  jelenetét, ami   hemzseg a mitológiai nevektől és a történelmi helyszínekre való utalásoktól. Ez a  mai néző számára teljesen idegen,  érthetetlen és ezért zavaró is. Annak lényege, ami az első jelenetben elhangzik, ezt követően  Élektra kezdő monológjából is kiderül.  Ezért az előadást úgy indítottuk, hogy  a  színpadon a palotát jelző egyetlen dór oszlop mellett, mezítláb, szakadozott ruhában megjelenik Élektra,  hogy panaszos jajait és méltatlan sorsát kikiáltsa „apám küszöbén mindenki felé” és hogy segítségül hívja az isteneket  bosszútettéhez.

Hasonló megfontolások  vezettek a tragédia többi szövegrészeinek  meghúzásában. Akkor még nem volt  jól átgondolt és kialakított rendezői koncepciónk, csak a vágy élt, hogy ezt a nagyon szép és mélyen emberi  darabot színpadra vigyük. Arra nagyon vigyáztunk, hogy Szophoklész szövegét a legnagyobb alázattal kezeljük és a húzásokon kívül  más módosítást pl. betoldást ne tegyünk. Az is nyilvánvaló volt számunkra, hogy egyetlen olyan sort vagy szót nem húzhatunk ki, ami  asszociációs láncot indíthat el a nézőben a mi  világunkkal való összekapcsolásra. És ebben is    Arisztotelész gondolatmenetét tartottuk mértékadónak: „Azért örvendenek a képek nézői, mert szemlélet közben megtörténik a felismerés, és megállapítják, hogy mi micsoda, hogy ez a valami éppen ez, és nem más. Ha viszont történetesen előbb még nem látták az ábrázolt tárgyat, akkor nem az utánzás adja meg az élvezetet, hanem a művészi feldolgozás, a szín vagy  valami más ilyen ok.” (Arisztotelész, 1969.37-38). Úgy gondoltuk, az a szöveg, ami bennünk képzettársításokat indít el, az másoknál is hasonló folyamatot válthat ki. Erre is említek egy  példát  az első jelenetből, ahol Élektra  a mykenei nőknek   hosszasan részletezi tragikus sorsát és gondolatait. 

Élektra a palota kapujában

Ebben 85 soros szövegben a lényeget hordozó részeket meghagytuk,  a kevésbé fontosat úgy húztuk meg, hogy az a gondolatmenetben semmiféle törést ne okozzon, és az asszociációkat  kínáló részek megmaradjanak. Ezért   a 22. sornál  bár megszakítjuk  Elektra szavait,  de a  gondolatmenet közvetlenül kapcsolódik a további szöveghez.

ÉLEKTRA

...

És végül azt, mi vétkeinknek alja már,

Apám ágyában hálni a gyilkost magát

Nyomorult anyámmal, hogyha még nevezhetem

Anyámnak azt, ki avval összefekhetik,

...(húzás)

Ki asszonyok segítségével vív csatát.

                                                                        *

Sokat töprengtünk annak az eldöntésén, hogy  időben  milyen hosszú legyen az  előadásunk? Mert a szophoklészi  szöveg  meghúzását az is befolyásolja, hogy egy pergő ritmusú előadás esetén, mennyi  az optimális idő, ameddig a nézőnek a figyelmét le lehet kötni. Tarthatunk-e szünetet, vagy egyvégtében játsszuk  az előadást? Mi ugyanis a színházi szünetek hívei voltunk és vagyunk. Nemcsak azért, mert a pszichológia azt tanítja, hogy szándékosan és koncentráltan figyelni az ember legfeljebb csak 20-30 percig képes. Ez az idő  meghosszabbítható,  ha a figyelmet az érdeklődés vagy  érzelmi állapot motiválja. De  még így is,  a figyelem  egyre inkább fluktuálttá válik és folyamatosan gyengül. A színházi előadás    szünetei soha nem a színész pihenését szolgálják, hanem a nézők befogadóképességének az újraélesztését. Azaz szolgálnák, ha nem harapódzott volna el a teátrumban a felvonások összesűrítése és a daraboknak egyetlen szünettel vagy szünet nélküli  bemutatása.

                                                                        *

A színháztörténetet  olvasgatva képet alkottunk arról, hogy milyenek is lehettek az ókori  görög  színházi előadások  a dionüzoszi versenyeken, ahol az egymással vetélkedő tragédia-írók   műveiket bemutatták. Egymás után három tragédiát láthatott a közönség, és köztük szünetet tartottak, majd  következet  egy komédia. Egyetlen ókori szerző  művének előadását sem szakították meg szünettel. Ezeknek a hosszúsága - a fennmaradt szövegek alapján - nem sokkal haladta meg az egy órát. Akkoriban jobban figyeltek a nézőkre, habár azoknak magatartása semmiben sem különbözött a maiak  viselkedésétől. Ugyanúgy lelkesedtek, sírtak vagy unatkoztak  a látottakon, mint manapság. A gyengébb tragédiák alatt  a görög polgár is evett, ivott és ha unta az előadást, akkor  beszélgetett  társaival, vagy elhagyta a nézőteret. Erről    Arisztotelész is ír a Nikomachosi etikában: „A színielőadások alkalmával a nyalánkságokat kedvelő emberek akkor engedik át magukat ennek a kedvtelésüknek, ha a színészek rosszul játszanak.” (Idézi: Ritoók Zs. 1968.77)

                                                                       

                                                                        *

Periklész korában,  amikor a színház a szegények számára ingyenes volt, mert bevezette a „színház-pénzt”,  biztosan tudták azt, amit ma néhány színházi szakember elfeledett, hogy a színház nem pusztán a szórakozásnak  és  a művelődésnek  a helyszíne, hanem egyben  a társasági életnek is  színtere. Olyan hely, ahol az emberek találkozhatnak egymással,  kicserélhetik  ismereteiket a politikáról, a művészetekről, a magánéletről és az előadáson látottakról. Ott kíváncsiak a  véleményére is, mert a bronzból öntött szépen mintázott  színház jegyét (a színház-pénzt) a kijáratnál elhelyezett urnába dobva kinyilváníthatja tetszését a látottakról, szavazhat, hogy az egymás után bemutatott tragédiák közül melyik tetszett neki a legjobban. A mai színházi fesztiválokkal egybevethető  dionüszoszi versenyeken a más-más szerzőtől bemutatott  tragédiák előadásainak hossza nagyjából megfelelt a mai három felvonásos  színpadi műveknek. Mi a húzások után újraolvastuk a darabot és mértük az időt, ami végül is nagyjából egy óra volt.  Reméltük, hogy  ennyi ideig ébren tudjuk tartani a nézők érdeklődését és elérhetjük náluk az „esztétikai megrendülést”.

Élektra az égieket hívja segítségül

                                                                        *

Előadásunk legfőbb célja az érzelmek kiváltása volt. Mert mi másért menne valaki a színházba, ha nem azért, hogy ott azonosuljon a hősökkel és maga is újraélje azok sorsát, emberi tragédiáját, bukását vagy felmagasztalódását. Arra számítottunk, hogy sikerül olyan hatást elérni, mint amilyent a hellén „színházi krónikás” írt le egy hajdani zsarnokról, akit a legszívtelenebb embernek tartottak, mégis „Mikor  a tragédia színész,  megrázó átéléssel Metopét[1] alakította, könnyekre fakadt, ezután felállt és kiment a színházból. A színésznek később mentegetőzve azt mondta, hogy nem azért ment ki, mintha nem törődnék vele, vagy meg akarta volna sérteni, hanem mert elszégyellte magát, hogy a színészek szenvedésein megesik a szíve, de saját polgártársaién nem”(Ritoók Zs. 1968.50).

Tudtuk ilyesféle érzelmi állapot csak akkor következik be, ha az előadásnak sikerül ezt a az emberekben kiváltani és ilyen folyamatot a néző lelkében elindítani. A rendezőnek az a feladata, hogy megkeresse ennek a hatásrendszernek az intellektuális, affektív és pszicho-motorikus alkotóelemeit, mert csak e három elem harmonikus felhasználásával konvertálható a szöveg érzelmi attitűddé. Azt hiszem, ezt nevezi a színházi szakma rendezői koncepciónak. Nos, nekünk ilyen mindent átlátó és átfogó elképzelésünk kezdetben nem volt. Csak a közel egy éves próbafolyamat során kristályosodott  ki mindaz, amit az előadás szellemi vázának nevezhetnénk. Ennek lényege, hogy a munka során fedeztük fel Szophoklész világának és az antik hősök sorsának máig érvényes  üzenetét. Ez az emberi létnek örökké újraéledő konfliktusaiban jelentkezik és ezért minden történelmi korszakban megtalálható. A társadalmi-politikai és háborús kényszer mindmáig gerjeszthet a gyermek-szülő viszonyban végzetes indulatokat és teremthet emberi tragédiákat.

                                                                                    *

Az első olvasópróbára  megfogalmazott  darabértelmezést többször is átértékeltük, mert a próbákon minden szó új hangsúlyt és újabb rejtett jelentést kapott, amit az előre megírt rendezői sablon csak gúzsba köt. Az előadás úgy épült, hogy a szereplőkkel megbeszéltük a téma mitológiai vonatkozásait, az ókori görög ember erkölcsi világát, amelyben folyamatos harc dúlt a mitikus, az istenek diktálta áldozatvállalás és az emberi értékek között.     Nyilvánvalóvá vált, hogy a mi századunk humanista értékrendjének szellemében kell a darabot színre vigyük. Közben kerestük azokat az eszközöket, amelyekkel a mai nézőnek ábrázolni lehet Élektra létének tragikumát, a benne töretlenül munkáló vágyat, hogy a világnak felmutassa apjának méltatlan halálát, és helyreállítsa környezetének megbomlott erkölcsi értékrendjét.

                                                                        *

Élektra alakjában egy olyan személyiséget kívántunk színpadra vinni, aki magában hordozza azokat a nemes emberi tulajdonságokat, amelyek a darab megírását követő két és fél évezredben e hősnőt eszményi szintre emelték. Mert ez a törékeny, megalázott  lény, akinek a helyzetét az apai házban a kiszolgáltatottság, a naponta rászórt szitok és a kilátásba helyezett fizikai megsemmisítés jellemzi, nem csak egy egyszerű passzív tiltakozó lény. Szabadságvágya és tudatának felfokozott affektivitása rendkívül nagy lelki erőről árulkodik. Igazának tudatában száll szembe anyjával és a számára rendelt szolgasorssal. A remény és reményvesztettség helyzetében hányódva is képes emelt fejjel megőrizni méltóságát. Harca és sikere a világalakító emberek hősiségére jellemző magatartásnak pontos tükre. Élektrának ellentéteként ott találjuk húgának, Khrüszothemisznek elfojtott szembeállását a zsarnoksággal. Ő a passzív és minden kockázatvállalástól mentes viselkedését, női mivoltával és erőtlenségével indokolja és inkább elfogadja a korlátozott szabadságot, de nem vállalja a harcot ősei igazáért.

KHRYSOTEMIS

Igazságod talán neked van, nem nekem;

De hogyha arra vágyom, hogy szabad legyek,

Mindenben a hatalmasoknak engedek.

A zsarnoksággal szembeszálló Élektra és a megalkuvó Khrüszothemisz

                                                                        *

Ez a tragédia Szophoklésznek talán a legtöbb erkölcsi konfliktust rejtő alkotása. Az előadóknak fejtörést okoz, ha  a hősnő igaz harca melletti állásfoglalásra akarják rábírni a nézőket. Úgy, hogy azokban semminemű kétely ne foganjon meg arról, hogy helyesen döntöttek, amikor Élektra pártjára álltak. Mert mai erkölcsi szemléletünk lényegesen eltér az ókori világ mitikus beállítottságától, ahol az istenek kiengesztelésére hozott emberáldozat a családokat sem kerülte el. Klütaimnésztra azzal védekezik Elektra vádjait hallgatva, hogy férje, Agamemnon gyermeküket, Iphigeneát áldozta fel, hogy Trójába hajózhassanak.

Mert hát apád, a híres, kit folyton siratsz

Egyedül merte minden hellének között

Föláldozni nővéredet, kit nemzve nem

Kínlódott, annyit, mint én, mikor szültem őt.

 E szavak nehéz döntés elé állítják a nézőt, mert végül is egy anyának gyermeke elvesztése miatti mély fájdalmát fogalmazzák meg. Kulcsjelenet ez a nézőben kiváltható érzelmi reakció tekintetében, mert ha a rendező nem vigyáz arra, hogy Élektrának erre adott válaszát a szövegben hogyan húzza meg, és hogyan „állítja be” az Elektrát alakító színész hangsúlyait, hogy az szövegben, hangban, lelki erőben meggyőzőbb legyen, akkor könnyen megbillenhet az egész előadás egyensúlya és Klütaimneszra igaza kerülhet előtérbe.

ÉLEKTRA

Beszélek. Azt mondod megölted az apám.

Van vallomás mely ennél szégyenteljesebb,

Akár jogod volt rá akár nem? Márpedig

Kimondom, hogy jog nélkül öltél, mert ez a

Gaz férfi vett rá, az, kivel most együtt élsz.

...

........................................................: meghalnia

Kezedtől kellett? Mondd milyen törvény szerint?

Vigyázz, halandóknak ha ily törvény hozol,

Nehogy magadra hozz keserves bánatot.

Ha meggyilkoljuk egyikért a másikat,

Első te vagy, ki meghal méltó jog szerint.

                                                                       

 E szavak arra utalnak, hogy a véráldozat és a vérbosszú erkölcsi jogossága Szophoklész korában már kérdésessé vált. A rendezői gond abból fakadt, hogy miként kerüljük el a szövegből kihallható morális dilemmákat, és a tragédia üzenetét egyértelműen a zsarnokság elleni harc irányába vigyük. Akkor nekünk az volt a fontos, hogy a két testvér tetteit a nézők a szabadságért való küzdelemként értelmezzék.

---

[1] Zsarnok , akit a felesége megölt.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (7.)

Az athéni Dioniszosz Színház, ahogy Bányai Sz. Katalin látta

SZOPHOKLÉSZ - ELEKTRA

 A tragédia nem pusztán egy teljes cselekménynek az utánzása, hanem félelmes és szánalmat keltő eseményeké…”

                                                                                                            Arisztotelész

Vágyak, kísérletek,  elképzelések

Az említett kísérletezés továbbra is  érdeklődésünk  homlokterében állt. Semmiképpen nem akartunk olyan darabokkal foglalkozni, amit a Népi Alkotások Háza  repertoár ajánlatában a műkedvelőknek kínált. Igazi színházra vágytunk  és olyan műveket szerettünk volna színre vinni, amelyeket a hivatásosos együttesek mellőztek és amelyek alkalmasak a már megkezdett kísérletezésre, amit mi három irányba kívántunk folytatni. Elsősorban A próbával már megkezdett színházi és játéktér lehetőségeinek átértelmezésére, ami egyszer már sikerölt, de további folytatást is terveztünk. Legfőképpen az foglalkoztatott, hogy miért is hanyagolják el a hivatásos színházak az antik görög drámairodalmat, ahol szebbnél szebb alkotások várják, hogy tetszhalott  állapotukból valaki újraélessze őket. Az antik görög drámairodalom tragikus triászának műveit olvasgattuk és az akkor frissiben a Téka sorozatban megjelent Arisztotelész művét, a Poétikát.                                                                           

                                                                        *

Mindezek   jó elmélkedési alapot nyújtottak a  színházi kísérletezés mikéntjéhez, no meg arra is, hogy eltűnődjünk azon, hogy a rendezői üzenetet  milyen  előadásmóddal, milyen játékstílussal lehet a leghatásosabban a  nézőknek tolmácsolni. Mit mondhat, mit üzenhet egy  antik görög tragédia a mai nézőnek? És ha rendeznénk és játszanánk, hogyan, miben találnánk meg  ezen  művek interpretálásának   mai színpadi nyelvét? Most, negyven év távolából visszagondolva mindezt   istenkísértésnek tartjuk, pedig munkánkat  igazi  siker koronázta, leszámítva egyes  helyi profik fanyalgását. Sokat töprengtünk azon, hogyan is tudnánk amatőr színpadra vinni egy olyan ókori tragédiát, ahol már a  szereplők identitása is talány a nézőknek, mert az a görög mondakörhöz kötődik? Hogyan fogunk olyan szereplőket találni, akik hajlandóak megtanulni a gyönyörű, de igen nehéz verses szöveget? Vajon sikerül-e  fellelkesítni őket  a közel egy évesre   tervezett műhelymunkában úgy, hogy nem lankadnak el  és a heti két próbanapon pontosan megjelennek? Vajon a nézőnek, aki majd eljön az előadásra, tudunk-e   katarktikus élményt nyújtani? Vajon a görög tragédiák közül melyikkel lehetne  sugallni a nézőknek a mi akkori közérzetünket, ami nyilván nem  egyezett a kommunista párt hirdetette  hurrá optimizmussal.  Pedig közelgett megalakulásának 50. évfordulója, erre  minden hivatásos és műkedvelő színháznak, színjátszónak   készülnie kellett. A Népi Alkotások Háza  ez alkalomra számos darabot ajánlott. Ezeket mi startból elvetettük és úgy döntöttünk  vagy Brechtet vagy  görög tragédiát fogunk játszani. Vagy semmit.  Mert végül is,   mi műkedvelők vagyunk és azt játsszuk, ami kedvünkre van.                                                                                    

                                                                        *

A  leginkább megfelelő darab után kutatva találtunk rá egy érdekes színháztörténeti adatra, arra, hogy  a XIX század végén  Váradon a Rhédey kertben volt Magyarország első   szabadtéri színielőadása. Ezen  a nagy tragika,  Jászai Mari  Szophoklész Élektra című tragédiájának címszerepét játszotta. Nosza, mindjárt utána is néztünk, milyen is volt ez a szabadtéri előadás és utána volt-e még Váradon valaki, aki  a tragikus sorsú görög hősnőt  eljátszotta. Későbbi Elektra előadásokra adatot nem találtunk.  Ezért úgy döntöttünk, mi, az amatőrök leszünk azok, akik az  1897-i Elektra bemutató után  Váradon újra előadjuk Szophoklész remekművét. Csakhogy mit fognak ehhez szólni az elvtársak? Kidolgoztuk azt a stratégiát, amivel a kisebb-nagyobb párt-aktivistákat és kultúr-metodistákat   meggyőzzük arról, hogy , azért szeretnénk Szophoklész Élektra című művét előadni, mert ez a darab az embereknek az ősi szabadságvágyáról szól. Szép sorjában  minden fórumon és minden   elvtársnak kifejtettük és megmagyaráztuk, hogy ebben a darabban a hősnő éppen úgy a zsarnokság ellen harcol, mint megalakulása idején a „mi pártunk”[1] is tette. Nyilván ügyeltünk arra, hogy tömény demagóg szólamokkal tarkítsuk  a szöveget. Valójában ez egy jól átgondolt szellemi torna volt arra, hogy felmérjük mit és hogyan lehet beadni a klasszika-filológiában nem túl jártas politikai vezetésnek.

                                                                        *

A mai korszak emberének már groteszknek tűnhetnek azok az apró kis taktikai húzások, amelyeket akkoriban használtunk arra, nehogy már  okot adjunk  a visszautasításra. Így minden saját kezűleg legépelt példányon szerepelt az a szöveg, hogy a könyv, amiből dolgoztunk hol jelent meg. A Magyarországról behozott könyveket ugyanis nem nézték jó szemmel. Ezért  mi feltüntettük: „Ezen  példány a Román Népköztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében megjelent kötet – Szophoklész: Antigoné - Élektra -  alapján készült.

Egy másik, Arisztophanész tollára illő sztori az volt, amikor az egyik óvatos főelvtársat  győztük meg.  Hallgatta, hallgatta a mi szövegelésünket, aztán egyszer csak megvilágosodott és megkérdezte:  Mikor  írták ezt az Elektrát? Mire mi megmondtuk, hogy 2500 éve. Na jó, akkor mehet, mondta ő. Kiült  arcára a megnyugvás, hogy ezt  az adatot ő  is döntő érvként használhatja,  ha  netán még feljebbről elővennék, hogy miért  engedélyezett ilyen darabot a pártévfordulóra.

                                                                                    *

Nagyon valószínű, hogy ha a  döntési helyzetben lévő elvtársak már olvashatták volna  Zoe Dumitrescu-Buşulenga Szophoklész és az emberi lét című könyvét, aligha engedélyezik a mi előadásunkat. Mert abból nagyon is kiderül, hogy  Szophoklész valóban a mi kortársunk és a gyászában  kérlelhetetlen Elektra nem mentes  a fennálló rend megbuktatásának szándékától, folyamatosan és megátalkodottan szembeszáll a hatalommal és bosszút fórral az uralkodó ellen.

                                                                        *

Szophoklész művéhez  való ragaszkodásunkat csak fokozta mindaz, amit Péchy Blankának  Jászai Mariról szóló könyvében olvastunk arról, hogy a Nagyasszony miként viszonyult ehhez a darabhoz.  Az egyik levelében írt sorai  meggyőztek arról, hogy ennek a darabnak az  előadása minden színház próbaköve. Elektra szerepe pedig minden színésznő szerepálma: „Ha véletlenül kalap van a fején, vegye le, mikor ezt a szót kiejti !Elektra! Óh, édes drága szerelmem, Elektra! Soha senkit és semmit nem szerettem úgy, mint most Elektrát! És ha bele nem halok, - hát színésznővé tesz. Ez a szerep a véremmel táplálkozik, mióta tanulom, az én szívem dobog a mellében s az enyém az övé”.(Jászai Mari. 1944. 229.). E gondolatok  kétségtelenül megtermékenyítették mind a rendező, mind pedig a címszereplő munkáját. Ugyanakkor  a fent idézet  szavak ráébresztettek arra, hogy a színészi játéknak a lélektani realizmusként hirdetett egyik  alapelvét, a szereppel való azonosulást Jászai már Sztányiszlávszkij előtt  megfogalmazta.

                                                                        *

Az értelmező próbákra  készülődve utánanéztünk az Elektra téma   feldolgozásainak. Több mint harminc  drámaíró és filmrendező  dolgozta fel ezt a motívumot. Valamennyi alkotó a  saját  kora szellemével   összhangban fogalmazta meg üzenetét.  A szophoklészi gondolatokhoz mi a M. Kakoiannisz rendezte  Elektra  filmet találtuk a leghűségesebbnek. O`Neill Amerikai Elektra című darabjánk a pszichoanalizisre alapozó szellemiségét már kissé elavultnak éreztük, mert a pszichotikus hősök nélkülözik az antik pátosz fenségességét. Megegyeztünk abban is, hogy a  Budapesti Nemzeti Színházban  egykor látott Gyurkó László darab, a  Szerelmem, Élektra, noha jó  előadás volt,  olyan aktualizáló hangsúlyokkal tűzdelték meg, amelyek az 1956 utáni magyar politikai élet tételeinek helyességét kívánták a nézőknek bizonygatni

                                               

---

[1]  Soha nem voltunk párttagok.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (6.)

Döntő, gálaműsor, gesztusok

A Fesztivál országos döntőjére decemberben került sor Bukarestben. Az idáig eljutott együttesekről a Teatrul című színházi folyóirat írt az 1969/2 számában. Részletes statisztikai adatokat közölt, amelyekből megtudtuk, hogy a versenyre jelentkező 4.000 színjátszó együttesből a döntőbe 51 került: kultúrotthonok, szakszervezeti, városi művelődési házak és a hadsereg kultúrházainak képviseletében. Ezek mellett volt még 8 népszínházi produkció, 15 irodalmi összeállítás, 10 folklór együttes és 35 versmondó.  Ott találkoztunk a hajdani kolozsvári kollegákkal, akikkel együtt játszottunk az egyetemi színpadokon. Akkoriban Kolozsváron két magyar egyetemi színjátszó együttes volt, a egyiket Szabó József (Ódzsa), a másikat Bereczki Péter vezette. A fesztiválra döntőjére a kolozsvári Művelődési Palota színjátszó együttese jutott be, John Osborne Dühöngő ifjúság (más fordításban Nézz vissza haraggal) című darabjával. Ebben a főszerepet Beleznay Banner Zoltán, az Utunk irodalmi hetilap képzőművészeti szakírója játszotta. Nagy és erős vetélytársaink voltak a kolozsváriak és a két Bukarestben eltöltött nap után mi, bár nem láttuk az előadásukat, arra tippeltünk, hogy ők viszik el a magyar csoportok által elnyerhető[1] legmagasabb II. díjat, és az ezüstérmet.

Az országos döntő jelvénye és az ezüstérem

                                                                        *

 A verseny eredményhirdetéséről néhány nap múlva értesültünk a helyi és a központi lapokból.

 A CARAGIALE FESZTIVÁL ORSZÁGOS DÖNTŐJÉRŐL

Kultúrházak közötti verseny

Mihail Sadoveanu – Mircea Mancaş : A balta. Békási Tanügyi Szakszervezet színjátszó csoportja – I. díj.

Albert Maltz : A próba. Nagyvárad Municípium Művelődési Házának színjátszó csoportja. – II. díj.

Németh Katalin : A női alakítás különdíja.

J. Osborne : Nézz vissza haraggal. Kolozsvári Művelődési Palota színjátszó csoportja. – III. díj.

Victor Eftimiu : Rokonom, a csavargó (Aki látta a halált). Maroshévízi Faipari Szakszervezet Klubjának színjátszó csoportja. – Dicséretdíj.

A második díj akkoriban nem csak egy oklevelet jelentett, hanem ezzel együtt minden színjátszó megkapta a szép kivitelezésű részvételi jelvényt és az ezüstérmet valamint a pénzjutalmat, ami akkor nem elhanyagolható összeg volt.

                                                                        *

Az eredményhirdetés után közölték velünk, hogy azonnal újra Bukarestbe kell utaznunk, ahol nagyszabású gálaműsort szerveznek, az arany és ezüstérmes csoportok részvételével. Számunkra, a napi 12 kilométert sárban gyalogló vidéki tanárok számára, nehéz volt felfogni, hogy ez a gálaműsor a hatalom számára nemcsak a művészetek pártolása volt, hanem a román politika üzenete a világnak. Tudomásunk szerint ez volt az egyetlen ilyen nagyszabású esemény az I. L. Caragiale Fesztiválok történetében. Mindez nem kevés kiadással járhatott, hiszen - a kísérőkkel együtt - a mi közel 20 fős csoportunkat repülőgéppel vitték Bukarestbe és ott, akárcsak a verseny idején egy előkelőnek mondható szállodában szállásolták el. Két napos, reggeltől-estig tartó próbafolyamat előzte meg a gálaműsort, amire a három forgatókönyvíró a mi rendezőnkkel megegyezve az előadás csúcsjelenetét javasolta. Ezután jött az öt neves bukaresti rendezőből álló csapat, élükön Gheorge Dem Loghinnal a Bukaresti I. L. Caragiale Színművészeti Intézet professzorával, akinek a véleménye szerint Gáll Ernő rendezése Európa színtű koncepció volt. Javasolta Németh Katinak, hogy iratkozzon be a bukaresti színművészeti intézet harmadik évfolyamára, mert az egyetemi éveit beszámítják.

A nagyon jól átgondolt gálaest öt téma köré csoportosította a különböző kategóriákban nyertes előadásokat. Rajtunk kívül magyar csoportként csak a székelyudvarhelyi Konfekciógyár csoportja lépett fel az Arany ország (Ţara de aur) témában. Egy népi ihletésű zenés táncos irodalmi műsor részleteit mutatták be. Mi a Láthatárok (Meridiane) csoportban voltunk, ahol egy szebeni együttes Calderon, egy temesvári Csehov, egy Lugosi Népszínház Iura Soyfer darabbal mutatkozott be. Később felfigyeltünk arra, hogy a Láthatárok témánál csak erdélyi, illetve bánáti színjátszók voltak. Persze, az akkori idők szokásához híven többször is volt „vizionálás”, azaz a bemutató előtti végső ellenőrzés, amit előbb a színházi szakma, majd a Központi Bizottság politikai főmuftija végzett. Meg kell adni tájékozott volt, mert a mi előadásunk utolsó gesztusát látva, megállította a főpróbát és némi változtatást javasolt a rendezőknek. Mi azonnal megértettük, hogy az a mozdulat, amivel addig minden előadásunkat befejeztük itt már nem használható, mert ez egy olyan gálaműsoron, ahol a kommunista pártnak a legfőbb vezetői is jelen lesznek[2]. Így aztán egy magyar nyelvű színjátszó csoport nem zárhatta a fellépését a polgári engedetlenségnek a jelével, ökölbe szorított kézzel és felemelt karokkal köszöntve Amerikát. Kérdésünkre, hogy akkor hogyan, milyen gesztussal fejezzük be az alig tíz perces jelenetet, a fővárosi rendezők egy szelíd „áldásosztó” kéztartást javasoltak. De nemcsak nálunk eszközöltek változtatást, a Lugosi Népszínház előadásának eredetileg Brodway Melody 1492 című előadását Cristofor Colomb címűre változtatták.

 

Hazaérkezésünk után az alábbi szignó nélküli jegyzet jelent meg a Fáklyában.

A próba sikerült

Országos második díjat hoztak a Caragiale színjátszó versenyről, hát illő, hogy előlegezett méltatásaink végére elismeréssel tegyünk pontot. A Várad municípiumi kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja alig egy éves, tagjaiban azonban bizonyára sokkal régebbi a játék vágya. Megírtuk már, hogy ez hozta össze a tanár, diák, munkás, ápolónő, technikus összetételű fiatal gárdát, meg az a mottóul is írható igény, hogy műkedvelő alapon nem kompromisszumos szinten műveljék ezt a hagyományos váradi műfajt. Bukarestben az országos döntőn azt mondta róluk a zsűri: teljesítményük valahol középen helyezkedik el az amatőr és a profi szint között. Értik, amit csinálnak, intellektuálisan is tolmácsolják választott darabjuk humánus eszmeiségét.

Albert Maltz A próba című színdarabja volt műsorukon. Bemutatták már a verseny különböző szakaszain, többféle zsűri előtt. Annyit próbálták, hogy A próba már százszorosan is jelkép. A kísérleté és a türelemé is.

Sikerült. Szélesebb hatókörben és nagyobb nyilvánosság előtt, mint gondolni merték volna. Múlt héten újra fent voltak Bukarestben a díszelőadáson, a televíziós felvételen. Ez volt a legnagyobb türelempróba – azt mondják. A várakozás hosszú óráiban jöttek rá egy igen fontos felfedezésre: amit eddig csináltak, hónapokon át, az verseny volt. Izgalmas, érdekes, de verseny. Kevesebb, mint a játék. Mert a játék az valami meghittebben zártkörű, a játék az társalgás a közönséggel, a szerzővel, önmaguk megidézett visszhangjával.

Ezúttal játszani kell.

A próba doppingoló sikere így hozta meg a folytatás másmilyen igényét. Gáll Ernő küszöbön álló elutazása a rendező-kérdés megoldását is sürgeti.

Egyszóval a figyelmet. Amit megérdemelnek, amit kiérdemeltek, ami a méltó folytatást biztosítja számukra és nézőik számára, - mert most már a kipróbáltak biztonságával igyekeznek a nézők elé. Ez lesz az értelme összes eddigi próbájuknak.

Utóhangok, tervek, versek

Az V. I.L. Caragiale Színházi Fesztivál végeztével nemcsak a Bukarestben megjelenő magyar lapok közöltek hosszabb-rövidebb írást a műkedvelő mozgalom eredményeiről, helyzetéről, lehetőségeiről és jövőjéről, hanem a helyi magyar és román napilapok is. Ezekből az írásokból válogatunk, mert híven tükrözik annak a korszaknak a szellemiségét és gondolatait arról, hogy a műkedvelésnek jelentős szerepe van a társadalomi tudat formálásában, az önművelésben és a színművészet iránti fogékonyság kialakításában. Az Előre cikkírója „-za” szignóval  inkább csak a  versenyen eredményesen szereplő együttesekről szól, egy későbbi időpontra ígérve a műkedvelő mozgalom helyzetelemzését. Az Ifjúmunkás és a Művelődés már tovább lépnek és a műkedvelő színjátszás lényegét több szempontból is elemző beszélgetéseket közölnek. Domokos Gézát az akkor már neves költő Hervay Gizella kérdezte a műkedvelő mozgalom lényegéről. Úgy véljük Domokos Géza véleményének máig aktuális vonulatai vannak, hiszen nemcsak a fesztiválról szólt, hanem a műkedvelésnek mindenkori társadalmi szerepéről, céljáról és tartalmáról egyaránt. Nemlaha György[3] a Művelődés hasábjain minket faggatott arról, hogy a mindennapokban milyen gondokkal küszködik a műkedvelés és hogyan látjuk annak sorsát, célját és feladatait. Mindkét cikknek megvan az amatőr színjátszás megújulását sürgető üzenete, hiszen szó esik bennük az új utak kísérleti bejárásának  szükségességéről és lehetőségeiről.

Színjátszók sikere

Az ötödik Caragiale színjátszó biennálé díjnyerteseinek neve ismert; a verseny alapos kiértékelése az elkövetkező hetek feladata lesz. Egy valami azonban már most  nyilván­való: a döntő művészi színvonala lényegesen fölülmúlta az eddigi ver­senyekét. S még valami: a magyar műkedvelők sikere. A döntőbe került hat együttes közül négy díjat nyert, kettő dicséretben részesült.

A zsűri egyhangúlag a legjobbak közé sorolta – második díjjal jutalmazta – a Gáli Ernő irányítása alatt álló váradi színjátszókat. Albert Maltz A próba című egyfelvonásosa kitűnő benyomást keltett, a Verát játszó Németh Katalin a fesztivál egyik legszebb női alakítását nyújtotta, joggal részesült külön jutalomban.

Dicséret illeti a székelyudvarhelyi Készruhagyár szavalóit, énekeseit is. Remek ötlet volt udvarhelyszéki származású írók és költők műveiből vett részletekkel szólni a szülőföld szépségeiről, múltjáról és jelenéről. S ha már Udvarhelynél tartunk, hadd szól­jak két szót a zetelakiak Énekesmadaráról. Csupa jó íz, csupa szín előadásuk reveláció volt. Érdekes, hogv azok is, akik nem élvezhették Tamási hőseinek pompás nyelvezetét, mennyire kiérezték a játékból a hitelességet, a testre szabottságot. Kár, hogy a bukaresti magyar közönség nem láthatta az előadást. Talán a tél folyamán sikerül létrehozni egy fővárosi turnét, akkor majd viszontláthatjuk Kalapács Tibort, Szabó Árpádot, Kapás Erzsébetet, Hegyi Má­riát, Miklós Margitot, Illyés Györgyöt és a többi, második díjas zetelaki műkedvelőt; megismerhetjük az előadás két tehetséges rendezőjét, Péter Bélát és Kerekes Károlyt.

Hinni szeretnénk, hogy a kolozsvári Művelődési Palota színjátszói nem veszik zokon, ha harmadik díjas Osborne-előadásuk kapcsán külön kiemeljük Beleznay-Banner Zoltán nevét. Nemcsak azért, mert kitűnő Jimmy Porter volt. A műkedvelő mozgalom iránti sokéves odaadásáért, céltudatos népművelési tevékenységéért. Előadás után azt mondta, ez volt utolsó szerepe. Abbahagyja mostmár. Bár ne tudná megtenni.

A magyarbikaliak jelenléte az országos döntőn – tradíció. Tizenegy esztendeje, amióta a Caragiale verseny megindult, egyszer sem hiányoztak a bukaresti szemléről. Ballada-műsorukkal, színpompás viseletükkel ezúttal is sikert értek-el, a-melyben nagy része volt Naszódi Irénnek, a bikali kulturális élet példamutatóan lelkes serkentőjének.

Kellemes meglepetést jelentett a maroshévizi faipari szakszervezet színjátszóinak teljesítménye. Victor  Eftimiu : Rokonunk, a csavargó című darabját mutatták be – színvonalasan, amiért, akárcsak a bikaliak, dicsérő oklevelet kaptak. Strasszer Ignác – a Csavargót vitte színre – mellett, úgy vélem, köszönet illeti meg a két rendezőt, Szaszkó Eleket és Kolumbán Klárát, akik mint szereplők is derekasan kivették részüket a sikerből.

Frissiben, tájékoztatásképpen csak ennyit Egy más alkalommal talán nem lesz haszon nélkül való visszatérni a versenyre – s itt a községi, megyei szakaszokra is gondolunk – és levonni belőle a tanulságokat.

 (-za)

A Művelődés fotója A próbáról

                                                                        *

A műkedvelés varázsa

(Beszélgetés DOMOKOS GÉZÁVAL[4] az ötödik Caragiale színjátszó biennálé zsűritagjával.

Sokat vitatkoznak mostanában arról, hogy ma, amikor hivatásos színházaink rendszeresen járják a vidéket, s a tévéadások majd mindenhova eljutnak, nem veszti-e el közönségét a műkedvelő mozgalom. Sőt, van aki így veti fel a kérdést: Van-e egyáltalán értelme a műkedvelésnek?

– Szerintem nem lehet ilyen kategorikusan fogalmazni. A valóság sokkal árnyaltabb, nem lehet ilyen merev, túlságosan is elvont kérdésekkel megközelíteni. A műkedvelésnek annyi színe, formája van, ahány helyen csak kedvelik és művelik. Más és más, aszerint, hogy hol játsszák, milyen közel vagy távol a várostól, van-e helyi hagyománya, hozzáértő rendezője, lelkes szervezője, igényli-e a közönség.

A dilemma egyébként onnét ered, hogy éveken át sok helyütt formálissá vált a műkedvelés. Erőltették ott is, ahol nem volt hagyománya, ahol nem volt igény rá. Ahol pedig igény is volt, hagyomány is, ahelyett, hogy hagyták volna, hogy tartalmát-célját a műkedvelők és a közönség belső igénye teremtse meg, nem egy helyen általános és elvont műkedvelőeszményt kényszerítettek rá.

Mi hát a műkedvelés igazi tartalma-célja?

– A műkedvelésnek sajátos varázsa van. Gondoljuk csak el – hivatásos színész sohasem adhatja azt az élményt, amit az a falusi bácsika érez, aki lányát vagy fiát látja a színpadon játszani. A közönség egy kicsit távolinak, nem egészen hús-vér embernek érzi a színészt. A műkedvelés ledönti a művészet és a közönség közti válaszfalat. Közelivé, szinte tapinthatóvá válik a színház, a színész, a szép szó. Mintha csak a művészet kezdetei térnének vissza egy villanásnyira, mikor közönség és művészet egy test, egy lélek volt. Ebben van a műkedvelés varázsa és ereje. Ezért nem szabad ráhúzni sem a hivatásos színház, sem a folklór sablonjait. Az igazi műkedvelést belső igény hozza létre, ezért nem fenyegeti szerintem sem a színház, sem a tévé konkurenciája.

Eszerint külön műfaj a műkedvelés?

– A művészet művelésének sajátos formája. Lényege: lehetőséget teremt a művészet művelésére, nem csupán nézésére-látására. Ez pedig nagy különbség. Mert az ember ősi igénye, hogy a dolgokat ne csak szemlélje, hanem maga is részese legyen a dolgoknak. A műkedvelő részese lehet a művészetnek. Ez semmi mással nem hasonlítható élményt jelent. Éppen ezért, ahogy nem volt jó kategorikusan megszabni, hogy – márpedig műkedvelést kell csinálni, éppoly káros mereven kijelenteni, hogy nincs rá szükség.

A műkedvelés varázsa önmagában van. Ezért elfogadhatatlan szerintem a csak versenyre játszó műkedvelés.

Az Ötödik Caragiale színjátszó biennálé zsűritagja voltál. Gondolom, nem véletlenül jutott eszedbe ez az utolsó mondat?

– A versenyszabályzat szerint a zsűri egyaránt figyelembe vette a repertoárválasztást, a művészi színvonalat és a csoport társadalmi tevékenységét. A második díjat nyert zetelaki együttes esetében például szerepet játszott az is, hogy a faluban hagyományt teremtett a színjátszás.

A versenyen résztvevő hat magyar nyelvű csoport közül négy díjat nyert, kettő dicséretet kapott. Mi a szerepe a fiataloknak ebben a szép sikerekben?

– A verseny egyik legmaradandóbb élménye a váradiak előadása volt. Albert Maltz  A próba című egyfelvonásosát játszották. Az előadást Gáll Ernő rendezte rendkívül érzékenyen, érdekesen, korszerűen. Vera szerepét Németh Katalin játszotta gyönyörűen

Az egész együttes fiatal. Gondolom, ez a példa többet mond, mintha statisztikai átlagot keresnénk, hogy milyen arányban vesznek részt a műkedvelésben a fiatalok.

Egyébként a műkedvelés a fiatalok műfaja. Ezért volt jó gondolat az, hogy a KISZ különdíjakat osztott ki.

De ha már a fiatalokról van szó, érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy ahol lelkes-tehetséges fiatalok köré csoportosul a műkedvelés, ott nem fenyeget az alkalomszerűség, a giccs, az eloperettesedés veszélye, mint például az olyan megmerevedett társulatoknál, akik mindenáron hivatalos színházakhoz akarnak hasonlítani.

Jó, hogy szóba jött – szerinted hol furakodik be a műkedvelésbe a giccs?

- Ahol lehet. Amikor utánozni akarják a nagy színház külsőségeit, ellesik a színházi fogásokat ahelyett, hogy önmagukat akarnák művelni-kifejezni. Ahol a műkedvelés elveszti igazi tartalmát, óhatatlanul elburjánzanak a külsőségek és az előadás hatásvadász, primitív felvonulássá válik. Csőstül jön a giccs.

Ellenszere?

– A tehetséges fiatalok. Akik erejüket akarják kipróbálni, önmagukat megvalósítani, kifejezni, igazukat kimondani.

Lejegyezte: Hervay Gizella

A női alakítás különdíja

                                                                        *

„Kicsinyített színház”

Vagy műkedvelés?

Némi lelkiismeret furdalással fogtam ehhez az interjúhoz – éppen egy éve ígérgettem, de hol az alanyok hiányoztak, hol az alkalom. Nos, most új évad kezdetén szerencsére törleszthetem adósságomat. Schneider Antalt és Németh Katalint végre ide invitálhattam a presszó magánteremmé előléptetett sarkához, s rögvest nekiláthattunk beszélgetésünkhöz. Hogy miről? Természetesen a váradi műkedvelő színjátszásról, amelynek korántsem rózsás helyzete azt hiszem, országos problémákra tapinthat rá. Bevezetőül tegyünk még hozzá annyit az alábbiakhoz, hogy a népszerű tanárházaspár néhány éve sikerrel jeleskedik a műkedvelésben, s Albert Maltz: A próba című egyfelvonásosának bemutatásával országos díjat szereztek, tavaly Németh Kati pedig a női alakítás nagydíját kapta.

– Ha a műkedvelői mozgalomról egyáltalán valamit meg kell állapítani – kezdi Schneider Antal –, akkor az az alkalomszerűség. Amikor Caragiale Fesztivál van vagy valamilyen verseny: felélénkül; holtszezonban egyszerűen eltűnik. Mindez azt eredményezi, hogy nincs állandó tevékenység, évről évre újra indul, sohasem már elért pontról, mindig elölről, s ez nem éppen szerencsés vitalitás… Még azok közül is, akik a Népművészeti Iskolában végeznek hároméves tanfolyamot – a többségnek hirtelen nyoma vész, sehol nem hasznosítja tudását, márpedig ennek az iskolának ez volna egyedüli célja. A műkedvelő színjátszásról e nélkül az észrevétel nélkül ködösítés lenne nyilatkozni.

– Szerintetek tehát a műkedvelés válságban lenne?

– A régi értelemben vett formája okvetlenül. De erre nincs is szükség. Az ma már megmosolyogtató tény, ha valaki azért lép csak fel, mert mindenáron szerepelni kíván. A „szereplést” a legnaivabb néző sem igényli, legfeljebb elmegy a színházba, ha ezt a fajta „műkedvelést” óhajtja látni.

– Mivel magyarázható ez a válság?

– Elsősorban talán a tévé elterjedésével – fűzi tovább Németh Kati a gondolatot. Régen, húsz-harminc éve nem volt ilyesmi. Általában nyugodtan beismerhetjük, a kultúra forrásai erősen megszaporodtak, s ez nem is baj. A régi műkedvelők részben azért is álltak össze, hogy előadjanak egy-egy darabot, mert nem volt lehetőségük színházba járni. Így inkább ők csináltak meg mindent. Ez ma már nyilvánvalóan nem aktuális. Annál inkább az, hogy a műkedvelésnek – s ez a szó jelentésváltozása talán ezért is hajlik a pejoratív megjelölés felé – muszáj előbb-utóbb új tartalmat találnia. A mai amatőr színjátszás előfeltétele nem nagy színházi sikerek szegényes feltámasztása, utánjátszása, sokkal inkább új utak, új kifejezőeszközök meglelése, amit egy hivatásos intézmény nem vállal, illetve nem is igen vállalhat. Ezért kellene odahatni, hogy olcsó sikerek helyett hagyja magát a műkedvelés a teremtő művészet felé sodortatni.

– Szó esett imént a kísérletezés hiányáról. Mi erről a véleményetek?

– Bárhol tetten érhető. Túlságosan sok a megkötés, kikötés, belekötés. Például már a repertoár esetében. Majdnem azonos a nagy színházakéval. És egy városban, ha az olyan mint Várad, – nem lehet még egy másik színházat csinálni. Évek óta ugyanazokat a műveket kínálják nekünk előadásra a minisztériumtól, méghozzá nem túl nagyszámú választékot kínálva. Ezekhez jön még a Népi Alkotások Háza különkiadása is. Olyan darabok, amelyeket senki sem volt hajlandó kiadni, harmad-negyedrangú szerzőcskék munkái, életképtelen szülemények –, mindenhez inkább kedvet adnak, mint a bemutatáshoz. Ugyancsak – érthetetlenül – lassú egy-egy darab elfogadtatása, ami az ősrégi repertoárban nem foglaltatik benne.

– Igen, ez megint a „kicsinyített színház” elmélete, gyakorlata.

– És nemcsak az a baj, hogy kevés a darab, bár számszerűleg rengeteg van azon a bizonyos listán –, ám olyasmi, mint Bertold Brecht Galilei élete vagy O’Neill Amerikai Elektrája, ami tényleg gyönyörű, de kivihetetlen. Még a „nagyoknak” is. Inkább a modern egyfelvonásosokat kellene sürgetni, megközelíthetőbbek, és mi tagadás, izgalmasabbak is. A műfaj most éli virágkorát, világszerte, s népszerűsége is emelkedőben van. Ugyanakkor egyetlen görög, klasszikus, mondhatni iskola-dráma sincs az ajánlottak között, pedig ezek rövidek is, maximum másfél-két órát tartanak, kevesebb szereplőjük is van, s nem igényelnek nagyobb erőfeszítést, mint éppen a már említett Galilei.

– De a repertoár az új hazai darabokat is évről évre fel kellene ölelje, Kocsis Istvántól Deák Tamásig.

– A műkedvelőmozgalmat csak azzal lehetne felszítani, ha az egész ország ilyenfajta tevékenységének új arcot lehetne adni. Kevesebb megkötéssel, több kísérletezéssel, nagyobb önállósággal a darab megválasztásában.

– Ez lenne minden hanyatlás oka?

– Korántsem. Szakemberek kellenének ide, a váradi Népi Alkotások Házához is, akik tudják mi jelent meg magyarul, hol lehet hozzájutni, előadható-e. Ne kelljen nekünk, a kör tagjainak Jánosházy Györgyöt zavarni egy Saroyan egyfelvonásosért, hogy végül is Váradról szerezzük meg.

– Csak a repertoárral lenne baj?

– Nem. A kör tagjainak számával is. Szembe kell nézni végre azzal a helyzettel, hogy egyre kevesebb azoknak a száma, akik vonzódnak az igazi műkedveléshez. Főleg a fiatalok között. 50-60 éves bácsik, nénik még akadnak. Mi nem a régi „szereplést” akarjuk, az olcsó népszerűséget ugyanis. A fiatalok hiánya azzal is magyarázható talán, hogy körükben a színház sem olyan népszerű, mint hajdan volt, illetve, mint kellene! S ebben persze a színház hibás elsősorban, mindent elkövetett, hogy kizárja a fiatalokat. S ez a mellőzés még a színi felvételezők csökkenő számán is lemérhető…

– Mit lehetne itt tenni?

– A gyerekek nevelése a fő feladat. Sajnos, maguk a pedagógusok sem járnak elöl jó példával. Maguk a tanárok nagy része lenézi a műkedvelést, nem ébresztenek kedvet iránta. Azonkívül az iskolai előadások kifejezetten protokoll, formális jellegűek, eleve hiányzik belőlük minden kezdeményezés, eredetiség.

– Más nehézségek?

– A terem, s megint a terem. A helyzet az, hogy a városi kultúrházban az esztrádcsoporté az elsőség. Amikor a próbával készültünk, a színház klubjában kaptunk termet, mert rendezőnk, Gáll Ernő, a váradi színház tagja. Még az utolsó fázisban is nehéz volt színpadra kerülnünk, márpedig az fontos, illetve döntő lett volna. A kultúrházat bárki igénybe veheti, ám ha mi kérünk valahol termet –, mindig visszautasítanak bennünket. De talán, ha jövőre felépül az új Művelődési Ház, mindez majd megoldódik.

– Pillanatnyilag hány tagja van a váradi kultúrház magyar színjátszó csoportjának?

– Tíz. Talán tíz.

– Nem kevés ez a tíz magyar színjátszó a város lakosságához képest?

– Várj a megállapítással. Van egyfajta féltékenykedés is a különféle intézmények együttesei között, nem szívesen engednek valakit át a központi együtteshez, mert műkedvelők dolgában ők sem állnak fényesen, bár a városi csoport mindenképpen a magasabb szint kellene, hogy legyen.

– Terveitek vannak-e?

– Hogyne. Január óta semmit sem csináltunk. Májusban szereztük meg, épp vakáció előtt Saroyan darabját, címe: Halló, ki az? Ezt szeretnők a legrövidebb időn belül előadni.

– Távolabbi elképzelés?

– Egy antik görög tragédia. Csak ehhez két dolgot kell tisztázni, mit szólnak hozzá az illetékesek, a másik, hányan leszünk az idén beiratkozva a színjátszó csoportba, mert ehhez még ember is kellene, nem is akárki.

Szándékosan hivatkozott Schneider Antal és Németh Katalin a műkedvelés új értelmezésére, szembeállítva a „kicsinyített színház” olcsó sikerélményével. Igazuk van. Beszélgetésünket, még ha inkább a nyomasztó problémákat nyomozta is, ez a szándék vezette. Mert a problémákat csak úgy lehet megoldani, ha észrevesszük őket. Márpedig vannak – észrevenni őket hát nem ügyesség, beállítás dolga; elsőrendű feladatunk. Többek között ez egy optimistább, derűsebb riport előfeltétele.

Nemlaha György

                                                                             *

---

[1] Azt őszintén megmondták, hogy magyar csoport első díjat nem kaphat.

[2] Amint azt a minden lapnak egyformán elküldött sajtóközlemény írta, a gálaműsor közönsége a következő volt: a párt legfőbb vezetői, titkárai, a kormány vezetői, a diplomáciai testületek képviselői, a helyi és a Bukarestbe akreditált külföldi sajtó, valamint  a fővárosnak akkori kulturális  elitjéből álló közönség. A gálan megjelent Központi Bizottsági titkárok és tagok neve azóta eltűnt a történelem süllyesztőjében. De van egy név, ami manapság is közszájon forog: Ion Iliescu, aki akkor az UTC első titkára az ifjúsági ügyek minisztere volt.

[3] Ma a magyar televízió elismert szerkesztője.

[4] 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, 1990-től az RMDSZ alapítója  és első elnöke volt  .