Szophoklész: Élektra

Ezeket a  monológokat mondtam el Bányai Szabados Katalin kiállításának megnyitóján.

Elektra siratja Agamemnont

Szent mennyei fény

és földölelő lég, jaj de sok

gyászénekem hallottad;

hányszor hallottad, amint

véresre vertem ököllel a mellem,

amikor tovaszállt már a sötét éj:

s te tudod jajaim gyűlölt nyoszolyám,

valahány éj ér e gonosz házban,

valahányszor sírok apámért, mert

a szegényt idegen földön a bősz

gyilkos Arész nem hívta magához,

de anyám és ágyasa, Aigisztosz,

mint tölgyet az erdőn a favágók,

az ölő bárdal vágták le fejét.

És kívülem itt senkise gyászol

Jajgatva, apám, érted, amért íly

nyomorult, rút volt a halálod.

Nem szüntetem én

a sóhajtást, keserű zokogást,

míg látom  csillagoknak

sugarát meg a nap ragyogását,

én, mint fiát vesztett csalogány,

panaszos jajomat kikiáltom

az apám küszöbén mindenki felé.

Ó, Hádész s Perszefoné háza,

földbeli Hermész, isteni Átok,

és ti, Erínysek, isteni sarjak,

kik a jogtalanul leölteket

látjátok  és a rabolt nyoszolyát,

jertek, segítsetek, álljatok érte

bosszút, kegyesek,

s küldjétek az én drága öcsémet,

mert nincsen erőm hordani többé

kínzó nagy gyászomat árván.

Elektra siratja a holtnak hitt Oresztészt

Te legdrágább Oresztészemből megmaradt

emlék! Milyen más volt az én reményem is,

midőn elküldtelek, mint most, hogy visszatérsz,

mert most karomban semmivé váltan heversz,

s milyen tündöklő voltál, hogy útra küldtelek!

a gyilkosoktól két kezemmel lopva el:

hisz akkor aznap és itt haltál volna meg,

s apád sírjából kaptál volna részt te is.

S most csúf halállal pusztultál el:

hazádtól s tőlem, messze földön száműzött:

és én szegény, gyöngéd kezemmel testedet

nem moshattam meg, és emésztő láng közül,

miként illik, nem szedhettem fel hamvadat:

idegen kezek gondoskodtak rólad, szegény,

s most csöpp edényben csöpp halomként érkezel.

Ó, jaj nekem, hiába volt az ápolás,

amellyel rólad gondoskodtam szüntelen

és édes fáradsággal: mert hiszen

anyádnak oly kedves nem voltál, mint nekem.

És senki más házunkban nem dajkált, csak én,

a nővéred, s engem hívott minden szavad.

És most mindennek vége lett ez egy napon,

minden meghalt veled. Miként a vad vihar,

mindent magaddal hurcoltál. Elment apánk,

meghaltam én is veled, s te holt vagy, nem vagy itt;

nevetnek ellenségeink, tombol, vigad

anyánk, a szörnyeteg, ki ellen bosszúval

kívántál jönni egykor, mint azt énnekem

titokban sokszor hírüladtad. S most a te

s az  én balsorsom elrabolta tervedet,

mert édes termeted  helyett a hamvadat

ereszti hozzám és erőtlen árnyadat..

Ó, jaj, jaj!

Ó, nyomorult test. Jaj, jaj!

Jaj, szörnyű utadra küldött

Édes fivérem, hogy megöltél engem is!

Megöltél engem is testvérem, édesem.

Fogadj hát új lakodba engem: semmivé

Lettem, fogadj a semmiségbe, hogy veled

Lehessek ott lenn. Hisz még fönn jártál, veled

osztoztam én mindenben: és most vágyam az,

hogy mint halottnak, sírodban részem legyen.

Mert jól tudom, hogy holtaknak nincs bánatuk.