SIRATÓ BOKOR ANDRÁSÉRT
“Ahol a szabadság
a rend
mindig érzem a
végtelent”
József Attila
“Szabadok legyünk vagy
boldogok” kérdezted annyiszor magadat gyötörve.
TE a boldogság apró tükörcserepei helyett megsebzett lelkedet menekítetted a
végleges és örök szabadságba, amelyre mindig úgy vágytál:
„Vald be
végre s foszd ki magad,
Hogy üres lehess
és szabad”
TE tudtad: csak a magány ad teljes szabadságot; társaink ketrecbe zárnak, vagy mi magunk húzódunk
el tőlük, szabad lelkünket menekítve a rácsok biztonsága mögé. ( a rácsok
védik meg a biztonságot is?!)
Ezért botorkáltál
közöttünk szálegyedül, kínok és gyönyörűségek között vergődve,
mindenkinél magányosabban, mindenkinél sebzettebben.
TE átélted hogyan válik az ember
virágból tövissé, ha magára hagyják...
TE hitted, hogy az élet annyit ér, amennyit teremtő fájdalomban és kínzó
gyönyörűségben élhetünk; Isten arcát próbáltad
helyreigazítani az emberben, hasztalan.(úgy látszik az embereket nem lehet
meggyőzni arról, hogy emberek...)
A szolgálat
áldozatát vállaltad, de a kiszolgáltatottságot nem bírtad elviselni.
TE sokáig éltél félelemben, amely véglegesen és végzetesen meggyötört;
a teljes szeretetre vágytál, mert „ A
szeretetben nincs félelem” , idézted sokszor a Szentírást és a szeretet
utáni nagy-nagy sóvárgásodban zokogtad el:
„Jaj, szeressetek
szilajon,
hessentsétek el
nagy bajom!”
TE választottad a végső áldozatot is : világítani!
„Gyújtsd fel
önmagadat,
Aki ég nem alszik”
– mondtad és égtél el szükségszerűen pazarolva magadat.
Végül elindultál
a nemlét szivárványösvényén és már onnan üzened: „A szürkén örvénylő, szutykos
felhők után, az ég szikrázó kékje olyan csoda, mely áhítatot térdepeltet és parancsol:
ÖRIZZ ENGEM!”
