„Latrokként, tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek”
(Simone Weil)
Jegyzetek:
Pilinszky János lírája a XX. sz.
azon művészeti vonulatához sorolható, amely nem a kollektív emberi érzéseket
igyekezett megfogalmazni, hanem az egyén lelki, lelkiismereti problémáit járta
körül. Eszmevilágát, költői módszerét mély humanizmus, fegyelem,
hangulatteremtő erő, szűkszavúság és pontosság jellemezte.
Pilinszky magánya (szövegek):
„Különítélet minden éjjel, magányos exhumáció.
Kiemelek egy ismeretlent a semmiből és eleresztem.
———
Még ki lehet nyitni,
Még be lehet zárni.
———
Az újszülöttek lucskos és a haldoklók tűznehéz ingét viseltem;
most fölvezetnek.
Ez is beletartozik ámulatomba és a döbbenetembe.
———
Az eltaposott fűben olvasok, csupa félelem és csupa alázat vagyok.
Most elviselhető,
Most másra gondolok,
Most semmi sincs,
Most én vagyok.
Most minden van,
Most tűrhetetlen,
Most pedig, most egyedül, végképp egyedül csak te meg én.
————
A kegyelem és az öröm együtt ért.
Szög és olaj lehetne címerem.
Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerülnünk befejeznünk a
mondatot.
Kit fölvezetnek, nem tudom
Kik fölvezetnek, nem tudom
Vágóhíd vagy vesztőhely
S a zuhanás, a félreérthetetlen, s a csönd utána, nem tudom.
———
A hó, a téli hó, talán száműzött engem, Isten hallgatása.
———
Hol járunk már az éden fáitól, meghasadnak az evidenciák.
———
Akárhonnan érkezhet mondat, akárhonnan.
———
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.”
• A szenvedés drámaisága,
A megfeszített végtelen magánya,
- az ember kizártságavilágból,
- az ember elidegenedése
önmagától és a világtól,
- az ember elveszettsége a
világban,
- az ember vergődése ég és föld
között.
„Mert elhagyatnak akkor mindenek”
• Pilinszky Jánost erőteljesen foglalkoztatta a jóság és a bűn
küzdelme az emberi lélekben.
„A szeretetről tudnunk kell, hogy nem lelkiállapot, hanem irányulás,
különben már a szerencsétlenség első pillanatában elveszítjük” (Simone
Weil)
———
• Apokrif című talányos verse a
világomlás időszakában élő ember szava. Végítélet- látomásában nem tobzódnak
olyan borzalmak, mint a bibliai előképben s valahogy mégis borzongatóbb a
versből áradó kietlenség és egyetemes reménytelenség, hisz nem áll mögötte a
feltámadásnak és a jók megdicsőülésének biztató ígérete.
...„A felületen egyre sokasodó esetlegességek, zavar és tanácstalanság,
mind lazább szövetek, foszlékonyabb matériák, kiszolgáltatottabb lények és
tárgyak, de mint egy láthatatlan teremtés egyre átfogóbb és egyre lemondóbb
gesztusában, aminek nem lehet ellenállni.
Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, a világot és bennünket.
Egyszerre könyörtelen a tekintete és gyengéd, személytelen és személyes,
tartózkodó és szégyentelen, mint a segítség. A felebarát pillantása ez, és az
angyalé –
hogy angyal volt, aki hátunk mögött valamikor a kaput bezárta” (Pilinszky
János)
Műsortükör:
Zene J. S. Bach : II. d-mol partita
(részletek), előadja Kosztin Szabó Éva
Stigma
Magamhoz
Gyász
Harbach 1944
Késő kegyelem
Kihűlt világ
Panasz
Zene
Apokrif
Zene
Introitusz
Harmadnapon
Egyenes
labirintus
Milyen felemás
Majd elnézem
Van Gogh imája
Mi és a
virágok
Sztavrogin
elköszön
Végkifejelet
A többi
kegyelem
Előadás: 2002. május 30-án a
Tibor Ernő Galériában
Sajtóvisszhang:A sajtó nem mutatott érdeklődést sem
Pilinszky János költészete sem az előadóest iránt.
Az üdvtörténet nagy eseményének
lírai megjelenítésére kidolgozott, Jézus szenvedéstörténetét bemutató műsorhoz
készített
Jegyzetek:
„Én nem szeretem a pusztítást, nem vagyok ember” –mondá az ÚR
(Ószövetség).
Jézus az egyetlen ember, akiben
megnyilvánult az Isten: Szépség és fájdalom, Szeretet és fájdalom.
Jézus, az Emberfia,
Jézus, a fájdalmak embere.
Mindkettő itt él a szívünkben és
a szeretetünkben; Ő a bennünk fénylő csillag, a megszenvedett
szeretet.
- hagyd
szívünkön képmásodat-
Minden emberben ott van az Isten,
de nem mindenki ér el arra fokra, hogy felmutassa önmagában az isteni lényeget.
- testünk az állati lényeg,
- lelkünk az isteni lényeg.
A
bemutató előadás Nagycsütörtökön
———
• A szenvedő Jézus a
költészetben...
- magánnya
• JÉZUS - magáramaradottsága
- elhagyatottsága
• JÉZUS, mint
eszmény:
-Keresztény etikai értékek,
-kín és gyönyörűség,
-Istennel szemben mindig szálegyedül állás,
-paradox hit vagy misztikus csoda,
-a misztikus lelki tapasztalás – hívatás?
-a jézusi lényeg az emberi társadalomban,
-az út befelé végtelen (az ember csak önmaga lelkéből
újulhat meg).
———
• A hit próbája a szenvedés, a szenvedő Krisztust az alkotó ember nem csak vállalja,
de keresi is a Jézus-szerepet.
• Jézus valódi
arca a lepel–arc; Szépség és méltóság – fájdalmas szépség
A szenvedés,
az öröm, a remény
- a remény
reményt hív elő,
- ha bennem
van remény, mindenben van, amihez nyúlok,
- ha szeretet
van bennem, akkor abban is van, aki előttem áll, és akiben addig nem volt,
- a szeretet a reményből fakad.
- előbb van a
remény, mint minden egyéb,
- a remény
utoljára hal meg,
- az
irodalom, a művészet, a zene jelentős alkotásai húsvéti ihletésűek
(húsvéti alapminta).
Joseph Haydn: A Megváltó utolsó
hét szava a keresztfán
(vonósnégyes)
(7 adagio-tétel, laza szonáta
formában - mini kvartettek.)
1. Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
2. Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.
3 Asszony, imhol a te fiad.
4. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
5. Szomjazom!
6. Elvégeztetett...
7. Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!
———
- az áldozat
volt Jézusban a legszabadabb,
- titokban
vagyunk egymás előtt,
- a szabadság
azt jelenti, hogy jót akarni,
- nem lehet
másképpen élnünk, csak ha megmaradunk a szeretetben.
———
Gesztus:
Az előadás
végén a passió zene alatt az áll alatt lágyan összetett, imára emelt kezek,
mintha egy gótikus boltív volna.
„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!”
———
Műsortükör és a versekhez fűzött
jegyzetek
Zene: Johann Sebastian
Bach: Máté passió (részletek).
„Halálosan szomorú az én lelkem; maradjatok itt és
virrasszatok velem!”
Jézus próbakő... (Általános felvezetőGyurkovics Tibor: Próba. című versével, bevezető a közönségnek)[1].
Krisztusom, én
leveszem képedet falamról... (Személyes és közvetlen „beszélgetés”
Jézussal, Dsida Jenő: Krisztus című verse).
Eltávozék... (A feledhetetlen és meghatározó Jézus-élmény felidézése:áhítat,
borzongás, szomorúság, boldog felismerés Reményik Sándor: Lefelé menet)
„Halálosan szomorú az én lelkem; maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Jézus szavai, Máté
26, 38).
Nem volt
csatlakozás... (A nagypénteki tragédia bevezetése, a
magára hagyott ember végső kétségbeesése, Dsida Jenő: Nagycsütörtök).
Zene
(A Keresztút
versei, Fáy Ferenc: Keresztút.)
Első stáció:Pilátus halálra ítéli Jézust. (Pilátus nyugtalansága, Jézus
engedelmessége.)
Második stáció: Jézus vállára veszi a nehéz
Keresztet (Jézus elfogadja a
keresztet, a
beteljesedés boldog tudatával indul a Golgotára).
Harmadik stáció: Jézus először esik el a
Kereszttel.(Jézus megpróbáltatásainak
kezdete, Kálváriája), testvértelensége,irtózatos
magányaa szörnyű tömegben ).
Negyedik stáció: Jézus szent Anyjával
találkozik. (Tehetetlen vergődését csak anyja értette, érthette meg; saját
fájdalmával nem terhelte anyját, nem korholta tanítványait. )
Ötödik stáció: Czirénei Simont Jézus
Keresztjének hordozására kényszerítik (A szegény és fáradt ember átérezte
Jézus szenvedését és segített neki).
Hatodik stáció: Veronika odanyújtja Jézusnak
kendőjét. (Veronika a mindenkori asszonyi magatartás példája; a szerető, dédelgető,
simogató, vigasztaló mozdulat).
Hetedik stáció: Jézus másodszor esik el a
Kereszttel. (A szomorú és halálos kínok közt vergődő Jézust a táj, a
környezet is gyűlölettel veszi körül ).
Nyolcadik stáció: Jézus a jeruzsálemi asszonyokkal
találkozik. (Még az asszonyok is idegenként
kísérték Jézust a Keresztúton).
Kilencedik stáció: Jézus harmadszor esik el
a Kereszttel. (Az általános zavarodottságban és rémületben mindenki
elhagyta Őt!).
Tizedik stáció: Jézust megfosztják ruháitól
(A végzetes kiszolgáltatottságban, végtelenül elhagyatottan állt a halál
előtt).
Tizenegyedik stáció: Jézust Keresztre
feszítik.[2](A végső áldozat;
a beteljesülés, a kereszthalál; erre
készült egész életében! egy kis időre Isten is magára hagyta Őt).
Áll a Kereszt az ég alatt…
(Sík
Sándor XI. Stáció)
Jézus szavai: “Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál,
mintha valaki életét adja az ő barátaiért”.(János 15, 13)
Tizenkettedik stáció: Jézus meghal a
Kereszten.(Jézus
kereszthalálakor már sokan megtértek).
Jézus szavai: “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”.
(Lukács 23,46)
Tizenharmadik
stáció: Jézus holttestét leveszik a keresztről és anyja ölébe teszik.(Az
anya szívet tépő fájdalma, dédelgető, simogató érzéssé szelídül.)
Tizennegyedik stáció: Jézus holttestét
eltemetik. (A halott Jézus már a győztes Jézus! A halál fájdalmát a
feltámadás reménysége enyhíti).
Jézus szavai:”Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”.(Máté 28, 20)
Zene .
Előadások:
2000. április
20-án. Nagycsütörtökön du. 18 óra. a Tibor Ernő Galériában. A teljes előadást a
TVS egy héttel később az Ortodox húsvét Nagycsütörtökjén közvetítette.
A TVS adás főcíme
2001. március
11-én. Nagybőjt 2. vasárnapján a déli mise után a Római Katolikus Bazilikában.
2001. április
13-án Nagypéntek délutánján a Rogériuszi Református Templomban.
Ӄn veletek vagyok minden
nap a világ végezetéig”
Sajtóvisszhang: A helyi írott
sajtó nem tartotta említésre méltónak az előadást, a Kolozsváron megjelenőkeresztény kulturális hetilapban jelent meg az alábbi írás.
Németh Katalin ajándéka
Húsvéti ünnepkörünk jelentő állomása nagycsütörtök, a kétezer éve ekkor
történt események a kereszténység egészének meghatározóivá váltak
A nagyváradi Tibor Ernő Galériában idén nagycsütörtökön láthatta a
közönség Németh Katalin Jézus, a
fájdalmak embere című lírai passióját, amellyel kimondatlanul bár, de új
műfajt is teremtett, hiszen színvonalas lírai szövegek mellett ötször a
Megváltó szavai (szövegei) is elhangzottak. Ezek segítségével tolmácsolta azt
az üzenetet, hogy az önként vállalt szenvedés eredményezheti ugyan a test
halálát, ám ennek dacára a lóélek máig sugárzóan él.
Sikerült átéreztetni a hallgatósággal, hogy Jézus, az ember a
legszörnyűbb dolgokat is kész vállalni azért, hogy felébressze az emberekben a
lélek iránti igényt. Mindezt a magyar irodalom hat költőjének verseivel. Így
hallhattuk Dsida Jenő, Sík Sándor, Gyurkovics Tibor, Reményik Sándor, Pilinszky
János és Fáy Ferenc költeményeit. Utóbbiról sajnos nem sikerült többet
megtudni, Németh Katalin is csak ezt a versét ismeri.
A lelkiség-erősítő előadás, melynek során Bach Máté passiójának
záró(gyász) kórusa szolgált aláfestésül, tér tervezője Trifán László volt, a
Tibor Ernő Galéria alkotócsoportjának tagja.
Tüzes Bálint
Vasárnap
[1] Az előadáson a szerzők neve és
a versek címe nem hangzik el.
[2]Anélkül, hogy ezt
előre megbeszéltük volna, a Keresztútnak éppen ennél a stációjánál megszólalt a
Római Katolikus Bazilika harangja.
Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (19. rész)
Előadóestek, szerkesztés, zene.
Miért mond valaki verset? Miért
érzi szükségesnek azt, hogy több hónapos
felkészüléssel, olvasással, tanulással elkészítsen egy műsort, amire
csak néhány tucat ember kíváncsi? Ilyen és hasonló kérdésekre csak azt a
banális választ lehet adni, hogy azért, mert mondanivalója van. Igen, egyéni
szemlélettel, egyénileg választott témával, költővel, íróval, publicistával és
saját művészi hanggal kíván szólni a szülőföldről, a hitről, a nemzetről, a
hazáról és a világról. Németh Kati az önálló előadóestjeinek összeállítására
sajátos módszert dolgozott ki. Ennek a vezérfonalát mindig a mondanivaló és a
téma határozta meg. Ez a „műsorban
gondolkodás”, ami azt jelenti, hogy a kiválasztott témával vagy költővel
kapcsolatban minden hozzáférhető anyagot elolvas, hogy hiteles képet tudjon
alkotni és felmutatni. Ez csak akkor lehet, ha az előadóművész nem a csontig
lerágott, politikailag naponta idézett versekkel szól, hanem megkeresi azokat a
gyújtópontokat, amelyek ott parázslanak, melegítenek az életmű egészében és
annak a leglényegesebb gondolati elemeit hordozzák.
A hat önálló est három nagy
témakörhöz kötődött:
- Erdély és a szülőföld,
- a hit és a kereszténység misztériuma,
- az ember társadalmi és kozmikus léte.
Mindehhez a verseket úgy válogatta, hogy ezek
a témák valamilyen szinten minden műsorában fellelhetők. A műsorok terjedelmét
az a jól ismert pszichológiai törvényszerűség határozta meg, hogy az ember koncentrált
figyelme legfeljebb 50 percig tartható fenn. Valamennyi műsor ezen a kereten
belül volt.
Eldöntendő az, milyen szerepe
legyen az irodalmi műsorokon a zenének, milyen elvek alapján válogasson az
előadó a zeneirodalomból? Mi az, ami József Attila, Pilinszky János vagy Dsida
Jenő költészetének érzelmi világával a leginkább összhangban van, vagy azokkal
kapcsolatot teremt Olyan zeneművek kiválasztása, ami hangulatilag, érzelmileg
közel áll az előadott versekhez és azok gondolatvilágával egyező asszociációkat
válthat ki a közönségből. Az egyetlen
pillanatig sem volt kétséges, hogy a két hangsúlyozottan Erdély tárgyú műsorban
a népdal legyen a domináns zenei elem. Ugyanígy magától értetődő volt, hogy a Jézus, a fájdalmak embere, című lírai
passióban Johann Sebastian Bach Máthé passiójának monumentális befejező kórusa, a Kyrie szólal
meg. Élő zenei kíséretre az Erdély
témájú műsorokban, majd a Pilinszky esten került sor, utóbbin Kosztin Szabó
Éva, a Nagyváradi Filharmónia hegedűművésze Johann Sebastian Bach: d-mol
partitájából játszott részleteket.
Hogyan és mikor szólaljon meg a
zene? Figyelembe véve azokat a pszichófiziológiai törvényszerűségeket, ami az
érzékeléssel és észleléssel szorosan összefügg, elvetettük azt a rossz divatot,
hogy a verssel egyszerre zene (vagy
bármilyen más hanghatás) szóljon. Két ugyanarra az agyközpontra ható inger
ugyanis egymást mindig gyengíti vagy ki is olthatja. Ilyenkor az ember vagy az
egyikre, vagy a másikra figyel. Egyes színházi rendezők a színpadi hatás
felerősítésére átvették a filmművészetből
a kísérőzenét, és nem számoltak azzal, hogy a hanghatás felerősítheti a
vizuális élményt, de a szövegmegértést nem. Annak csak akadálya lehet. Az nem
segíti a költői üzenet befogadását, sem az előadóművészt, ha a szövegmondás
alatt zene szól. Még a legjobban választott kísérőzene is, csak csökkenti a
vers befogadásának intellektuális képességét, és összemossa a különböző
érzelmeket. Ezért mi úgy gondoltuk, hogy a zene vagy a műsor kezdetén és az
egyes szünetek között az érzelmi hangulat, a befogadó készség megteremtésére
kell szolgáljon, vagy ha népdal, külön része kell legyen a műsornak.
Gondolatok, felkészülés, műsortükör
A színház kollektív művészetével szemben a pódiumon egyetlen embernek
kell megteremtenie a katarzist. Minden műsor többhónapos felkészülést
igényelt, ami az életmű megismerésén és a versek kiválasztásán túl, az
előadandó szövegnek aprólékos
kidolgozásából állt. Itt nem lehet sem
a dramaturgi munka hiányosságaira, sem a rendezőre, sem a partnerek hibáira
hivatkozni, hiszen minden az előadó-művész
munkájától függ. Ez azt jelenti, hogy a művész egyedül dolgozik a
felkészülésnek minden szakaszában, egyetlen műsorba sűríti elképzeléseit, gondolatait, a választott
költőről vagy a választott témáról.
Minden műsor koncepciójának vezérfonala, hogy abból kiderüljön, mi az előadó
véleménye a költőről, miért fontos, hogy éppen a választott költő
verseivel valljon a világról. Miként hangolódnak össze, rezonálnak a költő
versei az előadó érzelmi világával. Olyan verseket választott az életmű egészéből,
amelyek megfeleltek ennek az alkotói szemléletnek. Azért, hogy a költői
szöveggel azonosulni tudjon és az áthatolhasson az előadó lényén, minden
verset kézzel leírt, és azokat, akár egy
drámai alkotást, egyenként is felépítette
versmondási szempontból. Külön bejelölte azt, hogy egy adott műsorban
vagy egy adott versben hol vannak a „drámai csúcspontok”, milyen legyen az
előadás ritmusa, a szünetek, a hangsúlyok
Szempont volt annak rögzítése, hogy melyik vers hordozza a három részre tagolt műsorokon
belül a legfontosabbnak tartott költői gondolatot az emberi létről, az embernek
az univerzumbeli helyzetéről. Nyilvánvaló, hogy az olyan versek, mint Pilinszky
János Apokrif vagy József Attila Eszmélet című verse az előadóestek
csúcspontjai voltak. Teljesen egyedül készült fel az előadásokra és a zenét is
maga válogatta. Trifán Lászlóval konzultálva döntött az előadás képi
világáról. A műsorokat magam is csak a főpróbán láttam és ott jegyeztem le
azokat az észrevételeket, amit az egyes versek előadásával, azok ritmusával,
hangsúlyaival kapcsolatban fontosnak találtam. Ezek igencsak szigorú kritikai
megjegyzések voltak, amit ha helyesnek vélt az előadó, beépített az előadásba.
*
Minden pódiumműsorra meghívót
készítettünk a Literator nyomdában, amin egy a témához kötődő mondat
mottóként szerepelt. A továbbiakban az
előadóestek műsortükrét közöljük. Úgy gondoltuk, azok számára, akik ez iránt a
műhelymunka iránt érdeklődnek, három műsornál részletesen is bemutatjuk azokat
a dokumentumokat, amelyek az egykori jegyzetlapokon szerepelnek.
Néhány előadóesten hang, illetve
videofelvétel is készült. Ezek nem csúcstechnikával készültek, de dokumentum
értékűek. Azok számára, akik e könyv elolvasásán túl, szeretnék e műsorokat
meghallgatni, talán érdekesek.
Valamennyi előadóestre meghívót
vittünk a helyi sajtónak. A sajtó reakcióját minden műsor bemutatásánál
Visszhang címmel közöljük.
TAVASZ ITTHON ÉS MINDÖRÖKKÉ
Montázs Bokor
András írásaiból, erdélyi magyar népdalokkal.
„Teremni csak ott tudsz igazán,
ahová a gyökereid kötnek. És teremni köteles vagy akkor is, ha megszökött
alólad a föld”.
( Bokor András)
Két évvel a halála után, 1996
májusában került bemutatásra a korán
elhunyt és rendkívül eredeti hangú, sajátos világlátású publicista barátunknak
Bokor Andrásnak a Két némaság között
című könyvéből összeállított műsor. Az anyagot jól ismertük, hiszen az
írásokról nem egyszer már az őket ihlető gondolat születése idején is szót
váltottunk, majd később Németh Katit kérte fel
kötetének a szerkesztésére. A szerző több száz írásából egy olyan
montázs készült, ami híven tükrözte a Bihari Napló egykori főszerkesztőjének
haza és szülőföldszeretetét, mélységes kötődését .ehhez a földhöz.
Műsortükör
Éhe és csömöre
a szónak
Van hatvan
sorom
- Repülj madár
repülj (Népdal)
Adj esélyt!
Nem vagyok
hajlandó félni
- Ha folyóvíz volnék (Népdal)
Emberszagot
érzek
Társkereső
- Szivárvány
havasasán (Népdal)
Rög a röghöz
-Erdők,
völgyek, szűk ligetek (Népdal)
E földben
gyökerezünk
Erdély
Erdélyben van
Tavasz itthon
és mindörökké
- Elmegyek,
elmegyek... (Népdal)
És mégis való
igaz
Előadás: 1996.
május 30-án a Tibor Ernő Galériában.
”E földben gyökerezünk”
Sajtóvisszhang:
In memoriam Bokor András
A kiváló publicista, lapunk néhai főszerkesztője csütörtökön lett volna
45 éves. Két éve már hogy nincs köztünk. Tegnapelőtt egy kis műsor keretében
emlékeztek meg róla a Tibor Ernő Galériában. Németh Katalin Bokor András írásaiból
olvasott föl mély átéléssel, néhány székely népdal eléneklésével teremtve
hangulati ívet a szövegek közé, amelyek jobbára a szülőföld szeretetéről, a
helytállásról, a gyökerek tiszteletéről, a szeretetről, a barátságról szóltak a
szerző elkötelezett humanizmustól áthatott szókimondó modorában. Sajnos, csupán
kéttucatnyian voltak kíváncsiak a különben kissé szomorúra sikeredett rövid fölolvasó-emlékező műsorra.
címmel Pilinszky János – emlék-estet tartanak
a költő születésének 90-ik évfordulóján, a Tibor Ernő Galériában, 2011.
november 25-én, pénteken délután 6-kor.
„ A vers az ember legtöményebb
megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről”.
Nagy László
Csengetés után, katedra, pódium
Elbúcsúztunk a Municipiumi
Művelődési Háztól, a „hivatalos” műkedveléstől. No meg a Bukarestben megjelenő
A Hét című hetilap színházi rovatától, ahová színi kritikákat, színházi
jegyzeteket írtam. Ott „udvarias” színikritikát igényeltek. Ezt a műfajt nem
ismertem, ezért letettem a tollat. Maradt nekünk a katedra. Aki humán
tantárgyakat tanít, annak mindig lehetősége van arra, hogy ilyen keretek között
is népszerűsítse a színházat, versszeretetre, a művészetek kedvelésére nevelje
a rábízottakat. Lehet a tantárgy történelem, állampolgári nevelés vagy
pedagógia, bármelyik lehetőséget ad arra, hogy az óra bevezető vagy befejező
mozzanatában egy verset, népdalt vagy egy drámarészletet a tanár elmondjon. A
nyolcvanas évek állandó áramszünetei lehetetlenné tették a késő délutáni órák
megtartását, de alkalmat teremtettek arra, hogy a tanár a tanmenettől eltérve,
vagy ahhoz idomulva verset mondjon vagy népdalt tanítson a kicsiny, de hálás
„közönségnek”.
*
Ez a könyv a „mi színházunkról” és
nem a mi iskolai munkánkról szól, aminek időnként az iskolai színjátszás
irányítása is része volt. Ezért nem részletezzük azokat a szervezési formákat,
módszereket, eljárásokat, amivel a reánk bízott tanulókban a színház és a
versmondás iránti érdeklődést és szeretetet alakítottuk. Bár lehet, hogy szólni
kéne az akkori Moghioroş, (ma Ady) Liceumban és a I. Vulcan Tanítóképzőben
megrendezett Csehov és Csokonai egyfelvonásos darabok előadásairól, az Ady
Endre, Szilágyi Domokos, Nagy László vagy Horváth Imre műsorokról és azokról a
kötelező pártévfordulókra készített „hazafias” versműsorokról is, amiket az
illetékes elvtársak végül is túlságosan „forradalminak” találtak egy magyar
középiskolában. A diákok között, mindig volt egy-kettő, aki a későbbiekben a szabálytalan
tanórákra, és ezekre a műsorokra, mint meghatározó élményre emlékezett és
később valamelyik művészi pályán sikeresen érvényesült. Ezek az egykori diákok,
akik között van társulat-vezető, országosan elismert zenész, operaénekes,
színész, vagy éppen a művészeti egyetem rektora, legalább annyi elégtételt
jelent az egykori „mentornak”, mint a színészi pályán esténként felcsendülő taps.
*
Ha az ember sok verset könyv
nélkül tud, akkor szinte minden tanítási órán találni lehet egy olyan mozzanat,
hogy ezt a tudását kamatoztassa. Az általános pszichológia tantárgynak Az
emlékezet című fejezetét, hogy a téma iránti érdeklődést felkeltsem, szinte
minden évben egy Omar Chajjam verssel vezettem be.
„Volt egy Kapu, de kulcsa
elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed,
ma még miénk a hír, s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!”.
És hosszan lehetne sorolni azokat a verseket vagy drámarészleteket,
amelyek jól illeszkednek az általunk
tanított tantárgyak oktatási tartalmához, így például Kati az ókori történelem
órákon Szophoklész Élektra című tragédiájának nagymonológjával szemléltette az
antik görög kultúra kincseit. Olykor az állampolgári nevelés óráit használta
fel arra, hogy csángó vagy mezőségi népdalokat tanítson a gyerekeknek.
*
A`89-es fordulat után, a
kilencvenes években külön utakon indultunk el Thespis szekerén. Kati visszatért
a pódiumhoz, egyéni műsorokkal és az addig el nem mondható versekkel áldozott a
múzsának. Magam néha még tollat vagy inkább egeret fogtam, hogy elmondjam
gondolataimat a színházról és a színjátszásról, ha ezt szükségesnek láttam vagy
ha tőlem valaki ezt kérte. Kati a versmondást mindmáig folytatja, főleg a Tibor
Ernő Galériában, ahol az önálló műsorain kívül a kiállítások megnyitóin több
mint 120 alkalommal mondott verset, mindig a kiállító személy képi világához
illőt választva.
Egy-két műélvező is megéri a
többhónapos felkészülést. Egyetlen előadóművész sem számit arra, hogy a
műsorával tömegek előtt fog szerepelni. Mindig azokra gondol, akik érdeklődéssel
hallgatják, mit és miként szól az előadó egy témáról vagy egy költői életműről,
hogyan és mit válogatott, milyen versekkel festett portrét a költőről és milyen
zenét talált a művek eszmei társának.
Németh Kati az elmúlt 15 évben
ezt a műfajt választotta és hat önálló esten szólt Latinovits Zoltán
gondolatának szellemében: „Az
előadóművésznek magát a költőt kell
>megjátszania<, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell oly röviden
összefoglalnia, mint maga a vers”.
Stílus, egyszerűség, pátosz
Hogyan mondjunk verset? A kérdés másfél évszázada foglalkoztatja a magyar
színház és a költészet szerelmeseit, színészeket, poétákat. Egressy Gábor
fellépése óta sokan próbálták kidolgozni a szavalás elméletét. A patétikus
versmondás szabályait rögzítő „szavalattan”
helyét viszont mindmáig nem pótolta az előadó-művészet ismérveit leíró
esztétikai szabályrendszer. Annak ellenére így van ez, hogy ma már általánosan
elfogadott elv az, hogy a versmondás a színházművészet külön ága, önálló
műalkotás, olyan alkotóművészet, amely alapanyagául a verset használja fel. Arról
, hogy a versmondás „külön művészet”,
Babits Mihály már 1918-ban, a Költészet és előadó-művészet címmel Ódry
Árpád előadóestjén elmondott narratívájában így beszél:„Tény az, hogy az előadó is kényszerül
egészen újat adni a költő művéhez, mint az illusztrátor: olyan valamit, amit a
költő nem mondott és nem is képzelt el és nem is gondolt rá, hogy elképzeljük.
Kényszerül kiegészíteni a költő művét, bármily teljes és kész az már magában,
és a jó előadó ösztönösen úgy fogja ezt a kiegészítést megcsinálni, hogy új
művészi eredmény áll elő, nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen
attól.”(Babits, 1919).
*
A magyar színházművészet nagyjai a verset mindig valami különös
megszállottsággal tolmácsolták és szavalatuk a hajdani hangfelvételek tanúsága
szerint sajátosan egyéni és kreatív volt. Ha a vers előadásának stílusát
vizsgáljuk, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, amit Kosztolányi keseregve mondott
ki, hogy nincs önálló magyar versmondó stílus. Nincs, mert minden előadóművész
és minden költő a maga személyiségéhez, egyéni, gondolati és érzésvilágához
köti elképzelését a versmondásról. A múlt század első harmadában Kosztolányi és
Babits is az egyszerű verstolmácsolás mellett tőr lándzsát, noha éppen Babits
mondja „a költészet elve távol áll
az egyszerűség elvétől. A költészet lényegében ünnepi valami: mindig újat akar,
új ruhát, új szavakat. S az előadóművésznek ezt a szokatlan, ünnepi, bonyolult,
tömör beszédet kell átértenie egyetlen hallással!”(Babits, 1919).
Csaknem negyven évvel később a
magyar versmondás jelese Jancsó Adrien és a Magyar Rádió munkatársai Füst
Milánt és Kassák Lajost faggatták arról, hogy milyen is legyen a jó versmondás?
Homlokegyenest eltérő választ kaptak, amit Latinovits Zoltán Verset mondok című
kötetéből idézünk. Füst Milán „az
impozáns, klasszikus aggastyán hatalmas erővel, szinte bibliai dörgedelemmel
figyelmeztetett bennünket: »Koturnuson[1] kell a verset mondani,
koturnuson!«”. Ugyanaznap „Kassák is
beszélt a versmondó stílusról. »A verset a lehető
legegyszerűbben kell elmondani«- ez a véleménye.”(Latinovits 1979. 75). Az
irodalom e két nagy személyisége a saját költészetéből, annak egyéni nyelvi
világából kívánta meghatározni az előadó-művészet stílusát. Éppen így az egyes színházi
iskolákban is az ott tanító színész-tanárok a saját egyéniségüknek megfelelően
irányították a színinövendékeket egyik vagy másik versmondási mód felé. Mi a
múlt század ötvenes éveiben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatóiként
azt tanultuk, hogy a szavalás az valami elitélendő dolog, ami egyet jelent a
mesterkéltséggel és az üres pátosszal. Ezért állandóan azt hangoztatták a
színinövendékeknek, hogy a verset csakis mondani lehet, mondani egyszerűen és
közvetlen hangon. Professzorunk, a kiváló versmondó, Kovács György, a
versmondást nem tartotta önálló művészetnek, viszont annak művelését
nélkülözhetetlennek vélte a színészmesterség elsajátításában és folyamatos
cizellálásában. Kovács a Súgó nélkül
című 1956-ban megjelent tanulmányában így ír a versmondás szerepéről: „Függetlenül attól a kétségbevonhatatlan
ténytől, hogy a vers, a líra az a tornaszer, amin az előadókészségünk
megizmosodik, függetlenül attól , milyen mérhetetlen hasznot jelent ennek maradéktalan
elsajátítása, - ott van a fennálló kötelesség:
szolgálni a múlt és jelen költőit azzal, hogy verseiket az előadott szó
mozgósító erejével eljuttassuk a széles tömegekhez.”( Kovács György 2010. 51).
Mi úgy gondoljuk, hogy ma a vers
előadásának művészetében a Latinovits Zoltán által megfogalmazott elvek a
leginkább elfogadhatóak. Mert nincs minden költőre és minden versre egyformán
érvényes előadási stílus. E nagy művész feloldja a magyar versmondás fent
említett ellentétes stílusfelfogását és megadja a két nézetnek gondolati
szintézisét, amikor így fogalmaz: ”Azt
hiszem, hogy a füstmiláni megfogalmazás is igaz, és a Kassáké is. De! Miután a
vers az semmiképpen nem egy egyszerű
produktum ... valóban koturnus kell, ...
a lélek koturnusa, az emberi összeszedettségnek, koncentrációnak, valami olyan
emelkedettsége, amelyben aztán nyugodtan lehet egyszerűen mondani.”(Latinovits
1979. 80).
*
A vers előadásának művészetére és a zenei előadó-művészettől
való megkülönböztetésre az elmúlt évtizedekben új szavakat, találtak.
Megszületett a szavalóművészet, a versszínház, a mobil-vers, és sok egyéb a versmondással lényegesen vagy
lényegtelenül összefüggő elnevezés. Kevesebbet szóltak és írtak azokról a
tényezőkről, amelyek végül is meghatározzák azt az előadásmódot, ami sajátja
lehet egy előadóművésznek. Mert végül is a sokféle versmondásnak vannak olyan
közös jellemzői is, amit több versmondó művészt meghallgatva, szabályként
fogalmazhatunk meg.
Így a stílust meghatározó elemek közt döntő
fontossággal bír maga a vers. Az abban megfogalmazott gondolat és üzenet. Az
mindenki számára nyilvánvaló, hogy Petőfi Nemzeti
dal című versét nem lehet pátosz, vagy ha ez a szó jobban tetszik koturnus
nélkül, úgymond természetes hangsúlyokkal és hangerővel elmondani. Az is
nyilvánvaló, hogy Ady Párizsban járt az
ősz című versénél a pátosz, a hangos és kemény megszólalás, már eleve
rontaná a versre való ráhangolódást. És lehetne itt sorolni az irodalmi
korszakok stílusának és az azokban megszületett verseknek vélt vagy valós és
talán szükséges előadói elvárásait. Azt, hogy figyelembe kell vennünk a vers
keletkezésének időpontjában uralkodó társadalmi közérzetet és költői
életérzéseket. Ezekhez kell igazítania az előadóművésznek javasolt verstolmácsolást.
*
Van a versek előadás-módjának
néhány állandó és több változó követelménye, amit itt röviden felvázolunk. De mielőtt erről a saját
gondolatainkat elmondanánk olvassuk el, mit és hogyan értelmezi Bertolt Brecht
Sztaniszlavszkij-tanulmányok című írásában a nagy orosz rendezőnek a
versmondásról szóló szövegét. Az alábbi szöveg sok tekintetben tartalmaz
általános és minden versmondási stílusra érvényes útmutatásokat.
„Sztaniszlavszkij beszél a
ritmusokról, amelyek több jelenetet vagy
jelenetrészt tartalmazó versegységekben lüktetnek. Felismerésükhöz »az
események logikájának« megértése szükséges.(Csakúgy, mint a prózai
jeleneteknél.)...Ezeket a ritmusokat használja fel a színész vagy úgy, hogy
követi, vagy úgy hogy – nem követi őket. Akár a zene, a verses beszéd is általános jelzéseket ad,
melyeket vagy mint túlzottan pontosakat, vagy mint nem eléggé pontosakat kell
meghatároznunk ( és kezelnünk). Az előadás attól lesz élő, hogy helyenként a
ritmus viszi, helyenként pedig ellenpontnak használja a ritmust. Akárcsak a
zenében, a hang előresiet, magával ragadja a ritmust, vagy hagyja, hogy a
ritmus ragadja magával. ... a verset végül is ... merőben speciális módon kell
előadni,nem rögtönzöttségében,
hanem a maga törvénye szerint, nem mint több lehetőség egyikét, hanem mint az
egyedül lehetségeset.” (Brecht 1969. 516)
Állandó követelmény a lírai előadó-művészetben a versszöveg egészének, az
abban foglalt költői gondolatnak és
érzelmi attitűdnek a pontos értelmezése. Ehhez nélkülözhetetlen a költői
életműnek az ismerete. Ha az előadóművész egyetlen költő életművéből válogatja
a műsorát, akkor abban az életmű legkarakterisztikusabb versei kell
szerepeljenek úgy, hogy egységes képet mutasson fel a költőről. Igaz, minden
költőnek lehetnek olyan versei, amelyek nehezen illeszthetőek a róla
kialakult képbe. Erre példaként
említhetjük Dsida Jenő: Erdély (Kerülöm a
neved) és Psalmus Hungarikus című
verseinek teljesen elütő hangvételét és szellemiségét. A költő lelki habitusára
és életművére nem a Psalmus hangvétele a jellemző. Amint azt az
irodalomtörténeti kutatások is igazolták, ezt a túlzott nemzeti hangsúlyokkal
telt versét ama bizonyítási kényszer alatt írta, hogy, ha így gondolkodna,
ilyen szellemben is tudna jó verset írni. De alapjában véve az ő személyiségében
az erdélyi hazafiság úgy él, ahogy azt az Erdély című versben fogalmazza meg.
„És mégis kerülöm a
nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,
melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,
mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.”
Ugyanilyen fontos állandó
követelménye a versmondásnak a kidolgozottság, ami azt jelenti , hogy a
versmondó szerkezeti egységekre bontja a verset és úgy építi azt fel
hangulatilag, érzelmileg, hanghordozásban, hangsúlyokban és hangerőben, továbbá
a szünetek megválasztásában, mintha az
egy drámai alkotás lenne. A jól kidolgozott versnek nyújtatnia kell egyedi katarzis-élményt. A versből mindez nem
jön elő magától, csak ha a versmondó tisztában van minden szónak a vers
egészében betöltött üzenetértékű jelentőségével és érzelmi töltetével. Még a
rövidebb versek is arra ösztönzik az előadót, hogy a hallgatónak a verssel való érzelmi és intellektuális
azonosulását kiváltsa. Örök szabály az,
hogy az előadóművész átélése soha nem homályosíthatja el a vers gondolati
üzenetét.
Általános követelmény az is, hogy
az előadónak egyéni mondanivalója legyen a verssel. Mert nem puszta
tolmácsolója a költőnek, hanem újraalkotója a pódiumon.
*
Mint minden színházi előadásnak a pódium-műsornak, is vannak változó elemei, amit többek között meghatározhat a régi
rómaiak által genius loci-nak nevezett „a hely
szelleme”, vagyis a csak egy adott helyen vagy csak bizonyos körülmények
között jelentkező „helyi ihlet”. Erre
példának említjük a Jézus, a fájdalmak
embere című műsort, aminek az előadását a Tibor Ernő Galéria környezetéhez
alkotta meg Németh Katalin. Ebben az intim térben egészen más volt a műsornak a
nézőre gyakorolt hatása, mint a Római Katolikus Bazilika sanctiuáriumában, ahol mikrofont kellett
használnia és a műsorban elhangzó versek hangfekvését ehhez igazítania. Az
előadói tér módosította az előadás hangvételét a Várad-rogériuszi Református Templomban is, ahol egészen más akusztikai
viszonyok érvényesülnek. Mindkét helyen a hívők egy erőteljesebb,
hangosabb hanghordozást várnak el, amit
az elhangzott versek lírai sorainak előadásában is érvényesíteni kell.
Néha a szavalóművészt egy-egy kultúrális vagy éppen politikai
rendezvényen való közreműködésre kérik fel. Az ilyen alkalmak sajátos
hangulata, alkalmi jellege más-más előadói stílust és más-más vers előadását
igénylik, amire a művésznek figyelnie kell, hogy a vers szinkronban legyen az
alkalommal.
[1] A koturnus az ókori görög tragédiák színészeinek magasított talpú
cipője, amely termetüket jócskán megemelte. - Ma átvitt értelemben mondjuk
stílusra, előadásmódra, hogy koturnusban jár, azaz, hogy kissé mesterkélten
ünnepélyes, feszes, patetikus.
A bemutatóra a több mint fél éves próbafolyamat után 1974 márciusának végén került sor. Ezt
megelőzően a Fáklya című napilapban
megjelent egy rövidhír.
•Bemutató a municipiumi kultúrházban
Vasárnap, március 31-én 19 órai kezdettel a municipiumi kultúrház
magyar nyelvű színjátszó csoportja bemutatja Bertolt
Brecht: A szecsuáni jó ember – példázat két részben – című művét.
Műkedvelő színpadra alkalmazta Schneider Antal tanár, rendezte Gáll Ernő, a
nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának színművésze.
A bemutatót telt házzal játszottuk. A nézők
közelsége lehetőséget adott arra, hogy szemügyre vegyük a közönség
összetételét. Ott ült az egyetlen magyar
középiskola néhány tanára és diákjai.
Továbbá ott ült az iskolát felügyelő
magyar nemzetiségű, szekuritáté őrnagy
is, aki bizonyára nagyon kedvelte a epikus drámát és Brechtet. Jelen volt egy
elvtársnő a megyei kultúr-osztálytól és egy színész. Viszont a sajtó részéről
senki. Ez már az új idők jele volt, amit akkor hamarjában nem is tudtunk mire
vélni, s csak később értettük meg, hogy a darabot s az előadást nem volt
tanácsos népszerűsíteni. Az előző
előadásainkkal ellentétben a helyi sajtóban erről az előadásról mindössze
két rövid hír jelent meg, a fenti és az
itt következő.
•A municipiumi kultúrházban
Ma este újból előadják Brecht A
szecsuáni jólélek című darabját, amelyet a munizipiumi kultúrház amatőr
színjátszói vittek színre, Gáll Ernő, az Állami színház tagja vezetésével, Németh Katalinnal a
főszerepben. Az előadás este 7 órakor kezdődik a municipiumi kultúrházban.
A Megéneklünk Románia Fesztiválra készülődő
váradi kultúrális életben már két ilyen hír is nagy szó volt. Még abban az
évben a Bukarestben megjelenő Művelődés című havi lap Sz. Kovács István
tollából közölt egy részletes beszámolót az előadásról. Ennyi volt az előadás
sajtóvisszhangja.
Bemutató a Nagyváradi Municípiumi Művelődési Házban
Március végén mutatta be nagy sikerrel a Nagyváradi Municípiumi
Művelődési Ház amatőr művészegyüttese Bertold Brecht A szecsuáni jó ember című kétrészes példázatát. Amatőr színpadra
alkalmazta Schneider Antal,
rendezte Gáll Ernő.
Mielőtt szólnánk az előadásról, néhány sorban ismertetjük az együttes
eddigi eredményeit. 1968-ban részt vett a Műkedvelők I.L. Caragiale Országos
Színjátszó Fesztiválján és ezüstérmes lett. 1968-ban Albert Maltz A próba című művével, 1972-ben
Szophoklész Elektrájával
nyerték el a második helyezést. A
próba női főszerepének alakításáért Németh Katalin elnyerte a női alakítás díját. A próbát Gáll Ernő, az Elektrát Schneider Antal rendezte…
E rövid „életrajz” után újabb sikeres előadásukról is csak elismerő
hangon lehet írni. Már az Elektra
tévéfelvételének alkalmával bejelentették (húszperces adást sugároztak az
előadásról), hogy legközelebbi bemutatójuk A szecsuáni jó ember lesz.
Abból az elgondolásból indultak ki, hogy ez a darab lehetőséget ad nagy
létszámú szereplő felsorakoztatására. Amolyan istenkísértés is ez egyben –
ahogyan Gáll Ernő rendező mondotta -, mert hivatásos színházaknak sem könnyű
feladat egy Brecht darab bemutatása. Persze, változásokat eszközöltek. Új
kifejezési formát kellett találni, át kellett alakítani a művet amatőr
színpadra, egy stúdió-körszínpadra, mely a nézőtér közepén helyezkedett el,
felhasználva az előcsarnokot is a jelenetek indítására. Prológust írtak hozzá,
amely tartalmilag jól beleilleszkedett az egységes előadásba, kikiáltót
iktattak be, aki bejelentette a jelenetek sorrendjét, és kemény maszkot
használtak a szereplők, kivéve Sen Té-t. Zenebetéteket komponáltak gitárra, és
dobütésekkel választották el egymástól a jeleneteket. Stilizált mozgás, fehér
trikó, farmernadrág, minimális díszlet és kellék tette az előadást nagysikerű
produkcióvá.
Nincs szándékunkban színikritikát írni az előadásról, de néhány szóban
méltatni kell valamennyi szereplő odaadó munkáját. Nem kis dolog ugyanis, hogy
a munkás fiatalokból, diákokból, értelmiségiekből verbuválódott együttes olyan
lehetőséget talál, hogy a három műszakban is dolgozó, iskolába járó tagjainak
megfelelő próbaidőt és lehetőséget biztosított. Külön dicséretes az a fegyelem,
amely egy ilyen nagy létszámú csoport jó munkájához elengedhetetlen. Nem könnyű
feladat, még hivatásos művészeknek sem a néhány méterre ülő néző előtt, mellett
játszani, mondani a szöveget, átélni a jeleneteket. Mindez nagyszerűen sikerült
ennek az együttesnek a bemutató estéjén, amelyet a zsúfolásig megtelt nézőtér
közönsége hosszas vastapssal jutalmazott. Végig feszült figyelemmel követte az
előadást a közönség, és igen hamar megszokta és „elfogadta” a kissé rendhagyó
színpadi formát is …
Az emlékezetes est szereplői a színpadra lépés sorrendjében a
következők voltak: Csehik
Szentmiklóssy József, Kovács István, Hunyadi László, Hájek Ferenc (kettős
szerepben), Németh Katalin (kettős
szerepben), Pásztai Annamária (kettős
szerepben), Bényei Antal, Nagy
Magdolna, Valkay Róbert, Nosz Anna, Bartalis Antal, Bartalis László, Almássy
Gyöngyvér, Garay István, Tóth Márta, Kovács Károly. A songokat szerezte
és gitáron előadta Jancsó Sándor, dobon
játszott Mirişan Radu. Súgó Ghingácz Ilona volt.
Külön köszönet és dicséret illeti a Művelődési Ház vezetőségét és
irányítóját, Cuibuş Ioan
igazgatót és Dumbrava Constanta művészeti
irányítót, akik minden segítséget megadtak, hogy e szép sikert elérje ez az
együttes. Minden bizonnyal hallunk még róla! Sikert a továbbiakban is.
Sz. Kovács István
A darabot
három alkalommal játszottuk, mindhárom alkalommal telt házzal. Akkor fel
sem merült bennünk, hogy az előadás
végén elmondott EPILOGUS nemcsak az előadásé, hanem egyben ennek a színjátszó együttesnek is az utóhangja. Pedig
gondolhattuk volna, hogy a „szervek”
nem szívesen hallgatják az ilyen szöveget:
„Tisztel közönség, csak semmi harag,
Tudjuk nem jól végződik a darab.
Arany legendát terveztünk, derűset,
S mire megírtuk, a vég keserű lett.
...
Mindazonáltal számítunk önökre,
Hogy figyelmüket művünk lekötötte.
Mert nem titkolhatjuk önök előtt:
Ha nem dicsérnek minket itt a csőd.
Tán félelemből oly üres az elménk.
Megesik az. Megoldást merre lelnénk?
Aranyért sem találtunk ideát.
Más főhősünk legyen? Vagy más világ?
Más istenek? Vagy jobb ha nincsenek,
Nem játék ez , agyunk már szétreped.
E kínos ügyből egy ösvény vezet ki:
Önöknek kell a megoldást keresni.
Tűnődjenek, jó emberünk miképpen
Juthat jó sorsra itt e földi téren.
Tisztelt közönség, kulcsot te találj,
Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!”
Együttesünk a bemutató után
Nos, ha nem is más istenek, de a
kultúrháznak nem sokkal később más igazgatója lett. Az addigit leváltották és
egy vidéki iskolában kapott állást. Az
új főnök, a román nemzeti vonalat és a
kommunista párt eszmeiségét képviselő ős műkedvelő volt, aki előzőleg
trikolóros, vörös lobogós hazafias versösszeállításokkal méltatta a
pártfőtitkárt és a „szocializmus építésében elért nagyszerű eredményeket”. Egy nap megkérdezte, mi a tervünk a továbbiakban? Nem akarunk román nyelven is játszani?
Udvariasan kifejtettük, hogy mi nem beszéljük a román nyelvet olyan
szinten, hogy az megfeleljen a színpadi követelményeknek. Tervünk: szeretnénk legközelebb G. B. Shaw: Szent Johanna című darabját
színre vinni. Hogy ismerte a darabot? Aligha. Tény, hogy a válasszal nem
késett, és kijelentette, hogy amíg ő a kultúrház igazgatója ilyen darabot ott
nem fogunk játszani. Erre mondtuk neki,
hogy Mi műkedvelők vagyunk és csak azt
játsszuk, ami kedvünkre van, azt nem, amit nekünk előírnak. Ezzel véget is
ért a Nagyvárad Municipiumi Művelődési Ház magyar színjátszó együttesének
története. Utánunk és azóta sem jött más, aki folytatta volna az általunk
megkezdett művészi munkát.
Ezt a fejezetet semmivel sem lehetne találóbban zárni, mint
Sen Te szavaival.
