élektra-oresztész: 2009

2009. december 16., szerda

2009. december 15., kedd

Téli tárlat

Ma este a Tibor Ernő Galériában a Téli tárlat megnyitóján ezt a Dsida Jenő verset mondtam:

Közeleg az emberfia

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
1929

2009. november 6., péntek

Szophoklész: Élektra

Ezeket a monológokat mondtam el Bányai Szabados Katalin kiállításának megnyitóján.

Elektra siratja Agamemnont

Szent mennyei fény

és földölelő lég, jaj de sok

gyászénekem hallottad;

hányszor hallottad, amint

véresre vertem ököllel a mellem,

amikor tovaszállt már a sötét éj:

s te tudod jajaim gyűlölt nyoszolyám,

valahány éj ér e gonosz házban,

valahányszor sírok apámért, mert

a szegényt idegen földön a bősz

gyilkos Arész nem hívta magához,

de anyám és ágyasa, Aigisztosz,

mint tölgyet az erdőn a favágók,

az ölő bárdal vágták le fejét.

És kívülem itt senkise gyászol

Jajgatva, apám, érted, amért íly

nyomorult, rút volt a halálod.

Nem szüntetem én

a sóhajtást, keserű zokogást,

míg látom csillagoknak

sugarát meg a nap ragyogását,

én, mint fiát vesztett csalogány,

panaszos jajomat kikiáltom

az apám küszöbén mindenki felé.

Ó, Hádész s Perszefoné háza,

földbeli Hermész, isteni Átok,

és ti, Erínysek, isteni sarjak,

kik a jogtalanul leölteket

látjátok és a rabolt nyoszolyát,

jertek, segítsetek, álljatok érte

bosszút, kegyesek,

s küldjétek az én drága öcsémet,

mert nincsen erőm hordani többé

kínzó nagy gyászomat árván.

Elektra siratja a holtnak hitt Oresztészt

Te legdrágább Oresztészemből megmaradt

emlék! Milyen más volt az én reményem is,

midőn elküldtelek, mint most, hogy visszatérsz,

mert most karomban semmivé váltan heversz,

s milyen tündöklő voltál, hogy útra küldtelek!

a gyilkosoktól két kezemmel lopva el:

hisz akkor aznap és itt haltál volna meg,

s apád sírjából kaptál volna részt te is.

S most csúf halállal pusztultál el:

hazádtól s tőlem, messze földön száműzött:

és én szegény, gyöngéd kezemmel testedet

nem moshattam meg, és emésztő láng közül,

miként illik, nem szedhettem fel hamvadat:

idegen kezek gondoskodtak rólad, szegény,

s most csöpp edényben csöpp halomként érkezel.

Ó, jaj nekem, hiába volt az ápolás,

amellyel rólad gondoskodtam szüntelen

és édes fáradsággal: mert hiszen

anyádnak oly kedves nem voltál, mint nekem.

És senki más házunkban nem dajkált, csak én,

a nővéred, s engem hívott minden szavad.

És most mindennek vége lett ez egy napon,

minden meghalt veled. Miként a vad vihar,

mindent magaddal hurcoltál. Elment apánk,

meghaltam én is veled, s te holt vagy, nem vagy itt;

nevetnek ellenségeink, tombol, vigad

anyánk, a szörnyeteg, ki ellen bosszúval

kívántál jönni egykor, mint azt énnekem

titokban sokszor hírüladtad. S most a te

s az én balsorsom elrabolta tervedet,

mert édes termeted helyett a hamvadat

ereszti hozzám és erőtlen árnyadat..

Ó, jaj, jaj!

Ó, nyomorult test. Jaj, jaj!

Jaj, szörnyű utadra küldött

Édes fivérem, hogy megöltél engem is!

Megöltél engem is testvérem, édesem.

Fogadj hát új lakodba engem: semmivé

Lettem, fogadj a semmiségbe, hogy veled

Lehessek ott lenn. Hisz még fönn jártál, veled

osztoztam én mindenben: és most vágyam az,

hogy mint halottnak, sírodban részem legyen.

Mert jól tudom, hogy holtaknak nincs bánatuk.

2009. november 4., szerda

Az antik kultúra nyomában

Megnyitóbeszéd Bányai Szabados Katalin AZ ANTIK KULTÚRA NYOMÁBAN című kiállításán 2009. november 2-án

Az íratlan szabályok szerint a képzőművészeti tárlatokat megnyitó személynek az a feladata, hogy szellemileg és érzelmileg felkészítse a közönséget az alkotások befogadására. Én is arra vállalkoztam, hogy itt ma megteremtsem az Önök lelkében azt az intellektuális és emocionális kedélyállapotot, amire a kiállított alkotások befogadása épülhet, mert csak így lehet a műveknek utóélete.

Amikor Bányai Szabados Katalin felkért az antik görög kultúra és az itáliai élményei által ihletett képeiből összeállított kiállításának a megnyitására, az emlékeknek sora elevenedett fel bennem. Ezek alapján, arra a megállapításra jutottam, hogy itt az alkotóművész három, egymástól jól elkülöníthető világból merítette élményanyagát. A mai tárlaton e három világ színtéziséből mutat fel nekünk képeket.

De melyik ez a három világ, kérdezhetik önök?

Nos, erre a válaszom az, hogy van:

- Egy elképzelt, csak a fantázia síkján élő, van

- Egy a tárgyi valóságban természetesen létező, és végül van

- Egy művészileg megalkotott görög illetve római képi világ.

Kérem, tartsanak velem, hogy megfejtsük a képekből kibomló elképzelt antik görög világot, ami 40 évvel ezelőtt e kiállítás képeinek első érzelmi és esztétikai fórrása volt .

Akkor, a 70-es években, mi a Nagyváradi Művelődési Házban egy ókori görög drámát, Szophoklész ÉLEKTRA című tragédiáját vittük színre. Az előadásnak a művészi kivitelezésében Bányai Katalin jelentős szerepet vállalt. Innen származtatom én olthatatlan szomját az antik görög kultúra iránt.

A próbák során folyamatosan foglalkoztunk a görög világ, mitológiájával, a fűben, fában, vizekben élő, dévajkodó istenekkel, a hétcsövű fuvolát fúvó pánokkal és nimfákkal. Foglalkoztunk mindezeknek irodalmi és művészi ábrázolásával az eposzokban és a sorstragédiákban. Elmélyedtünk az ókori görög kultúra tökéletes művészetében, mindabban, ami bölcsője volt az egész európai civilizációnak és művészeteknek.

Megalkottunk magunkban egy görög fantázia-világot. Ezt Bányai Kati akkor az előadás plakátjában, a műsorfüzetben és a tragédia jelmezeiben mutatta fel, de az előadásokon a női karban is mondta Szophoklész csodálatos szövegét. Mély érzelmi és intellektuális kötödés született bennünk a görög kultúra iránt. Ez a kötődés máig megmaradt.

Hogy átérezzék a mi görög világunkat, az egykori címszereplő, Németh Katalin felidézi az előadás hangulatát pontosabban a kezdő monológot, amikor Élektra siratja Agamemnónt. (Részlet a tragédiából)

Mielőtt folytatnám, szeretném kegyelettel megemlékezni arról, hogy ennek az előadásnak a díszlettervezője a napokban elhunyt Tolnai Tibor volt.

Az akkor megélt intellektuális és esztétikai élmények mély nyomokat hagytak valamennyiünk lelkében, hiszen sokat beszélgettünk, sokszor végignéztük a fekete, téglavörös, és sárga színekben pompázó görög vázákon megjelenített görög mitológiai témákat. Nézegettük az olimpiai Zeusz templom, és a Parthenon Pheidiász alkotta szobordíszeit, az Akropolisz romjaiban is lenyűgöző hatású templomait. De nem is álmodhattunk arról, hogy közülünk valaha bárki is látni fogja azt a csodát, amit az antik görög művészek létrehoztak. Valahogy úgy éreztük, mi is Elektraként élünk itt és csak gyász a létünk.

Bányai Katalinnak megadatott, hogy egykori elképzeléseit szembesítse a valósággal, hogy egy hosszabb görögországi tartózkodás során újraélje és gazdagítsa a görög világról kialakított képét. Vázlatfüzettel a kezében Athéntól Theszalonikiig bejárta az ókor építészeti csodáit, az antik művészet nevezetes helyszíneit. Láthatta a későbbi korok keresztényeinek szent helyeit is, köztük a Meteorák kolostorait, ahol az ortodox hitű szerzetesek és szerzetesnők az égbenyúló szikla-csúcsokon napjaikban is az Isten közelségét keresik.

Az Önök képzeletére bízom annak az élménynek a hatását, amit Bányai Katalin átélt, amikor megállhatott az Epidauroszi színház szkénéjében, és láthatta azt az 55 soros nézőteret, amit az ókorban a hegyoldalba építettek, s ahol valaha 14 ezer néző zokogott a görög sorstragédiák katartikus hatása nyomán.

Nyilvánvaló, hogy a művészi élményekben gazdag valóság folyamatosan rajzolásra, vázlatkészítésre sarkallta a képzőművészt. Megteltek a vázlatfüzetek a görög táj motívumaival, az épületek, a szobrok jellegzetesnek érzett alkotóelemeivel. Igen, alkotóelemeket, főleg épület és szoborrészleteket örökített meg. Ezt tette Olaszországban is, ahol nemrég párnapos látogatáson volt. Így sikerült rögzítenie az európai civilizáció bölcsőjének továbbélését „a nagy plágium”-nak nevezett a Rómában.

Ezek a vázlatok képezik az alapját annak az alkotott képi világnak, ami e kiállítás anyagát adja. E képekben a művész szintetizálja újrateremti mindazt, amit hajdan elképzelt majd a valóságban is látott és megtapasztalt. Így született meg az ő saját Athénje, Theszalonikije, Romája vagy Velencéje.

Sajátos látásmóddal és technikával dolgozik. Valahogy úgy, mint az antik görög vázák festői. Mert Bányai Katalin nem a tobzódó mediterán színgazdagságot láttatja, hanem kiválasztott magának egy kerámia-szerű alapot, amire krétával viszi fel az Olimpiában, Epidauruszban, az Akropoliszon vagy Romában látott részleteket. Mindegy már, hogy Iktinosz, Kalisztratész vagy Praxitelész készítette ezeket.

-Számára a kép hangulatsugárzó, érzelemkeltő volta a fontos,

-Bányai Sz. Katalin az antik világnak a reneszánszban továbbélő motívumait, hangulatait mutatja meg nekünk,

-nem törekszik fényképszerű pontos megjelenítésre,

-nem akarja a Szent Péter templom teljes fenségességét elénk tárni,

-csak egy futó pillantást vár el a nézőtől a Bernini készítette bronz tabernákulum csavart oszlopaira, amelyek már továbbmutatnak a korinthuszi oszlopfők és az antikvitás világán, jelezve azt, hogy már ott van a barokk, a másik nagy kedvence a művésznek.

De az igazi mégiscsak a görög-római antikvitás marad.

Van itt egy kép, amelyen Bányai Katalin az egykori Élektra előadás nagyjelenetét alkotta meg, azt a pillanatot, amikor Élektra hamvvederrel a kezében elsiratja testvérét, Oresztészt.

Ma halottak napja van. Úgy vélem, semmi nem méltóbb e kiállítás tematikájához és a mai naphoz, mint az, ha e tárlatnyitó szöveg befejezéséül meghallgatjuk, hogyan siratta szeretteit az ókorban egy görög ember.

Felkérem Németh Katalint, hogy mondja el a monológot. (Részlet a tragédiából)

Schneider N. Antal

2009. október 20., kedd

A nem várt Messiások

A nem várt Messiások.

Ezt meg kell nézzük, mondta a feleségem, amikor augusztusban először olvastuk a Reggeli Újságban a Messiások című tárlat reklámját. Az illusztráló üvegfestményért ki is vágta a cikket és őrizgeti, mint ahogy máig őrzi Kondor Béla Pléhkrisztusát, ami néhány évvel ezelőtt a Keresztény Szó címlapján jelent meg. Mint a legtöbb embernek, nekünk is van egy Messiás képünk, amit évről-évre gazdagítunk innen-onnan összerakott képekből, versekből, vagy éppen prózai alkotásokból. A kiállítás címváltozata A nyugati ember és a megváltás gondolata már arra provokált, hogy felidézzük magunkban a 19. század magyar irodalmából a Ma született a Messiás című Reviczky verset és elképzeljük vajon mi van másként ma. Tévedett vajon Dosztojevszkij, amikor azt mondta, hogy a „szépség fogja megváltani a világot”? Aztán Bulgakov jut az eszünkbe A Mester és Margarita Josuaja. Egyre csak az a fogalomkör foglalkoztat, ami a Messiás eljöveteléhez köthető, ami minden időben és történelmi korban a Megváltás gondolatával szorosan összefügg: a Várakozás, a Bűnhődés és a bűntől való szabadulás, a Test és a Lélek megtisztulása és Hitbéli felmagasztalódása. Időnként feltűnik bennünk a Godot-ra várva két csavargója, Vladimir és Estragon. E két XX. századi figura, akik semmiben sem különböznek a kétezer év előtti Messiásra váróktól. De időnként emlegetjük Haydn A Megváltó utolsó hét szava a kereszten vagy a modern Jézus Krisztus szupersztár rockopera egyik vagy másik zenei motívumát is. Folyamatos az ösztönzés, hogy elmenjünk Debrecenbe.

A messiás témának felvillanó irodalmi és zenei vonulatai kellően megalapozzák bennünk a várható esztétikai és intellektuális élményt, amit a sajtó reklámszlogenjei: a Megrendítő, Felkavaró, Felemelő, egyre csak erősítenek. Menjünk a MODEMBE.

El kéne olvasni mit írnak a szakértők, a művészettörténészek, kritikusok. Vagy mégse? Menjünk inkább mindenfajta kölcsönzött prekoncepció nélkül? Hányszor méltatlankodtunk amiatt, hogy egy „szakértő” véleménye még akkor is hat, és befolyásolja a befogadót, ha a látogató ezt nem kívánja, mert szeretné önállóan megfogalmazni és megalkotni a véleményét. Eldöntjük, a tárlatról nem olvasunk el egyetlen kritikát, méltatást sem, csak a kiállítás honlapját. Majd utána.

És olvasom a honlapot, persze a jegyárakat, mert nem mindegy mennyi pénzt kell váltani. Kinézem a nyugdíjas jegyet, 1500 Ft. Azt írja, ezt igazolni kell. No de mivel? E-mailt küldök a Modemnek és megkérdezem elfogadják-e a Magyar igazolványt? Nem válaszolnak. Pár nap múlva újabb e-mail. Az visszajön. Lemondunk az útról. A Reggeli Újságban aztán újra megjelenik a reklám, újra elolvasom a honlapot és látom, hogy 65 év felett csak 300 Ft a belépődíj. Akkor megyünk. Elvégre ha a bérelt kocsi és a belépő árát számolom, akkor se sokkal több, mint annak a Salvador Dali képnek a posztere, amit Nürnbergben vásároltunk és amit a jelenkor leghatásosabb Messiás ábrázolásának tartunk, mert a föld fölé felmagasztosuló kozmikus dimenzióban ábrázolja a keresztre feszített Megváltót. Vajon melyik változatát látom majd?

Szerettük volna elkapni Heller Ágnes tárlatvezetését. Az élmény lett volna. Igaz, döntően befolyásolna kiváló szelleme, az biztos iránytű nekünk. Ám erről lekéstünk.

Szóval vártuk, már nagyon vártuk a Messiásokat. Egy kicsit ugyan zavart ez a többes szám, mert végül is hány Messiásra várt a zsidó nép és hány Messiás hozta el a Megváltást nekünk, keresztényeknek? No de ez már eszkatológia, amiről egy képzőművészeti tárlat kapcsán nem érdemes vitázni. Vagy mégis érdemes lenne, hiszen ott bujkál a képek gondolati hátterében.

Minden gond és igazolvány nélkül megkapjuk a nekünk járó jegyet. Szeretnénk venni egy katalógust. Nincs. Még egy szerencsétlen leporellót vagy árva szórólapot sem tudnak adni. Máshoz van szórólap, ehhez a tárlathoz semmi. Hát mégsem olyan fontos ez a MODEM-nek? Állítólag volt szórólap, de elfogyott. Kár, hogy nem hoztam, fényképezőgépet, csak egy apró papírfecnit találok a zsebemben, 32 név és kép címére elegendő.

A Torinói lepel másolata fogad az első teremben, előtte egy szobor, a lepel megtestesült lenyomata. Ettől az ember – joggal - arra gondol, hogy milyen eredeti ötlet a Krisztusnak tulajdonított halotti lepelből kibontani a Messiások további képeit. Ám hamar rájön, hogy tévedett. A drámai felvezetést továbbrejti a lepel és más irányú bonyodalomszövés következik. A Milyen test adatott nekünk című felvonás, aminek a Messianizmushoz kevés köze van. Ez itt, kérem, a Brechti epikus színház világa, ahol a díszleteket Picasso, Dali, no meg számomra kevéssé ismert vagy ismeretlen alkotók képsorai teszik látvánnyá. De egyik sem ad olyan esztétikai élményt, mint ha Tulp doktor anatómiáját nézegetném egy albumban. Esetleg szemlélhetem a szépséges női test röntgenképén a látszat és a lényeg párhuzamát s azt, hogy miként halad az „örök anyag” a „belek alagutjain.” De ezt József Attila az Ódában szebben megfogalmazta, mint itt ezek a képírók.

A kiállítás második része A halott ember arról győz meg, hogy itt valójában a Messiások cím csak egy gyűjtőfogalom a kiállítást szervezőknek. Eszköz arra, hogy egy tálba apríthassák a különböző emberábrázolások szeleteit, leöntve azt a saját narratívával. Itt a hullaházi „végterméket” és a felbomló emberi test képi világát kellene nekünk a Megváltás gondolatával összekötni. Mert ugye, „a mai nyugati embernek...” esztétikai élményt nyújthat egy vasketrecben, a kipreparált és formalinban tartósított agyvelő s a függöny mögött meg a fluoreszkáló baktériumoktól megtámadott felbomló gipszfejek képe. Nézem a papíromat, kinek is írtam fel itt a nevét? Arnulf Reiner, Marlene Dumas és Andres Serrano, a Hullaházas. Leülünk és morfondírozunk egy sort azon, hogy vajon a sokkoló test ábrázolások mellett, lesznek-e itt az emberi lélekre utaló képek is, vagy annak nincs köze a Messiásokhoz? Azt olvastam a kiáltás honlapján, hogy „A halál a modern ember metafizikai szenvedésének állandó viszonyítási pontja, amiről mindazonáltal sokszor kényelmetlen gondolkodni. A kiállításon szereplő művek mindezt a megváltás szempontjából jelenítik meg.” Ez itt nem igaz, sem teológiai, sem világi, sem korboncnoki szempontból. Igaz viszont, hogy az emberi lélekről, a lelki megváltásról nehéz olyan képet rajzolni, festeni, akcionálni, performálni, instalálni, hogy annak megrázó üzenete száj-, szem- vagy „szívbevágó” legyen.

A történelem ígérete a harmadik kiállítás, ami Messiások cím alatt felrémlik előttünk. Itt a szervezők saját szellemi csapdájukba estek, mert a számukra hozzáférhető anyaghoz gyártottak teóriát mondván: „Az itt szereplő művek témája a társadalmi megváltással kecsegtető eszmerendszerek, a politikai ideológiák mögé bújó társadalmi igazságtalanságok és a diktatúrák politikai vezetői – a hamis messiások”. Az alkotások viszont nem a hamis messiásokról, hanem az őket követő plebszről üzennek. Szervátiusz Tibor zseniális Dózsa szobra lett itt a „hamis messiások” központi figurája, de nem találkozunk sem a régebbi sem az újabb messianisztikus „eszmerendszerek” egyetlen kiötlőjével sem. Pedig az új és a jelenkor hemzseg tőlük. Itt lett volna helye a terrorizmusnak, pénznek, a gazdagságnak és az ezt ellenpontozó nyomornak, ami az egész világon megváltásra Messiásra, messiásokra vár.

A negyedik rész, pontosabban a negyedik kiállítás A megváltás keresztje címet viseli. Ez a keresztény embert még akkor is visszafogottságra készteti, ha úgy látja a megfeszített Krisztus keresztáldozatának megváltó szelleme a legkevésbé van itt jelen. Mert nem ezt a „megváltást” várta egy 3 órás tárlatlátogatás végén. Sem a katharzist, sem a messiás-sokkot nem érzi a lelkében és meg sem botránkozik a vizeletben ázó feszületen, mert azonnal egy Reményik verset parafrazálva mondja: Jézus a Piss Christben is Jézus marad. Enyhén fáradtan és kiábrándultan már csak mosolyogni tud azon, hogy az inox szárnyas oltár olyan, mintha pondrók másznának rajta, meg benne. Neki ez semmit sem mond. Nem felkavaró, nem megrendítő, és nem felemelő.

A MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ statisztikusai kedvéért közlöm, hogy mindezt elgondolta és papírra vetette két művészetkedvelő látogató, „65 év feletti EU polgárok” Nagyváradról. Név szerint

S. Németh Katalin és Schneider N. Antal

Az írás a Reggeli Újság mai számában jelent meg.

2009. október 4., vasárnap

Vigyázó kövek

A nemrég befejezett, VIGYÁZÓ KÖVEK című könyvem, az egykori -mára már elfeledett- Bihar Megyei Műemlékvédő Egyesület tevékenységéről ad hiteles képet, a máig megőrzött dokumentumok alapján.