Az első kísérlet: Hétköznapok, helyszínek, hitek
„A színház az az utolsó fórum, ahol a szellem győzelme még mindig
elképzelhető”.
Peter Brook
A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje.
Az a korszak volt ez, amikor valami megpezsdült Európában. Új színházi
áramlatokról hallottunk. Angliában a „dühös fiatalok” a színházat és a drámát
teszik a társadalmi tudatformálás leghatékonyabb eszközévé. Lengyelország
színházi világa Jerzy Grotovski nevétől hangos. És jött Peter Brook. Olyan
szavak röpködnek a levegőben, hogy „kísérleti színház”, „színházi
laboratórium”, „szegény színház”. „üres tér”. Mi itt Romániában valójában nem
is tudtuk, hogy ezek a szavak Lengyelországban vagy Angliában mit takartak, de
lelkesen szövegeltünk mindarról, amit inkább csak elképzeltünk a hozzánk
hézagosan szivárgó információk nyomán.
*
Mindketten Várad-hegyalján
(Podgoria) tanítottunk. Naponta ingáztunk. Gyalog. Hat kilométer oda, hat
vissza. Az út katasztrofális, a sár nagy. Gumicsizma vagy kalucsni
nélkülözhetetlen volt. A városnegyedben villanyáram nem volt, az osztályokban
és a tanáriban reggelente vagy késő délután egyetlen szál petróleumlámpa
fényénél a világszínház nagyjairól tárgyaltunk.
*
Két évente Pestre mentünk, ahol
nyolc, tíz színházi előadást is megnéztünk, mert azt gondoltuk, amit ott
láttunk, az a korszerű, az a modern színház. Csak évekkel később döbbentünk rá,
hogy például a budapesti Nemzeti Színházban manipulálták a tudatunkat. Kerestük
a válaszokat arra, hogyan, miként, miért tették mindezt.
*
A hatvanas évek közepén láttuk a
budapesti Nemzeti Színházban Peter Weiss művét Marton Endre rendezésében. A
hosszú címet Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a
charlettons-i elmegyógyintézet ápoltjai bemutatják De Sade márki betanításában egyesek Marat-Sade-ra, mások Marat
halála-ra kurtították, ezzel már eleve irányítva a nézőt a szerzői intenció
értelmezése felé. A Budapesten látott előadás rendkívüli, élménygazdag volt.
Olyan, ami máig tartó és vissza-visszatérő gondolatokat ébresztett bennünk a
színházról és a rendező szövegértelmezési lehetőségeiről. Az előadás
intellektuális hatásáról gondolkodva máig sem tudtuk eldönteni azt, hogy a
pesti előadás rendezői koncepciója mit is akart a nézőnek sugallni? Az akkor
divatos elméletet a szocialista világforradalom elkerülhetetlenségéről vagy
1956 magyar forradalmának igazát? A Nemzetiben az előadás végén ugyanis az
elmegyógyintézet ápoltjainak tudata hírtelen „kitisztul” és kórusban skandálják
az őket ütlegelő ápolók és a korház igazgatója felé, hogy Forradalom!
Forradalom!! Forradalom!!! Ez valóban lenyűgöző hatással volt a nézőkre.
Kialakult az a pszichológiában sokat emlegetett „érzelmi fertőzés” a forradalom
eszméjétől. Évekkel később, amikor a tévében megnéztük Peter Brook rendezésében
ugyanezt a darabot, ráébredtünk, hogy mindkét rendező a forradalmakról vallott
elképzelésének tolmácsolására használta a darabot. Az angolok előadásának
üzenete a magyarral teljesen ellentétes volt. A Brook rendezte előadásban nem a
romantikus, szép, tiszta, és lelkesítő forradalmat játszották el, hanem a minden forradalomban
fellelhető tömegterrort és elaljasodó indulatokat. Ott a darab végén
elszabadult a pokol, az örültség és a fékevesztett ösztönök lesznek uralkodóvá.
Az igazgatót leszúrják, a felségét megerőszakolják és az egész forradalmi játék
tobzódó, vad orgiába torkollik.
Vagyis mindkét előadás a maga
üzenetével manipulálta a nézői tudatot.
*
És itt mindjárt ráébredünk arra,
hogy amit mi manipulációnak tartottunk, éppen az a színház lényege. Erről a
lényegről senki olyan találóan nem beszélt mint Shakespeare, aki Hamlet
szavaival így vall a színművészet céljáról:”...a
színjáték , melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy
tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát,
a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és
lenyomatát.” A Peter Weiss darab kétféle értelmezése és színpadra vitele
egyként a huszadik „század testének” hiteles „lenyomata” volt. Még akkor is, ha
más és más szemszögből mutatta fel nekünk a század forradalmait, azoknak hősi
és alantas voltát. Ez a kétféle látásmód egyben utalt mindazokra az ismeretekre
és élettapasztalatokra is, amiket az egyik vagy a másik rendező megélt. Az
angol rendező konszolidálódott angol polgári lét szemszögéből látatta a
forradalom eltorzulását, míg a magyar, ha rejtettebben és számos
kétértelműséggel is, 1956 magyar forradalmának hősiségét kísérelte meg felmutatni.
De, hogy visszatérjünk Shakespeare gondolatmenetéhez, a színház csak akkor
tudja tükrözni a “század testének” hiteles lenyomatát, ha meglátja azt. A mai
kor társadalmi erőinek mozgásai rendkívül bonyolulttá váltak és ezt a
bonyolultságot már nem lehet a régi homorú vagy domború tükörrel felmutatni. Egyre inkább a brechti
parabola vagy hiperbola-szerkesztettségű színházi tükör adja meg a hiteles
képet világunkról.
*
Talán nem túlzás, ha azt mondjuk
ez az időszak a XX. századnak a nagy kulturális és művészeti értékteremtő korszaka volt. És ez még akkor is igaz, ha
nálunk a szigorú párt-ellenőrzés miatt, mindebből csak igen kevés volt
közvetlenül megismerhető. De a cenzúra a
nagy klasszikusok ihlette alkotásokra nem terjedt ki. Így alig másfél évtized
alatt öt nagyszerű művész előadásában láthattuk a Hamletet. Volt
összehasonlítási lehetőségünk, hiszen a filmvásznon
Laurence Olivier és Innokentyij M. Szmoktunovszkij játékát hasonlíthattuk össze, míg a színpadon
Anatol Constantin, Csiky András és Gábor Miklós Hamletjének sajátosan egyéni
szerepfelfogását figyelhettük meg és elemezhettük sokféle szemszögből. Mert
mindenik film vagy színházi előadás maradandó élménnyel gazdagította
világunkat.
*
1968. Ez az év új szellemiség eljövetelét jelenti a
Kelet és a Nyugat politikai életében.
Olyan megmozdulások zajlanak, amelyek a megkövült társadalmi rendszerek
felpuhulásának reményét hozzák.
- Párizsban diáklázadás zajlik,
reformokat és társadalmi változásokat követelnek.
-Budapesten Kádár János rábólint
a tervgazdaságot megreformálni szándékozó „új gazdasági mechanizmusra”.
- Prágában egy Dubcsek nevezetű,
másként gondolkodó elvtárs az „emberarcú szocializmus” tavaszát hirdeti meg.
- Az Egyesült Államokban az afroamerikai polgárjogi
mozgalom célul tűzi ki a fehérek és feketék között fennálló jogi egyenlőtlenség
megszüntetését. Martin Luther King elmondja Van egy álmom… kezdetű híres
beszédét. 1968. április 4-én Memphisben merénylet áldozata lett.
- Nyáron, a Mexikói Olimpiai Játékokon
két amerikai sportoló a győzelmi dobogón a fekete kesztyűs kezét magasba emelve
tüntet a fajüldözés ellen.
- És mi volt Romániában? Itt is
volt valami, valami reménykeltő. Igen, Ceausescu egyedüli kommunista
pártvezetőként szembeszegül a szovjetekkel és megtagadja, hogy részt vegyen
Csehszlovákia megszállásában és a Prágai tavasz elfojtásában.
*
Közben a romániai művelődési életben is változik a
szemlélet. Új és más irányokat szab meg a párt agitprop osztálya. Útjára indul
Bukarestben A Hét című hetilap. Egyikünk
ennek lesz váradi külmunkatársa. Színházi írásokat, beszámolót, krónikát,
kritikát ír, a lap igénye szerint. Váradon az Ady körben inkább csak hamu alatt
parázslik az irodalmi élet. Ott és utána
valamelyik kocsma asztalnál ádáz vitákat folytatunk. Hozzánk is elér a „dühöngő
ifjúság” szelleme, és a beat nemzedék irodalma. Valaki megszerzi e nemzedék
kiáltványának tartott Üvöltés című
kötetet. Pár napra kölcsön adjuk egymásnak és megtanuljuk a jelentős neveket.
Mert azokat már illett ismerni. És illett idézni Allen Ginsberg versének
egy-két sorát, ”Carl Solomon! Veled vagyok a Sárga Házban, ahol te őrültebb
vagy mint én vagyok.” mondtuk néha egymásnak. Igen, ennek a sornak már váradi
képzettársításai is voltak, Horvát Imre versére emlékeztetve. Az Ady irodalmi körben, az új szellemet érvényesítő fiatalok veszik
át a vezető szerepet a „Zsdanovistáktól”. Az ifjú tollforgatók zsengéit
összegyűjtik és a körnek a Tavasz 69 című antológiájában kiadják, köztük
megtaláljuk a Forrás nemzedék néhány képviselőjét is.
*
*
Hogy megismerjük az új művészeti
és színházi irányzatokat, minden
nálunk megrendelhető, irodalmi, színházi és filmlapra előfizettünk. Nyolc - tíz
lap járt. Román, magyar, lengyel, német, cseh és orosz színházi és filmlapok.
Köztük a kedvencek, a Filmkultúra, a Nagyvilág a Secolul XX, a Színház, a
Teatrul és a Divadlo. Ha nem is tudtunk minden
nyelven, de legalább a képeket megnéztük és azok szövegét szótárral elolvastuk.
Kevés pénzünket a kultúrára, a könyvekre költöttük. A Korszerű színház
sorozatnak szinte minden
kötetét beszereztük, pótlandó az örökké hiányosnak érzett tudásunkat.
*
Műkedvelők vagy amatőr
színjátszók? Már akkor is sokat töprengtünk, hogyan is nevezzük magunkat.
Melyik az a „terminus technicus”, amelyik a leginkább fedi azt a munkát, amit
mi végzünk. Aztán tisztáztuk, hogy mi a szó apriori jelentésében akartunk
műkedvelők lenni, olyanok, akik a művészetet nem hivatásszerűen, nem pénzért,
csak kedvtelésből űzzük. De nem akartunk „hivatásos műkedvelők” sem lenni.
Olyanok, akik abban a korban ellepték a
városnegyedek kultúrházait és a gyárak, üzemek kultúrtermeit. Lehet furcsállni
a „hivatásos műkedvelő” kifejezést, amit mi azoknak az elnevezésére
használtunk, akik a rendszeres havi prémiumért, párt-kitüntetésért afféle
kultúrmunkások voltak. A műkedvelő színjátszást politikai feladatként végzők
olymértékben járatták le ezt a szót, hogy elvesztette eredeti jelentését és
párosult a hozzánemértéssel, a művészi értékek hiányával és a dilettáns
ripacskodással. Ezt a „profi műkedvelést” mi nem tartottuk akkor sem igazinak.
Úgy véltük, az igazi művészet kedvelőt az különbözteti meg a profitól, hogy ő
azt csinálja, amit kedvel, amit szeret és nem azt, amit előírnak számára.
Valahogy úgy viszonyultunk mi ehhez, ahogyan azt a jeles francia
művészettörténész a görögökről írja: „Azonban annyit
mégis fölfoghatunk belőlük, ami elég annak megértésére, hogy egy ilyen
művelődés mit használhat azoknak a művészeteknek, melyek az emberi testet
tüntetik föl. Ez
az embert a karok által képezi; betanítja neki az állásokat, testhordozást,
szobrászi alkatot; ez őt oly csoportozatba helyezi, mely egy mozgó dombormű;
ennek egészen az a célja, hogy az emberből ösztönszerű színészt képezzen, ki
lelkesen és saját gyönyörére játszik, ki önmaga számára színjátékokra adja
magát, ki a polgár büszkeségét, komolyságát, szabadságát és egyszerű méltóságát
megőrzi a színész mozgásaiban és a táncos némajátékában „ (Taine Hippolit é.n.
95.) Így gondolkodtunk mi
is, és ha már a Színművészeti Főiskolán megtettük azt, hogy nem tanultuk
meg a számunkra előírt, de általunk nem kedvelt verset vagy novellát, és ebből
nem kevés konfliktusunk származott, akkor miért lettünk volna később
megalkuvók.
*
Igen, mi csak úgy maradhattunk a
színművészet igazi kedvelői, hogy e téren nem
hajlottunk semminemű kompromisszumra. Nem utáltuk meg a színházat soha,
mert mást nem játszottunk, mint azt, amit szerettünk és amit magunknak
kiválasztottunk. Soha olyan rendezővel nem dolgoztunk, akivel értékrendünk és
ízlésvilágunk ellentétben állt vagy aki a mi elképzelésünket nem fogadta el.
Akkor, amikor mindez lehetetlenné vált, és úgy éreztük csak kényszerzubbonyban
játszhatunk, akkor azzal a tudattal búcsúztunk el a színház világától, hogy -
amíg lehetett és hagyták- a számunkra legszebbet és legjobbat csináltuk. Ha ezt
így már nem lehet, akkor nem csináljuk. Még mindig jobban jártunk, mint a
hivatásosok, akik minden számukra kiosztott szerepben elő kellett „forduljanak”
és úgy maradtak a pályán, ahogy azt Peter Brook írja, vagyis „Számtalan színésznek soha nem adatik meg a lehetőség, hogy vele született
tehetségét megfelelően gyümölcsöztesse.” (Brook. 1972. 33).
*
Hát igen. Kegyetlen és igazságtalan pálya a
színészé. Kegyetlen, mert sokszor a nagy tehetséget tartósan mellőzi vagy
örökre a pálya szélére állítja. És igazságtalan, mert nagyon sokszor a gyenge
középszert sikerhez juttatja. Illyés Kingára – aki a legtehetségesebb
évfolyamtársunk volt a színművészeti főiskolán - tökéletesen illenek ezek a
művészetpszichológiai szakirodalomban olvasható megállapítások. „A művész fejlődését sok külső körülmény
tartóztathatja fel, késleltetheti vagy állíthatja meg végleg is. A pénzhiány,
az alkalom hiánya a művészt esetleg más útra kényszerítheti, arra szorítja,
hogy a művészetnél jobban jövedelmező foglalkozásban keresse meg a kenyerét.”(
Meier, N.C.
1973.51). Mi, akiket már első év után „kirúgtak”, máig örülhetünk annak, hogy
nem lettünk részesei hasonló művészi sorsnak, mert kizárólag csak kedvtelésből,
a magunk diktálta értékrendnek megfelelően játszottunk színházat.
