Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (18. rész)

HATTYÚDAL A PODIUMON

„ A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről”.

Nagy László

Csengetés után, katedra, pódium

Elbúcsúztunk a Municipiumi Művelődési Háztól, a „hivatalos” műkedveléstől. No meg a Bukarestben megjelenő A Hét című hetilap színházi rovatától, ahová színi kritikákat, színházi jegyzeteket írtam. Ott „udvarias” színikritikát igényeltek. Ezt a műfajt nem ismertem, ezért letettem a tollat. Maradt nekünk a katedra. Aki humán tantárgyakat tanít, annak mindig lehetősége van arra, hogy ilyen keretek között is népszerűsítse a színházat, versszeretetre, a művészetek kedvelésére nevelje a rábízottakat. Lehet a tantárgy történelem, állampolgári nevelés vagy pedagógia, bármelyik lehetőséget ad arra, hogy az óra bevezető vagy befejező mozzanatában egy verset, népdalt vagy egy drámarészletet a tanár elmondjon. A nyolcvanas évek állandó áramszünetei lehetetlenné tették a késő délutáni órák megtartását, de alkalmat teremtettek arra, hogy a tanár a tanmenettől eltérve, vagy ahhoz idomulva verset mondjon vagy népdalt tanítson a kicsiny, de hálás „közönségnek”.

                                                                                  *

Ez a könyv a „mi színházunkról” és nem a mi iskolai munkánkról szól, aminek időnként az iskolai színjátszás irányítása is része volt. Ezért nem részletezzük azokat a szervezési formákat, módszereket, eljárásokat, amivel a reánk bízott tanulókban a színház és a versmondás iránti érdeklődést és szeretetet alakítottuk. Bár lehet, hogy szólni kéne az akkori Moghioroş, (ma Ady) Liceumban és a I. Vulcan Tanítóképzőben megrendezett Csehov és Csokonai egyfelvonásos darabok előadásairól, az Ady Endre, Szilágyi Domokos, Nagy László vagy Horváth Imre műsorokról és azokról a kötelező pártévfordulókra készített „hazafias” versműsorokról is, amiket az illetékes elvtársak végül is túlságosan „forradalminak” találtak egy magyar középiskolában. A diákok között, mindig volt egy-kettő, aki a későbbiekben a szabálytalan tanórákra, és ezekre a műsorokra, mint meghatározó élményre emlékezett és később valamelyik művészi pályán sikeresen érvényesült. Ezek az egykori diákok, akik között van társulat-vezető, országosan elismert zenész, operaénekes, színész, vagy éppen a művészeti egyetem rektora, legalább annyi elégtételt jelent az egykori „mentornak”, mint a színészi pályán  esténként felcsendülő taps.

                                                                       *

Ha az ember sok verset könyv nélkül tud, akkor szinte minden tanítási órán találni lehet egy olyan mozzanat, hogy ezt a tudását kamatoztassa. Az általános pszichológia tantárgynak Az emlékezet című fejezetét, hogy a téma iránti érdeklődést felkeltsem, szinte minden évben egy Omar Chajjam verssel vezettem be.

„Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;

volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed,

ma még miénk a hír, s holnapra már

kiejt rostáján az Emlékezet!”.

És hosszan lehetne sorolni azokat a verseket vagy drámarészleteket, amelyek jól   illeszkednek az általunk tanított tantárgyak oktatási tartalmához, így például Kati az ókori történelem órákon Szophoklész Élektra című tragédiájának nagymonológjával szemléltette az antik görög kultúra kincseit. Olykor az állampolgári nevelés óráit használta fel arra, hogy csángó vagy mezőségi népdalokat tanítson a gyerekeknek.

                                                                                  *

A`89-es fordulat után, a kilencvenes években külön utakon indultunk el Thespis szekerén. Kati visszatért a pódiumhoz, egyéni műsorokkal és az addig el nem mondható versekkel áldozott a múzsának. Magam néha még tollat vagy inkább egeret fogtam, hogy elmondjam gondolataimat a színházról és a színjátszásról, ha ezt szükségesnek láttam vagy ha tőlem valaki ezt kérte. Kati a versmondást mindmáig folytatja, főleg a Tibor Ernő Galériában, ahol az önálló műsorain kívül a kiállítások megnyitóin több mint 120 alkalommal mondott verset, mindig a kiállító személy képi világához illőt  választva.

Egy-két műélvező is megéri a többhónapos felkészülést. Egyetlen előadóművész sem számit arra, hogy a műsorával tömegek előtt fog szerepelni. Mindig azokra gondol, akik érdeklődéssel hallgatják, mit és miként szól az előadó egy témáról vagy egy költői életműről, hogyan és mit válogatott, milyen versekkel festett portrét a költőről és milyen zenét talált a művek eszmei társának.

Németh Kati az elmúlt 15 évben ezt a műfajt választotta és hat önálló esten szólt Latinovits Zoltán gondolatának szellemében: „Az előadóművésznek magát a költőt kell    >megjátszania<, vagyis az alkotás   hosszú folyamatát kell oly röviden összefoglalnia, mint maga a vers”.

Stílus, egyszerűség, pátosz

Hogyan mondjunk verset? A kérdés másfél évszázada foglalkoztatja a magyar színház és a költészet szerelmeseit, színészeket, poétákat. Egressy Gábor fellépése óta sokan próbálták kidolgozni a szavalás elméletét. A patétikus versmondás szabályait rögzítő  „szavalattan” helyét viszont mindmáig nem pótolta az előadó-művészet ismérveit leíró esztétikai szabályrendszer. Annak ellenére így van ez, hogy ma már általánosan elfogadott elv az, hogy a versmondás a színházművészet külön ága, önálló műalkotás, olyan alkotóművészet, amely alapanyagául a verset használja fel. Arról , hogy a versmondás „külön művészet”, Babits Mihály már 1918-ban, a Költészet és előadó-művészet címmel Ódry Árpád előadóestjén elmondott narratívájában így beszél:„Tény az, hogy az előadó is kényszerül egészen újat adni a költő művéhez, mint az illusztrátor: olyan valamit, amit a költő nem mondott és nem is képzelt el és nem is gondolt rá, hogy elképzeljük. Kényszerül kiegészíteni a költő művét, bármily teljes és kész az már magában, és a jó előadó ösztönösen úgy fogja ezt a kiegészítést megcsinálni, hogy új művészi eredmény áll elő, nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól.”(Babits, 1919).

                                                                                  *

A magyar színházművészet nagyjai a verset mindig valami különös megszállottsággal tolmácsolták és szavalatuk a hajdani hangfelvételek tanúsága szerint sajátosan egyéni és kreatív volt. Ha a vers előadásának stílusát vizsgáljuk, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, amit Kosztolányi keseregve mondott ki, hogy nincs önálló magyar versmondó stílus. Nincs, mert minden előadóművész és minden költő a maga személyiségéhez, egyéni, gondolati és érzésvilágához köti elképzelését a versmondásról. A múlt század első harmadában Kosztolányi és Babits is az egyszerű verstolmácsolás mellett tőr lándzsát, noha éppen Babits mondja „a költészet elve távol áll az egyszerűség elvétől. A költészet lényegében ünnepi valami: mindig újat akar, új ruhát, új szavakat. S az előadóművésznek ezt a szokatlan, ünnepi, bonyolult, tömör beszédet kell átértenie egyetlen hallással!”(Babits, 1919).

Csaknem negyven évvel később a magyar versmondás jelese Jancsó Adrien és a Magyar Rádió munkatársai Füst Milánt és Kassák Lajost faggatták arról, hogy milyen is legyen a jó versmondás? Homlokegyenest eltérő választ kaptak, amit Latinovits Zoltán Verset mondok című kötetéből idézünk. Füst Milán „az impozáns, klasszikus aggastyán hatalmas erővel, szinte bibliai dörgedelemmel figyelmeztetett bennünket: »Koturnuson[1] kell a verset mondani, koturnuson!«”. Ugyanaznap „Kassák is beszélt a versmondó stílusról. »A verset a lehető legegyszerűbben kell elmondani«- ez a véleménye.”(Latinovits 1979. 75). Az irodalom e két nagy személyisége a saját költészetéből, annak egyéni nyelvi világából kívánta meghatározni az előadó-művészet  stílusát. Éppen így az egyes színházi iskolákban is az ott tanító színész-tanárok a saját egyéniségüknek megfelelően irányították a színinövendékeket egyik vagy másik versmondási mód felé. Mi a múlt század ötvenes éveiben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatóiként azt tanultuk, hogy a szavalás az valami elitélendő dolog, ami egyet jelent a mesterkéltséggel és az üres pátosszal. Ezért állandóan azt hangoztatták a színinövendékeknek, hogy a verset csakis mondani lehet, mondani egyszerűen és közvetlen hangon. Professzorunk, a kiváló versmondó, Kovács György, a versmondást nem tartotta önálló művészetnek, viszont annak művelését nélkülözhetetlennek vélte a színészmesterség elsajátításában és folyamatos cizellálásában. Kovács a Súgó nélkül című 1956-ban megjelent tanulmányában így ír a versmondás szerepéről: „Függetlenül attól a kétségbevonhatatlan ténytől, hogy a vers, a líra az a tornaszer, amin az előadókészségünk megizmosodik, függetlenül attól , milyen mérhetetlen hasznot jelent ennek maradéktalan elsajátítása, - ott van a fennálló kötelesség:  szolgálni a múlt és jelen költőit azzal, hogy verseiket az előadott szó mozgósító erejével eljuttassuk a széles tömegekhez.”( Kovács György 2010. 51).

Mi úgy gondoljuk, hogy ma a vers előadásának művészetében a Latinovits Zoltán által megfogalmazott elvek a leginkább elfogadhatóak. Mert nincs minden költőre és minden versre egyformán érvényes előadási stílus. E nagy művész feloldja a magyar versmondás fent említett ellentétes stílusfelfogását és megadja a két nézetnek gondolati szintézisét, amikor így fogalmaz: ”Azt hiszem, hogy a füstmiláni megfogalmazás is igaz, és a Kassáké is. De! Miután a vers az semmiképpen  nem egy egyszerű produktum ...  valóban koturnus kell, ... a lélek koturnusa, az emberi összeszedettségnek, koncentrációnak, valami olyan emelkedettsége, amelyben aztán nyugodtan lehet egyszerűen mondani.”(Latinovits 1979. 80).

                                                                                  *

A vers előadásának  művészetére és a zenei előadó-művészettől való megkülönböztetésre az elmúlt évtizedekben új szavakat, találtak. Megszületett a szavalóművészet, a versszínház, a mobil-vers, és sok egyéb a versmondással lényegesen vagy lényegtelenül összefüggő elnevezés. Kevesebbet szóltak és írtak azokról a tényezőkről, amelyek végül is meghatározzák azt az előadásmódot, ami sajátja lehet egy előadóművésznek. Mert végül is a sokféle versmondásnak vannak olyan közös jellemzői is, amit több versmondó művészt meghallgatva, szabályként fogalmazhatunk meg.

 Így a stílust meghatározó elemek közt döntő fontossággal bír maga a vers. Az abban megfogalmazott gondolat és üzenet. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Petőfi Nemzeti dal című versét nem lehet pátosz, vagy ha ez a szó jobban tetszik koturnus nélkül, úgymond természetes hangsúlyokkal és hangerővel elmondani. Az is nyilvánvaló, hogy Ady Párizsban járt az ősz című versénél a pátosz, a hangos és kemény megszólalás, már eleve rontaná a versre való ráhangolódást. És lehetne itt sorolni az irodalmi korszakok stílusának és az azokban megszületett verseknek vélt vagy valós és talán szükséges előadói elvárásait. Azt, hogy figyelembe kell vennünk a vers keletkezésének időpontjában uralkodó társadalmi közérzetet és költői életérzéseket. Ezekhez kell igazítania az előadóművésznek javasolt    verstolmácsolást.

                                                                                   *

Van a versek előadás-módjának néhány állandó és több változó követelménye, amit itt röviden  felvázolunk. De mielőtt erről a saját gondolatainkat elmondanánk olvassuk el, mit és hogyan értelmezi Bertolt Brecht Sztaniszlavszkij-tanulmányok című írásában a nagy orosz rendezőnek a versmondásról szóló szövegét. Az alábbi szöveg sok tekintetben tartalmaz általános és minden versmondási stílusra érvényes útmutatásokat.

„Sztaniszlavszkij  beszél a ritmusokról,  amelyek több jelenetet vagy jelenetrészt tartalmazó versegységekben lüktetnek. Felismerésükhöz »az események logikájának« megértése szükséges.(Csakúgy, mint a prózai jeleneteknél.)...Ezeket a ritmusokat használja fel a színész vagy úgy, hogy követi, vagy úgy hogy – nem követi őket. Akár a zene,  a verses beszéd is általános jelzéseket ad, melyeket vagy mint túlzottan pontosakat, vagy mint nem eléggé pontosakat kell meghatároznunk ( és kezelnünk). Az előadás attól lesz élő, hogy helyenként a ritmus viszi, helyenként pedig ellenpontnak használja a ritmust. Akárcsak a zenében, a hang előresiet, magával ragadja a ritmust, vagy hagyja, hogy a ritmus ragadja magával. ... a verset végül is ... merőben speciális módon kell előadni, nem rögtönzöttségében, hanem a maga törvénye szerint, nem mint több lehetőség egyikét, hanem mint az egyedül lehetségeset.” (Brecht 1969. 516)

Állandó követelmény a lírai előadó-művészetben a versszöveg egészének, az abban foglalt  költői gondolatnak és érzelmi attitűdnek a pontos értelmezése. Ehhez nélkülözhetetlen a költői életműnek az ismerete. Ha az előadóművész egyetlen költő életművéből válogatja a műsorát, akkor abban az életmű legkarakterisztikusabb versei kell szerepeljenek úgy, hogy egységes képet mutasson fel a költőről. Igaz, minden költőnek lehetnek olyan versei, amelyek nehezen illeszthetőek a róla kialakult  képbe. Erre példaként említhetjük Dsida Jenő: Erdély (Kerülöm a neved) és Psalmus Hungarikus című verseinek teljesen elütő hangvételét és szellemiségét. A költő lelki habitusára és életművére nem a Psalmus hangvétele a jellemző. Amint azt az irodalomtörténeti kutatások is igazolták, ezt a túlzott nemzeti hangsúlyokkal telt versét ama bizonyítási kényszer alatt írta, hogy, ha így gondolkodna, ilyen szellemben is tudna jó verset írni. De alapjában véve az ő személyiségében az erdélyi hazafiság úgy él, ahogy azt az Erdély című versben fogalmazza meg.

„És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.”

Ugyanilyen fontos állandó követelménye a versmondásnak a kidolgozottság, ami azt jelenti , hogy a versmondó szerkezeti egységekre bontja a verset és úgy építi azt fel hangulatilag, érzelmileg, hanghordozásban, hangsúlyokban és hangerőben, továbbá a szünetek megválasztásában, mintha az  egy drámai alkotás lenne. A jól kidolgozott versnek  nyújtatnia kell  egyedi katarzis-élményt. A versből mindez nem jön elő magától, csak ha a versmondó tisztában van minden szónak a vers egészében betöltött üzenetértékű jelentőségével és érzelmi töltetével. Még a rövidebb versek is arra ösztönzik az előadót, hogy  a hallgatónak a verssel való érzelmi és intellektuális azonosulását kiváltsa. Örök szabály  az, hogy az előadóművész átélése soha nem homályosíthatja el a vers gondolati üzenetét.

Általános követelmény az is, hogy az előadónak egyéni mondanivalója legyen a verssel. Mert nem puszta tolmácsolója a költőnek, hanem újraalkotója a pódiumon.

                                                                                              *

Mint minden  színházi előadásnak a pódium-műsornak,  is vannak változó elemei, amit többek között meghatározhat a régi rómaiak által genius loci-nak nevezett  „a hely szelleme”, vagyis a csak egy adott helyen vagy csak bizonyos körülmények között jelentkező „helyi ihlet”. Erre példának említjük a Jézus, a fájdalmak embere című műsort, aminek az előadását a Tibor Ernő Galéria környezetéhez alkotta meg Németh Katalin. Ebben az intim térben egészen más volt a műsornak a nézőre gyakorolt hatása, mint a Római Katolikus Bazilika  sanctiuáriumában, ahol mikrofont kellett használnia és a műsorban elhangzó versek hangfekvését ehhez igazítania. Az előadói tér módosította az előadás hangvételét a Várad-rogériuszi Református Templomban is, ahol egészen más akusztikai viszonyok érvényesülnek. Mindkét helyen a hívők egy erőteljesebb, hangosabb  hanghordozást várnak el, amit az elhangzott versek lírai sorainak előadásában is érvényesíteni kell.

Néha a szavalóművészt egy-egy kultúrális vagy éppen politikai rendezvényen való közreműködésre kérik fel. Az ilyen alkalmak sajátos hangulata, alkalmi jellege más-más előadói stílust és más-más vers előadását igénylik, amire a művésznek figyelnie kell, hogy a vers szinkronban legyen az alkalommal.

 

 

---

[1] A koturnus az ókori görög tragédiák színészeinek magasított talpú cipője, amely termetüket jócskán megemelte. - Ma átvitt értelemben mondjuk stílusra, előadásmódra, hogy koturnusban jár, azaz, hogy kissé mesterkélten ünnepélyes, feszes, patetikus.

Görög eredetű szó; átvitt értelmében választékos.