Élektra-Oresztész

Élektra-Oresztész
a plakát

2011. július 31., vasárnap

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (2.)







Az első kísérlet: Hétköznapok, helyszínek, hitek


„A színház az az utolsó fórum, ahol a szellem győzelme még mindig elképzelhető”.
­Peter Brook

­­
 A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje. Az a korszak volt ez, amikor valami megpezsdült Európában. Új színházi áramlatokról hallottunk. Angliában a „dühös fiatalok” a színházat és a drámát teszik a társadalmi tudatformálás leghatékonyabb eszközévé. Lengyelország színházi világa Jerzy Grotovski nevétől hangos. És jött Peter Brook. Olyan szavak röpködnek a levegőben, hogy „kísérleti színház”, „színházi laboratórium”, „szegény színház”. „üres tér”. Mi itt Romániában valójában nem is tudtuk, hogy ezek a szavak Lengyelországban vagy Angliában mit takartak, de lelkesen szövegeltünk mindarról, amit inkább csak elképzeltünk a hozzánk hézagosan szivárgó információk nyomán.

                                                                        *

Mindketten Várad-hegyalján (Podgoria) tanítottunk. Naponta ingáztunk. Gyalog. Hat kilométer oda, hat vissza. Az út katasztrofális, a sár nagy. Gumicsizma vagy kalucsni nélkülözhetetlen volt. A városnegyedben villanyáram nem volt, az osztályokban és a tanáriban reggelente vagy késő délután egyetlen szál petróleumlámpa fényénél a világszínház nagyjairól tárgyaltunk.
                                                                        *
Két évente Pestre mentünk, ahol nyolc, tíz színházi előadást is megnéztünk, mert azt gondoltuk, amit ott láttunk, az a korszerű, az a modern színház. Csak évekkel később döbbentünk rá, hogy például a budapesti Nemzeti Színházban manipulálták a tudatunkat. Kerestük a válaszokat arra, hogyan, miként, miért tették mindezt.

                                                                        *

A hatvanas évek közepén láttuk a budapesti Nemzeti Színházban Peter Weiss művét Marton Endre rendezésében. A hosszú címet Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charlettons-i elmegyógyintézet ápoltjai bemutatják De Sade márki betanításában  egyesek Marat-Sade-ra, mások Marat halála-ra kurtították, ezzel már eleve irányítva a nézőt a szerzői intenció értelmezése felé. A Budapesten látott előadás rendkívüli, élménygazdag volt. Olyan, ami máig tartó és vissza-visszatérő gondolatokat ébresztett bennünk a színházról és a rendező szövegértelmezési lehetőségeiről. Az előadás intellektuális hatásáról gondolkodva máig sem tudtuk eldönteni azt, hogy a pesti előadás rendezői koncepciója mit is akart a nézőnek sugallni? Az akkor divatos elméletet a szocialista világforradalom elkerülhetetlenségéről vagy 1956 magyar forradalmának igazát? A Nemzetiben az előadás végén ugyanis az elmegyógyintézet ápoltjainak tudata hírtelen „kitisztul” és kórusban skandálják az őket ütlegelő ápolók és a korház igazgatója felé, hogy Forradalom! Forradalom!! Forradalom!!! Ez valóban lenyűgöző hatással volt a nézőkre. Kialakult az a pszichológiában sokat emlegetett „érzelmi fertőzés” a forradalom eszméjétől. Évekkel később, amikor a tévében megnéztük Peter Brook rendezésében ugyanezt a darabot, ráébredtünk, hogy mindkét rendező a forradalmakról vallott elképzelésének tolmácsolására használta a darabot. Az angolok előadásának üzenete a magyarral teljesen ellentétes volt. A Brook rendezte előadásban nem a romantikus, szép, tiszta, és lelkesítő forradalmat játszották el, hanem a minden forradalomban fellelhető tömegterrort és elaljasodó indulatokat. Ott a darab végén elszabadult a pokol, az örültség és a fékevesztett ösztönök lesznek uralkodóvá. Az igazgatót leszúrják, a felségét megerőszakolják és az egész forradalmi játék tobzódó, vad orgiába torkollik.
Vagyis mindkét előadás a maga üzenetével manipulálta a nézői tudatot.

                                                                        *

És itt mindjárt ráébredünk arra, hogy amit mi manipulációnak tartottunk, éppen az a színház lényege. Erről a lényegről senki olyan találóan nem beszélt mint Shakespeare, aki Hamlet szavaival így vall a színművészet céljáról:”...a színjáték , melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” A Peter Weiss darab kétféle értelmezése és színpadra vitele egyként a huszadik „század testének” hiteles „lenyomata” volt. Még akkor is, ha más és más szemszögből mutatta fel nekünk a század forradalmait, azoknak hősi és alantas voltát. Ez a kétféle látásmód egyben utalt mindazokra az ismeretekre és élettapasztalatokra is, amiket az egyik vagy a másik rendező megélt. Az angol rendező konszolidálódott angol polgári lét szemszögéből látatta a forradalom eltorzulását, míg a magyar, ha rejtettebben és számos kétértelműséggel is, 1956 magyar forradalmának hősiségét kísérelte meg felmutatni. De, hogy visszatérjünk Shakespeare gondolatmenetéhez, a színház csak akkor tudja tükrözni a “század testének” hiteles lenyomatát, ha meglátja azt. A mai kor társadalmi erőinek mozgásai rendkívül bonyolulttá váltak és ezt a bonyolultságot már nem lehet a régi homorú vagy domború  tükörrel felmutatni. Egyre inkább a brechti parabola vagy hiperbola-szerkesztettségű színházi tükör adja meg a hiteles képet világunkról.
                                                                        *

Talán nem túlzás, ha azt mondjuk ez az időszak a XX. századnak a nagy kulturális és művészeti értékteremtő  korszaka volt. És ez még akkor is igaz, ha nálunk a szigorú párt-ellenőrzés miatt, mindebből csak igen kevés volt közvetlenül megismerhető. De  a cenzúra a nagy klasszikusok ihlette alkotásokra nem terjedt ki. Így alig másfél évtized alatt öt nagyszerű művész előadásában láthattuk a Hamletet. Volt összehasonlítási lehetőségünk, hiszen a filmvásznon Laurence Olivier és Innokentyij M. Szmoktunovszkij  játékát hasonlíthattuk össze, míg a színpadon Anatol Constantin, Csiky András és Gábor Miklós Hamletjének sajátosan egyéni szerepfelfogását figyelhettük meg és elemezhettük sokféle szemszögből. Mert mindenik film vagy színházi előadás maradandó élménnyel gazdagította világunkat.

                                                                        *

1968.  Ez az év új szellemiség eljövetelét jelenti a Kelet és a Nyugat politikai életében.  Olyan megmozdulások zajlanak, amelyek a megkövült társadalmi rendszerek felpuhulásának  reményét hozzák.
- Párizsban diáklázadás zajlik, reformokat és társadalmi változásokat követelnek.
-Budapesten Kádár János rábólint a tervgazdaságot megreformálni szándékozó „új gazdasági mechanizmusra”.
- Prágában egy Dubcsek nevezetű, másként gondolkodó elvtárs az „emberarcú szocializmus” tavaszát hirdeti meg.
 - Az Egyesült Államokban az afroamerikai polgárjogi mozgalom célul tűzi ki a fehérek és feketék között fennálló jogi egyenlőtlenség megszüntetését. Martin Luther King elmondja Van egy álmom… kezdetű híres beszédét. 1968. április 4-én Memphisben merénylet áldozata lett.
- Nyáron, a Mexikói Olimpiai Játékokon két amerikai sportoló a győzelmi dobogón a fekete kesztyűs kezét magasba emelve tüntet a fajüldözés ellen.
- És mi volt Romániában? Itt is volt valami, valami reménykeltő. Igen, Ceausescu egyedüli kommunista pártvezetőként szembeszegül a szovjetekkel és megtagadja, hogy részt vegyen Csehszlovákia megszállásában és a Prágai tavasz elfojtásában.
                                                                        *
Közben  a romániai művelődési életben is változik a szemlélet. Új és más irányokat szab meg a párt agitprop osztálya. Útjára indul Bukarestben  A Hét című hetilap. Egyikünk ennek lesz váradi külmunkatársa. Színházi írásokat, beszámolót, krónikát, kritikát ír, a lap igénye szerint. Váradon az Ady körben inkább csak hamu alatt parázslik az irodalmi élet.  Ott és utána valamelyik kocsma asztalnál ádáz vitákat folytatunk. Hozzánk is elér a „dühöngő ifjúság” szelleme, és a beat nemzedék irodalma. Valaki megszerzi e nemzedék kiáltványának tartott Üvöltés  című kötetet. Pár napra kölcsön adjuk egymásnak és megtanuljuk a jelentős neveket. Mert azokat már illett ismerni. És illett idézni Allen Ginsberg versének egy-két sorát, ”Carl Solomon! Veled vagyok a Sárga Házban, ahol te őrültebb vagy mint én vagyok.” mondtuk néha egymásnak. Igen, ennek a sornak már váradi képzettársításai is voltak, Horvát Imre versére emlékeztetve. Az  Ady irodalmi körben,  az új szellemet érvényesítő fiatalok veszik át a vezető szerepet a „Zsdanovistáktól”. Az ifjú tollforgatók zsengéit összegyűjtik és a körnek a Tavasz 69 című antológiájában kiadják, köztük megtaláljuk a Forrás nemzedék néhány képviselőjét is.  
                                                            *
                                                                                    *

Hogy megismerjük az új művészeti és színházi irányzatokat, minden nálunk megrendelhető, irodalmi, színházi és filmlapra előfizettünk. Nyolc - tíz lap járt. Román, magyar, lengyel, német, cseh és orosz színházi és filmlapok. Köztük a kedvencek, a Filmkultúra, a Nagyvilág a Secolul XX, a Színház, a Teatrul és a Divadlo. Ha nem is tudtunk minden nyelven, de legalább a képeket megnéztük és azok szövegét szótárral elolvastuk. Kevés pénzünket a kultúrára, a könyvekre költöttük. A Korszerű színház sorozatnak szinte minden kötetét beszereztük, pótlandó az örökké hiányosnak érzett tudásunkat.

                                                                        *

Műkedvelők vagy amatőr színjátszók? Már akkor is sokat töprengtünk, hogyan is nevezzük magunkat. Melyik az a „terminus technicus”, amelyik a leginkább fedi azt a munkát, amit mi végzünk. Aztán tisztáztuk, hogy mi a szó apriori jelentésében akartunk műkedvelők lenni, olyanok, akik a művészetet nem hivatásszerűen, nem pénzért, csak kedvtelésből űzzük. De nem akartunk „hivatásos műkedvelők” sem lenni. Olyanok, akik abban a korban  ellepték a városnegyedek kultúrházait és a gyárak, üzemek kultúrtermeit. Lehet furcsállni a „hivatásos műkedvelő” kifejezést, amit mi azoknak az elnevezésére használtunk, akik a rendszeres havi prémiumért, párt-kitüntetésért afféle kultúrmunkások voltak. A műkedvelő színjátszást politikai feladatként végzők olymértékben járatták le ezt a szót, hogy elvesztette eredeti jelentését és párosult a hozzánemértéssel, a művészi értékek hiányával és a dilettáns ripacskodással. Ezt a „profi műkedvelést” mi nem tartottuk akkor sem igazinak. Úgy véltük, az igazi művészet kedvelőt az különbözteti meg a profitól, hogy ő azt csinálja, amit kedvel, amit szeret és nem azt, amit előírnak számára. Valahogy úgy viszonyultunk mi ehhez, ahogyan azt a jeles francia művészettörténész a görögökről írja: Azonban annyit  mégis fölfoghatunk belőlük, ami elég annak megértésére, hogy egy ilyen művelődés mit használhat azoknak a művészeteknek, melyek az emberi testet tüntetik föl. Ez az embert a karok által képezi; betanítja neki az állásokat, testhordozást, szobrászi alkatot; ez őt oly csoportozatba helyezi, mely egy mozgó dombormű; ennek egészen az a célja, hogy az emberből ösztönszerű színészt képezzen, ki lelkesen és saját gyönyörére játszik, ki önmaga számára színjátékokra adja magát, ki a polgár büszkeségét, komolyságát, szabadságát és egyszerű méltóságát megőrzi a színész mozgásaiban és a táncos némajátékában „ (Taine Hippolit é.n. 95.) Így gondolkodtunk mi is, és ha már a Színművészeti Főiskolán megtettük azt, hogy nem tanultuk meg a számunkra előírt, de általunk nem kedvelt verset vagy novellát, és ebből nem kevés konfliktusunk származott, akkor miért lettünk volna később megalkuvók.

                                                                        *

Igen, mi csak úgy maradhattunk a színművészet igazi kedvelői, hogy e téren nem  hajlottunk semminemű kompromisszumra. Nem utáltuk meg a színházat soha, mert mást nem játszottunk, mint azt, amit szerettünk és amit magunknak kiválasztottunk. Soha olyan rendezővel nem dolgoztunk, akivel értékrendünk és ízlésvilágunk ellentétben állt vagy aki a mi elképzelésünket nem fogadta el. Akkor, amikor mindez lehetetlenné vált, és úgy éreztük csak kényszerzubbonyban játszhatunk, akkor azzal a tudattal búcsúztunk el a színház világától, hogy - amíg lehetett és hagyták- a számunkra legszebbet és legjobbat csináltuk. Ha ezt így már nem lehet, akkor nem csináljuk. Még mindig jobban jártunk, mint a hivatásosok, akik minden számukra kiosztott szerepben elő kellett „forduljanak” és úgy maradtak a pályán, ahogy azt Peter Brook írja, vagyis „Számtalan színésznek soha nem  adatik meg a lehetőség, hogy vele született tehetségét megfelelően gyümölcsöztesse.” (Brook. 1972. 33).

                                                                        *

 Hát igen. Kegyetlen és igazságtalan pálya a színészé. Kegyetlen, mert sokszor a nagy tehetséget tartósan mellőzi vagy örökre a pálya szélére állítja. És igazságtalan, mert nagyon sokszor a gyenge középszert sikerhez juttatja. Illyés Kingára – aki a legtehetségesebb évfolyamtársunk volt a színművészeti főiskolán - tökéletesen illenek ezek a művészetpszichológiai szakirodalomban olvasható megállapítások. „A művész fejlődését sok külső körülmény tartóztathatja fel, késleltetheti vagy állíthatja meg végleg is. A pénzhiány, az alkalom hiánya a művészt esetleg más útra kényszerítheti, arra szorítja, hogy a művészetnél jobban jövedelmező foglalkozásban keresse meg a kenyerét.”( Meier, N.C. 1973.51). Mi, akiket már első év után „kirúgtak”, máig örülhetünk annak, hogy nem lettünk részesei hasonló művészi sorsnak, mert kizárólag csak kedvtelésből, a magunk diktálta értékrendnek megfelelően játszottunk színházat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése