Kiállítás a TEG-ben

Tegnap Brittich Erzsébet linometszet kiállításának megnyitóján ezt a Reményik Sándor verset mondtam, utána a Anti mutatta be egykori tanítványát és munkáit.

 

Öröktűz

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, -- én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven…

 

Megnyitóbeszéd Brittich Erzsébet linómetszetek kiállításán

            Sokoldalú művészember (művészasszony) alkotásainak egy  viszonylag szűk rétegével ismerkedhet meg ma este a tárlatlátogató közönség.  Az itt kiállított linómetszetek nem szólnak és nem adhatnak reális képet arról a sokoldalúságról, ami az alkotójukat jellemzi. Nem szólhatnak a költőről, akinek versei, elbeszélései a hazai és a külföldi lapokban egyaránt napvilágot láttak, nem szólhatnak az esszék és monográfiák írójáról , sem   arról, hogy Brittich Erzsébet a képzőművészetnek szinte minden ágában otthonosan mozog.  Egyaránt otthon érzi magát a szobrászatban, az éremművészetben, a festészetben és a grafikában. Több kötet címlapjának tervezője és illusztrátora. Egyszóval minden fontos számára, ami az irodalommal és a képzőművészettel együtt él.  De a  művek nem beszélnek az alkotóról, csak áttételesen, ezért szólok én a művek helyett, hiszen Brittich Erzsébettel nemcsak egy iskolába, hanem egy osztályba is jártunk, az egykori Moghioros, ma Ady Endre Liceumban, ahol ő az újraindult magyar  tanítóképzőbe Aradról felvételizett. Igaz, ő a padsorokban ült, én  a katedránál próbáltam a neveléselmélet és a pszichológia rejtélyeibe beavatni.

            Őszintén megmondom, művészi tehetségét akkor én nem fedeztem fel, csak kimagasló intelligenciája mutatkozott meg a teszteken. S ez a magas intelligencia quotiens azt jelentette számomra, hogy nemcsak a tanításban kiváló, hanem minden alkotói munkában jelesre teljesít. Most visszagondolva azokra az évekre azt kell mondanom, még jó, hogy nem láttam, láttuk meg képzőművészeti tehetségét, és nem irányítottuk, nem beszéltük rá erre a pályára, hiszen  a művészetből akkor, akárcsak ma, nem lehetett megélni. Szüksége volt egy kenyérkereső foglalkozásra is, ami kellő szabadidőt adott a művészi munkára.

Néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy 2006-ban  mégiscsak folytatta tanulmányait, hivatalosan is szakképesítést nyert  a  Szegedi Tudományegyetem, Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai  Karán és végzett is  a Rajz és Művészettörténet tanszéken. De akkor már  ott volt a tarsolyában az 1987-ben   Bukarestben az országos grafikai tárlaton elnyert I. Díj, és az 1989-ben ugyanott kapott országos II. díj, amit   a Téli táj varjakkal és a Tóparti házak című linómetszeteiért kapott.

Brittich Erzsébet otthonosan mozog a pasztell, az olajképek és az aquvarel világában, de elmondom azt is, hogy térplasztikái, domborművei, kopjafái Magyarországon, Szlovákiában és Németországban dísztik a köztereket.  Hozzánk a  legközelebbi a Hét vezér nevű szoborcsoport  a kötegyáni Öko-parkban. Több mint tíz bronz emlékplakettje kiérdemelte a gyűjtők figyelmét, mert ezek  a magyar irodalom és történelem nagyjainak vagy a magyarság története jelentős eseményinek állítanak emléket.

Minderről nem szólhatunk részletesen, s ha megemlítettük, pusztán csak azért tettük, hogy felhívjuk a figyelmet Brittich Erzsébet művészi  kreativitásának egyik jellemző vonására, az új kifejezési utak, formák és az újszerű megközelítések örök nyugtalansággal való keresésére.

A nagyérdemű publikum  ma este a huszonötödik kiállítását láthatja. Felvetődik a kérdés, miért volt fontos számára, hogy számos  egyéni és közös, hazai és külföldi  kiállítása után  Nagyváradra is elhozza alkotásait?  A válasz egyszerű, mert a művész úgy gondolta, hogy visszatér oda, ahol művészi ihletése született, ahol fellobbant benne a láng, az alkotás tüzének lángja. Ezért hozta el   megmutatni azokat a linó-metszeteket, amelyek kivitelezési  technikájának első mozdulatait itt, Váradon tanulta kollegámtól, Ferenczi Bélától.

A kiállított képek három csoportba tagolhatók: Tájak, Ex librisek, Portrék. Én szívesen láttam volna  az általam ismert  színes linó-metszetekből is néhányat, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg egy kínai,  sanghai  Ex libris kiállításának hatása alatt döntött úgy az alkotó, hogy az ősi kínai filozófia és tudomány két alapfogalmára a jangra és a jinre építi ezt a tárlatot. Pontosabban a világosra és a sötétre. Mert a jang vagyis a világos elem  mutatja meg magát  a szellemi erőt és a formakultúrát, viszont a  jin elem  ott van a sötétben, az éjszakában és  a teremtő erőben. De a két elem - és ez már közhelyszámba megy- nem lehet meg egymás nélkül, mert ahol a legnagyobb a jang vagyis a világosság, ott találjuk a legsötétebb pontot, a jinget is, és ez fordítva is igaz. Talán ezért is külön érdekes, hogy Brittich Erzsébet miként használja a linómetszés technikájában ezt a két ősi elemet, hogyan születnek  a sötétség és a fény harmonikus  kombinácójával a tájképei és a portréi, hogyan mutatja fel kiváló rajztudását, térlátását, a vertikális és a horizontális elemek összerendezését. Portréi, az alkotó irodalmi orientációjáról és vallásosságáról is számot adnak, hiszen a magyar irodalom nagyjait szinte kivétel nélkül megtaláljuk a portrék sorozatában. A Kálvin Jánosról készített három  linómetszete nemcsak egy önmagával viaskodó egyházi elméről, de az alkotóművész szemléletének változásáról és tökéletesedéséről is tanúskodnak.

Külön kell szólnom, a Németországban, Lengyelországban,  Spanyolországban és Kínában is  kiállított Ex librisekről, amit Gy. Szabó Béla  „a grafika hamupipőkéjének” nevezett. ( Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyre inkább az lesz, hacsak  a modern számítógépes világ ki nem találja az „ex laptops” grafikát).  Talán nem is véletlenül, mostohagyermeke ez a grafikának, hiszen ez valójában egy részben kötött, meghatározott keretek közé szorított műfaj. Kötött, mert mindig tükröznie kell a könyv tulajdonosának szellemi és érzelmi viszonyulását a  könyvhöz vagy a szerzőhöz. Mindig kell jeleznie valamit a tulajdonosról, a címét, esetleg viszonyát a világhoz és a nemzetéhez. Brittich Erzsébet  ex librisei  részben igazodnak ehhez a műfaji követelményhez, mert néha a családi címert teszi meg a uralkodó motívumként (Csíktapolcai Lázár...), néha viszont az erdélyi tájhoz való kötöttséget egy felmagasodó sudár fenyőfa képében (Pávaiék könyve). De a legtöbb ex libris portré és  a tulajdonosnak az értékorientációját tükrözi. Én ezekben a könyvjelekben örömmel fedeztem fel az alkotó önfegyelmét, a gondolati és formai összhangot, a pontos kivitelezés igényét, vagyis azt a régi tüzet, a   régről megőrzött értékeket, ami annak idején is sajátja volt az alkotónak és amit máig megörzött, hogy ma este átnyújtsa önöknek. Fogadják szeretettel és nézzék figyelemmel.