Képzőművészet és irodalom

 Tegnap, március 22-én a Tibor Ernő Galériában Képzőművészet és irodalom címmel nyílt meg  a galéria tagságának közös kiállítása.

Én  a következő Dsida Jenő verset mondtam:

Légy szent, fiacskám!

Ember! - hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derűjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakok zenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! -
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!

  Anti megnyítóbeszéde  

A képzőművészet és irodalom a humán kultúrának két olyan eleme, ami az emberi lét teljességét biztosítja számunkra. Nyilván,  lehet élni mindkettő nélkül, de nem érdemes, mert ezek adják meg életünknek a teljességét, a mindennapi élet harmóniáját, az ember   szép iránti örökös igényének kielégítését.

Amikor e szöveget írni kezdtem, eltűnődtem azon, milyen érdekes az, hogy már az ősember is képzőművész volt, hiszen a barlangrajzok arról árulkodnak, hogy valami mágikus szellemi késztetés volt benne, hogy a barlangok falán megörökítse  hétköznapjainak eseményeit, a bölényvadászatot vagy egy apró terrakotta szoborban az anyaság szimbólumát (Altamira barlang rajzai és a Willendorfi Vénus „szobor”). A párhuzam kissé csalóka, mert akkoriban nem létezett írásbeliség és így nem maradtak fenn abból a korból olyan alkotások, amelyek a képzőművészettel együttszülető irodalmi műveket is  ismertté tették volna és utalnának arra a szimbiózisra, ami a képzőművészet és az irodalom között örökkön tetten érhető.

E kiállítás megnyitó szövege még egy vázlat felmutatására sem alkalmas, hiszen a könyvek könyvének a képzőművészetet és az irodalmat megihlető szerepét órákon keresztül lehetne sorolni. Nincs olyan nagy képzőművész vagy költő, író, akire a Biblia, ez az irodalmi alkotásnak is tekinthető évezredes nagy mű ne lett volna ihlető hatása. Azt kell mondanom, hogy kultúránkban láncszemszerűen egymásba fonódik  az irodalom és a képzőművészet,  a képzőművészet és irodalom. A teremtés csodáját újraéli a maga módján minden képzőművész és minden irodalmi alkotó. Ha nagyon odafigyelünk, e kiállításon minden munkában  tetten érhetjük  az irodalmi forrás ihlető erejét. Ez a forrás lehet  egy költői alkotás, vagy maga a Biblia. A teremtett világ ugyanis ott van mindenben, amit az irodalmár vagy a képzőművész ábrázol. Mindig a befogadó szellemi beállítottságától, hangulatától függ, hogy mit akar, vagy mit tud meglátni egy képben.

De az alkotás témája csak az egyik vonulata a képzőművészet és az irodalom kapcsolatának. A másik a műben rejlő esztétikum, a szépség örök vágya, ami a művészi és az irodalmi alkotásban is a  forma köntösében, a színes  képi világban ölt testet. Közös tehát a képi világ,  amit  az irodalom  szavakkal ábrázol és fest számunkra átélhető és elképzelhetővé. A képzőművészet a formák és színek összerendezésével alkot és ad nekünk  művészi élményt és esztétikai élvezetet.

A képzőművészet és az irodalom rendkívül gazdag az egymás ihlette művészi és irodalmi alkotásokban, gondoljunk csak Dante: Divina Comédiájára és annak hatására a képzőművészetben Dore Gusztávtól Gy. Szabó Béláig. Én itt mégis egy angol költő a tragikusan fiatalon elhuny John Keats egy görög váza által ihletett csodálatosan szép és bölcs versével fejezem be gondolataimat, hiszen ez a vers illik a leginkább kiállításunk címéhez és ahhoz a gyönyörhöz, amit az ember átél, ha egy alkotást érzékeny szemmel és szívvel szemlél. Keats: Óda egy görög vázához című verse mindannyiunk számára megfontolandóan a szépség örök értékét dicsérő  üzenettel zárul:

„Ha rajtunk múlás üli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz   szépség és szép  igazság!

Rob Ibolya, tekintettel  egészségi állapotára,  Schneider Antit kért fel, hogy röviden szóljak képeiről:

A három komputergrafikai-technikával megalkotott képet, három költői világ ihlette. A képek nem illusztrációk, sokkal inkább képi, képzeleti asszociációk, a költői téma továbbgondolásai.

 Ha kronológiai sorrendben nézzük az ihlető forrást, az első kép alkotója   a Kőmíves Kelemenné című népballada sorait idézi emlékezetünkbe:„…Mönny el, fiam, mönny el, magos Déva várra, /Ott van a te anyád, kőfalba van rakva.../ .. .Nem szólhatok fiam! mert a kőfal szorít,/ Erős kövek közi vagyok bérakva itt.” Ez  visszhagszerű tragikus üzenet itt a feketével tagolt vérvörös téglafal, a fehér, megkövesedett emberi test,  de  már-már  elszálló emberi lélek sajátos képi megfogalmazását nyújtja a tárlatlátogatónak. 

A Balassi Bálint - Hogy Júliára talála, így köszöne néki című vers ihlette kép újra csak ellentétre épít. De itt az ellentét feloldására vállalkozik a kép megalkotója. Annak az ellentétnek s feloldására, ami a lovagi költészet középkori hagyománya és  szabályai szerint a mennyei magasságokba emelt nőről és csak a lelki vonzalomról beszél. Ámde   ennek a hátterében ott bujkál  a tömény erotika. Balassi szövege mentes minden érzékiségtől ”…Szerelmedben meggyúlt szívem,/Csak tégedet óhajt lelkem,/Én szívem, lelkem, szerelmem,/ Idvez légy, én fejedelmem!...” Rob Ibolya képe a mély vörösökkel és sajátos nőies formavilággal (mondhatni bujasággal)  azt mutatja fel, ami a költői szöveg mögött van: „a húsbavágóan” mély érzékiséget.

József Attila – Altató című verse a gyermek képi világát, az éjszakának ragyogó csillagokkal, de sejtelmes, néha riasztó, néha kedvesen andalító, sok és árnyalt kékkel, feketével és az ablak rácsain túl, a kozmikus térben, a  homályból elővillanó gyermeki Hold-képpel  idézi meg a költő által  alkotott  világot. Ebben nem csak a Altató című  vers „aludj el szépen Kis Balázs” sora van, de ott lebegnek a képzelet padlásán fényesen suhogva a Mama frissen mosott lepedői is.