Elmondtam a Mária Rádióban
2006-ban
II. János Pál : Mosolyod
Szent Ferenc: Naphimnusz
Szent Ferenc imája
Adam de Saint-Victor: A kereszt
dicsérete (Sík Sándor ford.)
Strassburgi Hugó: Szűz Mária
dicsérete (Sík Sándor ford.)
Ölbey Irén: Szent Lászlóhoz
Himnusz Szent László királyról
(12. század)
Tűz Tamás: Mária menybemenetele
Áprily Lajos: Útravaló
Dsida Jenő: Templomablak
Fáy Ferenc: Kánikula
József Attila: Nem emel föl
Bukj föl az árból
Négykézláb másztam
Pilinszky János: Panasz
Reményik Sándor: Kegyelem
Boldog
testvérünk
Lefelé menet
Öröktűz
Szeretnék példát venni Róla
*
Valamennyi műsoromnak
látványtervét Trifán László készítette, és ő javasolta azt is, hogy legalább
hangfelvételt készítsünk. Az ő előrelátásának és lelkiismeretes munkájának
köszönhetem, hogy e könyvhöz mellékelni tudjuk az egykori élő előadások
felvételét. Ezeket szintén Trifán László készítette. Azoknak ajánljuk, akik a
versmondás iránt behatóan érdeklődnek és ezért elviselik a háttérzajt. Az előadóesteken,
noha szinte valamennyi vers szövegét tudom, mindig egy nyitott mappa volt
előttem, elkerülendő a szövegtévesztésnél bekövetkező zavart.
Verset mondok
A Dsida műsoromnál is így volt
ez, amikor már csak egyetlen, alig látó szemem maradt. A mappát ki sem
nyitottam, fejből mondtam a kedvenc, számomra
nagyon is időszerűvé vált Dsida verssorokat:
Ó, titkok titka:
a földön itt lent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!
a földön itt lent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!
A könyv végére érve joggal
kérdezheti az olvasó, mi értelme volt megírni mindezt? Miért kellett az
időnket, a pénzünket, az energiánkat arra áldozni, hogy a színházi
kísérletünkről ilyen részletesen írjunk és azt átnyújtsuk a színjátszás
iránt érdeklődőknek? A válasz egyszerű.
Színházszeretetünk nem egy múló fellobbanás volt és nem egy időleges hobby,
hanem egy életre szóló elhivatottság, amit nem anyagiakért, politikai,
társadalmi elismerésért végeztünk. Köszönhetően annak, hogy minket
eltanácsoltak e pálya hivatásos művelésétől, profiként soha nem kellett
kiábrándulnunk a színjátszásból, úgy élt
bennünk örökké, ahogy kamaszkori élményvilágunkban e művészet szolgálatát
megálmodtuk. És mindig kedvünkre szolgálhattuk. Ez a szolgálat több volt, mint
munka, több volt, mint intellektuális öröm és esztétikai gyönyörűség. Az
életünket úgy töltötte ki, hogy a kenyérkereső tanári munka mellett,
szellemileg a színház világában éltünk. A tanári munkánkba időnként bevittük a
színházat, a színházi szemléletünket viszont áthatotta a tudományos ismeretek
által megalapozott művészi megközelítés. Megtanultunk úgy gondolkodni a
színházi előadásról, hogy szem előtt tartottuk a hatás művészetpszichológiai és
szociológiai paradigmáit.
E könyv egyben az elismerés jele a hajdan
velünk játszó, alkotó-társaknak.
Kötelességünknek éreztük azt, hogy pontos és hiteles képet mutassunk fel
egy korszakról, amiről — a nagyváradi műkedvelő színjátszás történetéről nemrég
megjelent könyvben — azt írták, hogy az a nagyváradi magyar műkedvelő
színjátszás hanyatló korszaka volt. Bizonyítsa ez a könyv és a benne idézett
kiválóságai a hajdani médiának, hogy még azokban a nehéz időkben is lehetett
Nagyváradon országosan elismert, díjazott és számon tartott magyar „kísérleti
színházat” teremteni.
S. Németh Katalin és Schneider N.
Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése