Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (4.)

Szerepek, szereplők, jegyzetek

Az előadás előkészítésének próbafolyamatáról   rendezőnk egykor a Bukarestben megjelenő Művelődés című folyóirat hasábjain így írt.

„Az előre megtervezett és jól átgondolt próba-beosztás meghozta a várt eredményt. Ahogy a szereplők elmélyültek a darab problematikájában, átérezték ma is aktuális mondanivalóját, megértették saját feladatukat a darabban, úgy nőtt a lelkesedés, csiszolódott, érett az előadás is. Heti próbaidőnk 8-10 óra volt, s ha sikerült a különböző munkaterületeken dolgozó szereplők szabad idejét összehangolni, ennél több is. Hogy ellensúlyozzam az esetleges visszhangtalanságot, igyekeztem kialakítani, elmélyíteni a játék szeretetét. Meg akartam értetni, nemcsak azért játszunk, hogy 80-100 embert szórakoztassunk, hanem magunkat is képezzük, amikor alkalmazkodunk a színpad szép, de szigorú világához, következetes fegyelméhez.

Az előadás színpadi keretének megteremtése nem okozott különösebb nehézséget, hiszen a keretjáték színhelye maga is egy színpad. A bemutatott amerikai munkás-színjátszó csoport próbái egy színpadon zajlanak le. A cselekmény színhelye szerint tehát színház a színházban. Nem volt szükségünk a színjátszó csoportok számára oly nehezen beszerezhető kosztümökre, díszletekre, mindenki saját utcai ruhájában játszott.

A mintegy két hónapot tartó próbaidőszakot követő előadás kitűnően sikerült. ...

 A csoport megmaradásának előfeltétele a megfelelő darab. De mi legyen az új darab? Azt hiszem, az ilyen műhely-jellegű színjátszó csoport alkalmas a hazai dráma termékeinek színrevitelére. Az a gondolat foglalkoztat, hogy ha már színházaink olyan mostohán bánnak a hazai szerzőkkel, miért ne lehetne egy-egy magasabb színvonalon játszó műkedvelő csoport a szószólójuk. Közismert tény, hogy világszerte a hivatásos színházak mellett számos amatőr együttes is működik. Gondolok például a New York-i Off- vagy Off-Off Broadway merészen kísérletező, a legtöbbször műkedvelő színészekből verbuvált csoportjaira, vagy közelebbi példát említve, a lengyelországi pinceszínházakra. Talán ezen az úton el lehetne kerülni az alkalomszerűséget, a ripacskodásba fúló műkedvelést. Nem hiszem, hogy igazuk lenne azoknak a vészkiáltásoknak, amelyek fölöslegesnek tartják a műkedvelő színjátszást. ... Sokszor megfigyeltem, hogy az emberek többségében rendkívül erős vágy él a cselekvő művelődésre, csak meg kell találni az utat hozzájuk Hiszem, hogy legalább népes a színjátszást kedvelők tábora, ... akik színházkedvelő, értő és a színjátszást maguk módján értékesen művelő emberekké lesznek.”(Gáll Ernő, Művelődés).

                                                                        *

Mi A próbát úgy fogtuk fel, hogy az egy játékos színházi kísérlet, ami egyaránt magában hordozza a sikernek és a bukásnak a lehetőségét is. Persze, számtalan vitánk volt a színházi kísérletek céljáról és lehetséges módozatairól. Egy dologban valamennyien egyetértettünk és ez abban a meggyőződésben fogalmazódott meg, hogy minden olyan színházi kísérlet, stílus vagy játékmód, ami akár egyetlen pillanatra  is lemond a néző „érzelmi fertőzéséről”, az halálra van ítélve. Mert a színház lényege örökre a katarzis marad. Sokszínű, a néző lelki világát megérintő, megrázó és megtisztító érzelmek nélkül nem volt, nincs és nem is lesz igazi színház, és még kevésbé igazi műkedvelés. Ez  az érzelmi sokszínűség vonatkoztatható az emberi érzelmek minden válfajára: az esztétikai, az intellektuális és a morális érzelmekre. Ezeknek együtt kell hatniuk a színházi előadás során. Ezt szolgálta A próbához választott kísérőzene is, A.L. Dvorák Új világ szimfóniájának részletei.

                                                                        *

A darabnak ez a fő érzelmi vonulata pontosan utal arra a szerepalkotási folyamatra is, amit a múlt század harmincas éveiben a moszkvai színészképzésben vagy az Egyesült Államokban a Yale Egyetemen az asszociációs pszichológia szerepéről tanítottak. A nagyjelenet arra a pszichikai folyamatra épül, hogy az egykor átélt képzetek és érzelmek emlékképei feltételes kapcsolat vagy rejtett lenyomatként megmaradnak a személyiség lelki világában. Ezek az emléknyomok a későbbiek során felidézhetőek. Ezáltal az egykor átélt élethelyzetek érzelmei bármikor újra átélhetőek lesznek, ha újra hasonló élethelyzetekbe kerülünk. Ezáltal a színész a saját egyéni életének élményanyagát bármikor újraélheti egy hasonló színpadi helyzetben. Így teheti hitelessé a szerepét. Ez a Sztaniszlavszkij  általa kikísérletezett szerepmegformálási módszer a lélektani realizmusnak egyik alappillére.

                                                                     *

Együttesünk működésének hat év alatt többen is megfordultak körünkben. Volt akit a színház szeretette és a szereplési vágy vonzott oda, volt akit a társkeresés vagy a baráti társaság vonzott. A történelmi hűség kedvéért, kiegészítjük az egykori interjúban elhangzottakat és elmondjuk, hogy együttesünkben - akkor és későbbiekben is- kik  voltak a „játszó személyek” és az előadások kivitelezésében és lebonyolításában nem látványos, de nélkülözhetetlen munkát végző személyek A tagok között számos magasan képzett értelmiségi volt akik - az akkor még öt éves- egyetemi végzettséggel bírtak. Heten  a Babes-Bolyai  Tudományegyetemen szereztünk bölcsész-diplomát: Lukács Salamon pszicho-pedagógia szakot végzett és logopédus, S. Németh Katalin egyetemes történelem, Schneider N. Antal pszicho-pedagógia, magyar nyelv és irodalom szakos tanárokként keresték a kenyerüket. Szilágyi Aladár filozófia szakot végzett, de „klerikális származása” miatt tanárként nem dolgozhatott. Oláh Ferenc magyar nyelv és irodalom szakos végzettséggel, a Nagyváradi Municípiumi Művelődés- és Művészetügyi Bizottság felügyelője volt, az egyetlen magyar szakos tanár Nagyváradon, aki éppen a műkedvelő együttesünk működésének éveiben szerzett magyar nyelvészetből doktori címet. Sz. Kovács István, román-francia szakos tanári diplomával a színház irodalmi referense volt. Mike Csaba a „hangmérnökünk” ugyancsak a BBTE-t, míg Balázs Ferenc a tanárképző főiskolát végezte Marosvásárhelyen. De volt köztünk olyan is, aki Moszkvában szakosította magát a műépítészetre, ő Kiss István vezette a múzeummá átalakított  barokk palotának a restaurációs munkálatait. Nosz Anna és Bóné Lia orvosi asszisztensek voltak. Nyerges Katalin  bábszínész.  Hajek Ferenc és Hájek Péter, Meer András, Csuha Katalin és Pusztai Edit, Nagy Magdolna, Jancsó Sándor középiskolás diákok. Külön csoportba sorolhatnánk együttesünknek amatőr képzőművész tagjait, akik a színjátszás mellett az előadások díszleteiről, kosztümjeiről gondoskodtak. Tolnai Tibor,  csoportunknak mindvégig sikeres díszlettervezője volt, de ha úgy adódott, szerepet is vállalt. Ő tervezte  és kivitelezte a Szecsuáni jó ember kemény maszkjait. Bányai Katalin bár akkor már magas képesítésű nyomdai alkalmazott volt, művészi ambícióit a plakátok és műsorfüzetek tervezésében élte ki. Leprich Ilonával együtt tervezője és kivitelezője volt az Elektra című előadás kosztümjeinek. Ugyanakkor mindketten a női karban is szerepet vállaltak. A súgás igen hálátlan feladatát Szilágyi Márta majd Ghingáz Ilona látta el. És ott volt az időnként valakinek a szerepébe is beugró ügyelőnk, a nagyváradi színjátszás szerelmese, Nagyváradi Szűcs Mihály, aki „civilben” az egyik főutcai üzlet vezetőjeként kereste a mindennapit. Később együttesünkhöz számos lelkes fiatal csatlakozott, hiszen a Szecsuáni jóember népes szereplőgárdát igényelt. És jött Almássy Gyöngyvér és Tóth Márta orvos-asszisztensek, Bartalis Antal, Bartalis László, Bényei Antal Pásztai Annamária bábszínészek, Csehik-Szentmilkossy József, Garay István, Hunyadi László, Kovács Károly, Valkay Róbert, és a nagyszerű zenészek Jancsó Sándor és Cosma Mircea.

                                                                        *

Az intézmény vezetői is folyamatosan változtak. Kezdetben Varga Lajos igazgatta kultúrházat, követte őt Cuibuş Ioan mellettük kulturális metodista Constanţa Dumbrava volt.

                                                                        *

A Próba bemutatójára a Fáklyában O. F. ( Oláh Ferenc) a következő jegyzettel hívta meg a város nagyérdemű publikumát.

 „A Próba” igazi próbája

Korábban egy interjú kapcsán az olvasóközönség már tudomást szerzett arról, hogy a várad városi kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja, Gáll Ernő színművész irányításával, Albert Maltz: A próba című egyfelvonásosával készül az I. L. Caragiale színjátszófesztiválra. Azóta a darab előadásra kész, és ma, szombaton (június 15-én este 7-kor) lesz „A próba” igazi próbája. Igazi próbája, mondom, mert minden nemes igyekezetünk, lelkesedésünk – próbálkozásunk, csak akkor kap értelmet, ha az valóban visszhangra talál. Ha a szép, igaz igék szeretete, vagy a kíváncsiság, vagy az ismeretség és jóbaráti viszony, vagy akármi más, oly vonzerőt gyakorol, hogy megtelik a terem.

S nem titkoljuk, számítunk is erre.

Albert Maltz darabja szerkezeti felépítésénél fogva elüt ugyan a megszokott színművektől cselekményét pantomim jelenetek színezik, meg-megszakítja egy-egy spontán, igazi próba-hangulat, de anélkül, hogy ez töredezetté tenné, vagy akadályozná az előadás gördülékenységét. Érdekes, modern feldolgozás – és megrázó, nagyon aktuális mondanivalót hordoz. Hogy a látszólag felszínes, szélsőséges csélcsap fiatalság egy adott pillanatban harcos melléállásra – kiállásra is képes. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a történet Amerikában játszódik, ahol – a közelmúlt eseményei tanúsága szerint –, a demokrácia, az emberi szabadság ellen a legádázabb hadjárat folyik – talán mindent elárultunk a darabról.

Az együttes? Lelkes kis gárda. Diákok, tanárok, munkások – kisebb-nagyobb színpadi jártassággal rendelkező fiatalok. Név szerint: Schneider Antal, Németh Katalin, Lukács Salamon, Hájek Ferenc, Nosz Anna, Pusztai Edit, Meer András, Oláh Ferenc, Tolnai Tibor, Csuha Katalin, Boné Lia, Kiss István, Hájek Péter és Balázs Ferenc.

És végül csak annyit: mindnyájan várakozva tekintünk a nagy próba elé. Valahányszor szóba került, önmagunkra és a közönségre gondolva, így biztatgattuk egymást: reméljük nem fogunk csalódást okozni. De ezt bizonyítsa az előadás.

A bemutatón jelen volt a bukaresti Előre belső munkatársa Bölöni Sándor is, aki később a váradi színház irodalmi titkára lett. Mint dramaturg és műfordító   szellemi motorja volt a váradi művelődési életnek. A Nagyváradi Népi Egyetem keretei között olyan rangos fórumot szervezett, mint az Irodalmi Kerekasztal. A bemutatóról Bölöni így számolt be a Bukarestben megjelenő napilapban. 

Műkedvelők dicsérete

Egy nagyváradi előadás margójára

Megérte-e ? Nem tudom, fölmerült-e ez a kérdés a nagyváradi műkedvelőkben, akik néhány nappal ezelőtt bemutatták A próbát – Albert Maltznak ezt az aktuális mondanivalótól s szenvedélytől fűtött, humanizmus és demokrácia ügyében állást foglaló, s formailag is érdekes kórusra és pantomimra épített modern egyfelvonásos drámáját. Nos, ha fölmerült bennünk a kérdés, akkor ez azért van, mert a bemutatkozásnál a váradi kultúrház nem túl nagy előadótermét félig sem töltötte meg a közönség, így hát műsor végén bármilyen lelkesen is röppent fel a taps, egy-kettőre a földhöz huppant, mint az apró verébfióka. A verébfiók-tapsnak több oka is lehet. Gondolok például a nyárra, mely csak a könnyűzenét kíméli, de uborkaszezonnal fenyegeti egy ilyen strand-kedvelő városban az este hét óra után kezdődő „rágósabb" műsorokat is. Sokhetes munkájuk mégis elégtételt hozott számukra, ötven-hatvan embernek művészi élményt nyújtottak, s különben is, a műkedvelés az önművelés eszköze, nemcsak másnak, magának is örömet szerez vele az ember. De bármit is gondoltak A próbát előadó műkedvelők, tény az, hogy az újjáalakult magyar nyelvű színjátszó csoport a műkedvelésnek egy magasabb szintjét érte el ezzel az előadással, s mert tagjai lelkesedéssel és odaadással kérnek szerény de nem jelentéktelen részt a szocialista tömegműveltség ápolásából : megérdemlik a figyelmet és bizalmat.

...

Gáli Ernő színművész szerepe sem hálátlan: ő irányítja a csoportot.

Megjegyzendő, hogy mindannyiuk tarisznyájában-aktatáskájában ott van a művészetszeretet.

Az a hír járja, hogy szeptember végén, az új, és remélhetőleg ezúttal teljes évadban ősbemutatóval: Kocsis István Megszámláltatott fák című darabjával lépnek a közönség elé.

Bölöni Sándor

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (3.)

Találkozások, színterek, gondolatok

 A hatvannyolcban egy napon összefutottunk Gáll Ernővel, akivel hajdan a színművészeti főiskolán együtt bontogattuk szárnyainkat. Mi „tovaszálltunk” a Bolyai Tudományegyetemre, ő maradt és végzett a színiakadémián. Akkor már évek óta a váradi színház színésze volt. Titkos vágyai a rendezői pálya felé vonzották. Ezért is  kapva kapott a Municipiumi Művelődési Ház felkérésén, hogy alakítson ott egy magyar nyelvű színjátszó együttest. Elmondta, hogy szívesen venné, ha újra együtt dolgozhatnánk és   mindjárt meg is nevezte az általa választott darabot, Albert Maltz A próba című egyfelvonásosát, amelyben a férfi és a női  főszerepet szeretné nekünk kiosztani. Ő gyökeresen új szellemet kívánt bevinni a műkedvelő színjátszásba. Szakítani az addigi gyakorlattal, ami többnyire a szocialista tervgazdaság előnyeinek méltatásáról és az „aljas, ellenünk folyamatosan bujtogató és áskálódó imperialisták mesterkedésének leleplezésére” írt darabok bemutatását jelentette. Tették mindezt csasztuskázó dalnokok és proletkultos népszínművek színpadi előadásával. A változó idők szelleméről a rendezőnk ezeket sorokat írta a Művelődés hasábjain.

                                                                        *

Sokat vitatkoztak az utóbbi időben a műkedvelő színjátszás helyéről és szerepéről. Mint a Nagyvárad Municípiumi Művelődési Ház színjátszó csoportjának rendezője, én is szeretném elmondani tapasztalatomat, mert vannak az amatőr színjátszásnak olyan általános szempontjai, amelyeket mindig és mindenütt érvényesíteni lehet, figyelembe véve természetesen, hogy minden csoport más és más körülmények, feltételek között működik. Számomra is fogas kérdés olyan darabnak a kiválasztása, amely megfelel a szereplők szellemi és gyakorlati felkészültségének, és sokat fontolgatom magamban, melyek azok a módok és eszközök, amelyekkel elérhetném, hogy ne csak egy darab egyetlen előadásáig tartsam együtt a csoport tagjait. Felvetődik az a kérdés, hogy egy olyan város művelődési életében, ahol kéttagozatú színház, számos mozi működik, mi egy műkedvelő színjátszó csoport szerepe és sajátossága, hiszen csak a statisztika kedvéért egyetlen csoport sem működhet.

A műkedvelő színjátszó csoportot véleményem szerint leghelyesebb színjátszó műhelyként felfogni, ahol nemcsak a bemutatott darabok száma fontos, hanem a szereplők képzése, játékkedvük kiélésének megteremtése, színházi látókörüknek szélesítése.

Már a szervezéskor, a kezdet kezdetén keresztút elé kerültem. Vajon először darabot válasszak-e és ehhez keressek szereplőket, vagy fordítva cselekedjem? A gyakorlat azt igazolta, hogy ahol nincs aktív színjátszó csoport, a darabválasztást mindig meg kell előznie a csoportszervezésnek. Ha a másik utat választjuk, könnyen megtörténik, hogy ha tetszik a szerep: a színjátszó rendszeresen eljár a próbákra, ha nincs kedvére vagy csak néhány mondatos szerephez jut: „azért nem érdemes időt vesztegetni” indoklással visszautasítja. Én úgy kezdtem, hogy összegyűjtöttem néhány színházkedvelő fiatalt, akiket nem a feltűnési vágy hajtott. Szándékunk a kísérletezés volt; kísérletezni a színházak által érthetetlenül mellőzött darabokkal, és ezeket bemutatni korszerű előadásmódban. Ezért esett választásunk Albert Maltz A próba című egyfelvonásosára. A darabnak nincs hagyományos cselekménye, kitűnő lehetőséget nyújt a szavalókórus, a pantomim felhasználására, és egyben sokrétű színészi eszközöket követel. A csoport tagjaival (munkások, tanárok, tisztviselők, diákok) meg kellett értetnem a darab dramaturgiai újszerűségét, a kort, rendezői elképzelésemet. Megbeszéléseinkben minden szereplővel tisztáztam saját színpadi szituációját, a színpadi alak jellemét, viszonyát a többi szereplőhöz.

A munkát a két főszereplővel kezdtem. Ezzel párhuzamosan a kezdőkkel beszéd- és mozgáskultúrát fejlesztő gyakorlatokat végeztettem. Beszélgettünk aztán a színházról általában, színháztörténetről, a korszerű színházi törekvésekről, hazai dramaturgiánkról. (Gáll E. 1969).

                                                                        *

Persze, egyikünknek sem volt fogalma arról. hogy ki Albert Maltz, hiszen nem rendelkeztünk róla semmiféle információval. Csak később a Teatrul című folyóiratból szereztünk némi ismeretet az író személyéről. Akkor tudtuk meg, hogy a szerzőnk jeles hollywoodi filmforgatókönyv író, baloldali gondolkodó, a kommunista párt tagja. Így már érthetővé vált számunkra, hogy a darabja hogyan kaphatott a műkedvelő színpadon is zöld utat. Megértettük, hogy a  párt agitprop osztályának szimpatikus volt a gondolkodása és darabjának baloldali eszmerendszere. No meg azért is volt támogatott, mert az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság egykoron elmarasztalta és ezért Hollywoodban feketelistára tették.

                                                                        *

Gáll Ernő igen jól választott, amikor úgy gondolta, hogy Maltz darabja minden szempontból alkalmas a műkedvelő színpadra. Ő már régebbről ismerte a darabot, mert azt egy pár évvel korábban látta Marosvásárhelyen a színművészeti főiskolásoktól Gergely Géza rendezésében, majd a bukarestiek előadásában is. Beszélgetéseink során elmondta, hogy a darab a „színház a színházban” alapgondolatra épül, pontosabban műkedvelő színjátszók a műkedvelő színházban témájára. A színház a színházban témáról írni és ezt eljátszani mindig izgalmas drámaírói kísérlet és hálás színjátszói feladat. Még akkor is, ha a darabban nem rejlenek nagy és jelentős emberi konfliktusok s az egész sztori nagyon is hétköznapi. De egy jól megírt drámai narrativával betekintést nyerhet a néző a színházi függöny mögötti világba. Sőt, mindabba, ami nemcsak a szakma, de a néző számára is örök rejtély marad. Az író ugyanis a darab politikai üzenete mellett  a színészi alkotás folyamatának mibenlétét helyezte mondanivalójának középpontjába. A dialógusok, amelyek ezzel kapcsolatban a két főszereplő között folynak, utalnak arra, hogy a múlt század harmincas éveiben milyen színház és színjáték-elméleti képzés folyt a Yale Egyetemen, ahol szerzőnk drámaírói diplomát szerzett.

                                                                        *

Noha a szövegnek irodalmi értéke csekély, mégis A próba több szempontból is érdekes drámai  alkotás. A darab a lazán megkomponált szerkezeti felépítésével és csak nagyvonalakban felvázolt emberi típusokkal lehetőséget nyújtott a benne játszó személyeknek mindenféle játékstílus kipróbálására, kezdve a lélektani realizmustól, folytatva a bárki által sikeresen elvégezhető improvizációig, vagy éppen a brechti színház elidegenítő effektusainak a felhasználásáig. Mivel minden jelenetnek csak egy laza kerete van, a szerző lehetőséget ad a rendezőnek és a játszó személyeknek, hogy az esetleges improvizációkkal tovább építsék a drámai helyzetet. A két főszerepet leszámítva alig van a darabban határozott vonásokkal megrajzolt karakter. Így a színjátszóknak megvan az a lehetőségük, hogy szabadon válasszák meg az eljátszandó figura szerepviselkedésének különféle vonulatait.

                                                                                    *

A darab címében megfogalmazott színházi „próba” jellege ugyanakkor szabadságot biztosított mindenkinek a bakizásra, a szövegtévesztésre, egyszóval mindarra, ami abban a korszakban egy klasszikus felépítettségű alkotás előadásánál kizárt lett volna. Ez az írói szemlélet egyben utalt arra is, hogy az amatőr színjátszás az egész világon hasonló gondokkal küzd. Vagyis teljesen heterogén felkészültségű embereket kell egy közös cél érdekében színjátszó társulattá formálni és a profi társulatoknál támasztott igényességgel kezelni. Ennek az egyfelvonásosnak a választása egyben arra is jó lehetőséget nyújtott, hogy új összefüggésekben fogalmazzuk meg a színjátszás lényegét. Azt, hogy az amatőr színjátszás sikerét a hasonló művészi érdeklődési személyeknek alkalmi csoportosulása biztosítja, de csak akkor, ha mindenki megpróbálja önmaga művészi képességeit egy jól körvonalazott  rendezői elképzeléssel összhangban érvényesíteni.

                                                                        *

 Újat hozott ez a darab  és az előadás a korabeli hivatásos és műkedvelő színjátszó együttesek merev színházi és játéktér szemléletében is. Akkoriban a színjátékra a legtöbben csak egyetlen teret láttak alkalmasnak a „doboz színházat”. Ezért többnyire egy színpados teremben, a hivatásos színháztól kölcsönzött, festett színfalakkal vitték színre az előadásokat. Ezzel ellentétben A próba már az első szerzői utasításával is lehetőséget nyújtott a játéktérnek szabad megválasztására és annak az egész teremre való kiterjesztésére. Maltz így ír: „A színpad egy munkás-színház próbatermét ábrázolja. Lehet egy modern színház terme, de lehet egy szakszervezeti színház egyszerű szobája is.” Mi továbbléptünk és bárhol játszottunk az egyes szereplők nemcsak a függönyök mögül léptek a színpadi játéktérre, hanem már a nézőtérre belépve is a szerepüket játszották. Az előadás folyamán A Próba szerep szerinti rendezője többnyire a nézőtérről irányította a játékot. Akkoriban mindez teljesen szokatlan és újszerű volt. Ugyanakkor lehetőséget adott nekünk arra is, hogy ezt az előadást bárhol bármikor minden különösebb előkészület nélkül színre vigyük, hiszen ez nem igényelt semmiféle díszletet, csupán egy két széket. Ugyanakkor a nézők számára az teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy színházi próba bárhol megtartható, legyen az akár egy üres raktárterem vagy egy kávéházi terasz.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (2.)

Az első kísérlet: Hétköznapok, helyszínek, hitek

„A színház az az utolsó fórum, ahol a szellem győzelme még mindig elképzelhető”.

­Peter Brook

­­

 A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje. Az a korszak volt ez, amikor valami megpezsdült Európában. Új színházi áramlatokról hallottunk. Angliában a „dühös fiatalok” a színházat és a drámát teszik a társadalmi tudatformálás leghatékonyabb eszközévé. Lengyelország színházi világa Jerzy Grotovski nevétől hangos. És jött Peter Brook. Olyan szavak röpködnek a levegőben, hogy „kísérleti színház”, „színházi laboratórium”, „szegény színház”. „üres tér”. Mi itt Romániában valójában nem is tudtuk, hogy ezek a szavak Lengyelországban vagy Angliában mit takartak, de lelkesen szövegeltünk mindarról, amit inkább csak elképzeltünk a hozzánk hézagosan szivárgó információk nyomán.

                                                                        *

Mindketten Várad-hegyalján (Podgoria) tanítottunk. Naponta ingáztunk. Gyalog. Hat kilométer oda, hat vissza. Az út katasztrofális, a sár nagy. Gumicsizma vagy kalucsni nélkülözhetetlen volt. A városnegyedben villanyáram nem volt, az osztályokban és a tanáriban reggelente vagy késő délután egyetlen szál petróleumlámpa fényénél a világszínház nagyjairól tárgyaltunk.

                                                                        *

Két évente Pestre mentünk, ahol nyolc, tíz színházi előadást is megnéztünk, mert azt gondoltuk, amit ott láttunk, az a korszerű, az a modern színház. Csak évekkel később döbbentünk rá, hogy például a budapesti Nemzeti Színházban manipulálták a tudatunkat. Kerestük a válaszokat arra, hogyan, miként, miért tették mindezt.

                                                                        *

A hatvanas évek közepén láttuk a budapesti Nemzeti Színházban Peter Weiss művét Marton Endre rendezésében. A hosszú címet Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charlettons-i elmegyógyintézet ápoltjai bemutatják De Sade márki betanításában  egyesek Marat-Sade-ra, mások Marat halála-ra kurtították, ezzel már eleve irányítva a nézőt a szerzői intenció értelmezése felé. A Budapesten látott előadás rendkívüli, élménygazdag volt. Olyan, ami máig tartó és vissza-visszatérő gondolatokat ébresztett bennünk a színházról és a rendező szövegértelmezési lehetőségeiről. Az előadás intellektuális hatásáról gondolkodva máig sem tudtuk eldönteni azt, hogy a pesti előadás rendezői koncepciója mit is akart a nézőnek sugallni? Az akkor divatos elméletet a szocialista világforradalom elkerülhetetlenségéről vagy 1956 magyar forradalmának igazát? A Nemzetiben az előadás végén ugyanis az elmegyógyintézet ápoltjainak tudata hírtelen „kitisztul” és kórusban skandálják az őket ütlegelő ápolók és a korház igazgatója felé, hogy Forradalom! Forradalom!! Forradalom!!! Ez valóban lenyűgöző hatással volt a nézőkre. Kialakult az a pszichológiában sokat emlegetett „érzelmi fertőzés” a forradalom eszméjétől. Évekkel később, amikor a tévében megnéztük Peter Brook rendezésében ugyanezt a darabot, ráébredtünk, hogy mindkét rendező a forradalmakról vallott elképzelésének tolmácsolására használta a darabot. Az angolok előadásának üzenete a magyarral teljesen ellentétes volt. A Brook rendezte előadásban nem a romantikus, szép, tiszta, és lelkesítő forradalmat játszották el, hanem a minden forradalomban fellelhető tömegterrort és elaljasodó indulatokat. Ott a darab végén elszabadult a pokol, az örültség és a fékevesztett ösztönök lesznek uralkodóvá. Az igazgatót leszúrják, a felségét megerőszakolják és az egész forradalmi játék tobzódó, vad orgiába torkollik.

Vagyis mindkét előadás a maga üzenetével manipulálta a nézői tudatot.

                                                                        *

És itt mindjárt ráébredünk arra, hogy amit mi manipulációnak tartottunk, éppen az a színház lényege. Erről a lényegről senki olyan találóan nem beszélt mint Shakespeare, aki Hamlet szavaival így vall a színművészet céljáról:”...a színjáték , melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” A Peter Weiss darab kétféle értelmezése és színpadra vitele egyként a huszadik „század testének” hiteles „lenyomata” volt. Még akkor is, ha más és más szemszögből mutatta fel nekünk a század forradalmait, azoknak hősi és alantas voltát. Ez a kétféle látásmód egyben utalt mindazokra az ismeretekre és élettapasztalatokra is, amiket az egyik vagy a másik rendező megélt. Az angol rendező konszolidálódott angol polgári lét szemszögéből látatta a forradalom eltorzulását, míg a magyar, ha rejtettebben és számos kétértelműséggel is, 1956 magyar forradalmának hősiségét kísérelte meg felmutatni. De, hogy visszatérjünk Shakespeare gondolatmenetéhez, a színház csak akkor tudja tükrözni a “század testének” hiteles lenyomatát, ha meglátja azt. A mai kor társadalmi erőinek mozgásai rendkívül bonyolulttá váltak és ezt a bonyolultságot már nem lehet a régi homorú vagy domború  tükörrel felmutatni. Egyre inkább a brechti parabola vagy hiperbola-szerkesztettségű színházi tükör adja meg a hiteles képet világunkról.

                                                                        *

Talán nem túlzás, ha azt mondjuk ez az időszak a XX. századnak a nagy kulturális és művészeti értékteremtő  korszaka volt. És ez még akkor is igaz, ha nálunk a szigorú párt-ellenőrzés miatt, mindebből csak igen kevés volt közvetlenül megismerhető. De  a cenzúra a nagy klasszikusok ihlette alkotásokra nem terjedt ki. Így alig másfél évtized alatt öt nagyszerű művész előadásában láthattuk a Hamletet. Volt összehasonlítási lehetőségünk, hiszen a filmvásznon Laurence Olivier és Innokentyij M. Szmoktunovszkij  játékát hasonlíthattuk össze, míg a színpadon Anatol Constantin, Csiky András és Gábor Miklós Hamletjének sajátosan egyéni szerepfelfogását figyelhettük meg és elemezhettük sokféle szemszögből. Mert mindenik film vagy színházi előadás maradandó élménnyel gazdagította világunkat.

                                                                        *

1968.  Ez az év új szellemiség eljövetelét jelenti a Kelet és a Nyugat politikai életében.  Olyan megmozdulások zajlanak, amelyek a megkövült társadalmi rendszerek felpuhulásának  reményét hozzák.

- Párizsban diáklázadás zajlik, reformokat és társadalmi változásokat követelnek.

-Budapesten Kádár János rábólint a tervgazdaságot megreformálni szándékozó „új gazdasági mechanizmusra”.

- Prágában egy Dubcsek nevezetű, másként gondolkodó elvtárs az „emberarcú szocializmus” tavaszát hirdeti meg.

 - Az Egyesült Államokban az afroamerikai polgárjogi mozgalom célul tűzi ki a fehérek és feketék között fennálló jogi egyenlőtlenség megszüntetését. Martin Luther King elmondja Van egy álmom… kezdetű híres beszédét. 1968. április 4-én Memphisben merénylet áldozata lett.

- Nyáron, a Mexikói Olimpiai Játékokon két amerikai sportoló a győzelmi dobogón a fekete kesztyűs kezét magasba emelve tüntet a fajüldözés ellen.

- És mi volt Romániában? Itt is volt valami, valami reménykeltő. Igen, Ceausescu egyedüli kommunista pártvezetőként szembeszegül a szovjetekkel és megtagadja, hogy részt vegyen Csehszlovákia megszállásában és a Prágai tavasz elfojtásában.

                                                                        *

Közben  a romániai művelődési életben is változik a szemlélet. Új és más irányokat szab meg a párt agitprop osztálya. Útjára indul Bukarestben  A Hét című hetilap. Egyikünk ennek lesz váradi külmunkatársa. Színházi írásokat, beszámolót, krónikát, kritikát ír, a lap igénye szerint. Váradon az Ady körben inkább csak hamu alatt parázslik az irodalmi élet.  Ott és utána valamelyik kocsma asztalnál ádáz vitákat folytatunk. Hozzánk is elér a „dühöngő ifjúság” szelleme, és a beat nemzedék irodalma. Valaki megszerzi e nemzedék kiáltványának tartott Üvöltés  című kötetet. Pár napra kölcsön adjuk egymásnak és megtanuljuk a jelentős neveket. Mert azokat már illett ismerni. És illett idézni Allen Ginsberg versének egy-két sorát, ”Carl Solomon! Veled vagyok a Sárga Házban, ahol te őrültebb vagy mint én vagyok.” mondtuk néha egymásnak. Igen, ennek a sornak már váradi képzettársításai is voltak, Horvát Imre versére emlékeztetve. Az  Ady irodalmi körben,  az új szellemet érvényesítő fiatalok veszik át a vezető szerepet a „Zsdanovistáktól”. Az ifjú tollforgatók zsengéit összegyűjtik és a körnek a Tavasz 69 című antológiájában kiadják, köztük megtaláljuk a Forrás nemzedék néhány képviselőjét is.  

                                                            *

                                                                                    *

Hogy megismerjük az új művészeti és színházi irányzatokat, minden nálunk megrendelhető, irodalmi, színházi és filmlapra előfizettünk. Nyolc - tíz lap járt. Román, magyar, lengyel, német, cseh és orosz színházi és filmlapok. Köztük a kedvencek, a Filmkultúra, a Nagyvilág a Secolul XX, a Színház, a Teatrul és a Divadlo. Ha nem is tudtunk minden nyelven, de legalább a képeket megnéztük és azok szövegét szótárral elolvastuk. Kevés pénzünket a kultúrára, a könyvekre költöttük. A Korszerű színház sorozatnak szinte minden kötetét beszereztük, pótlandó az örökké hiányosnak érzett tudásunkat.

                                                                        *

Műkedvelők vagy amatőr színjátszók? Már akkor is sokat töprengtünk, hogyan is nevezzük magunkat. Melyik az a „terminus technicus”, amelyik a leginkább fedi azt a munkát, amit mi végzünk. Aztán tisztáztuk, hogy mi a szó apriori jelentésében akartunk műkedvelők lenni, olyanok, akik a művészetet nem hivatásszerűen, nem pénzért, csak kedvtelésből űzzük. De nem akartunk „hivatásos műkedvelők” sem lenni. Olyanok, akik abban a korban  ellepték a városnegyedek kultúrházait és a gyárak, üzemek kultúrtermeit. Lehet furcsállni a „hivatásos műkedvelő” kifejezést, amit mi azoknak az elnevezésére használtunk, akik a rendszeres havi prémiumért, párt-kitüntetésért afféle kultúrmunkások voltak. A műkedvelő színjátszást politikai feladatként végzők olymértékben járatták le ezt a szót, hogy elvesztette eredeti jelentését és párosult a hozzánemértéssel, a művészi értékek hiányával és a dilettáns ripacskodással. Ezt a „profi műkedvelést” mi nem tartottuk akkor sem igazinak. Úgy véltük, az igazi művészet kedvelőt az különbözteti meg a profitól, hogy ő azt csinálja, amit kedvel, amit szeret és nem azt, amit előírnak számára. Valahogy úgy viszonyultunk mi ehhez, ahogyan azt a jeles francia művészettörténész a görögökről írja: „Azonban annyit  mégis fölfoghatunk belőlük, ami elég annak megértésére, hogy egy ilyen művelődés mit használhat azoknak a művészeteknek, melyek az emberi testet tüntetik föl. Ez az embert a karok által képezi; betanítja neki az állásokat, testhordozást, szobrászi alkatot; ez őt oly csoportozatba helyezi, mely egy mozgó dombormű; ennek egészen az a célja, hogy az emberből ösztönszerű színészt képezzen, ki lelkesen és saját gyönyörére játszik, ki önmaga számára színjátékokra adja magát, ki a polgár büszkeségét, komolyságát, szabadságát és egyszerű méltóságát megőrzi a színész mozgásaiban és a táncos némajátékában „ (Taine Hippolit é.n. 95.) Így gondolkodtunk mi is, és ha már a Színművészeti Főiskolán megtettük azt, hogy nem tanultuk meg a számunkra előírt, de általunk nem kedvelt verset vagy novellát, és ebből nem kevés konfliktusunk származott, akkor miért lettünk volna később megalkuvók.

                                                                        *

Igen, mi csak úgy maradhattunk a színművészet igazi kedvelői, hogy e téren nem  hajlottunk semminemű kompromisszumra. Nem utáltuk meg a színházat soha, mert mást nem játszottunk, mint azt, amit szerettünk és amit magunknak kiválasztottunk. Soha olyan rendezővel nem dolgoztunk, akivel értékrendünk és ízlésvilágunk ellentétben állt vagy aki a mi elképzelésünket nem fogadta el. Akkor, amikor mindez lehetetlenné vált, és úgy éreztük csak kényszerzubbonyban játszhatunk, akkor azzal a tudattal búcsúztunk el a színház világától, hogy - amíg lehetett és hagyták- a számunkra legszebbet és legjobbat csináltuk. Ha ezt így már nem lehet, akkor nem csináljuk. Még mindig jobban jártunk, mint a hivatásosok, akik minden számukra kiosztott szerepben elő kellett „forduljanak” és úgy maradtak a pályán, ahogy azt Peter Brook írja, vagyis „Számtalan színésznek soha nem  adatik meg a lehetőség, hogy vele született tehetségét megfelelően gyümölcsöztesse.” (Brook. 1972. 33).

                                                                        *

 Hát igen. Kegyetlen és igazságtalan pálya a színészé. Kegyetlen, mert sokszor a nagy tehetséget tartósan mellőzi vagy örökre a pálya szélére állítja. És igazságtalan, mert nagyon sokszor a gyenge középszert sikerhez juttatja. Illyés Kingára – aki a legtehetségesebb évfolyamtársunk volt a színművészeti főiskolán - tökéletesen illenek ezek a művészetpszichológiai szakirodalomban olvasható megállapítások. „A művész fejlődését sok külső körülmény tartóztathatja fel, késleltetheti vagy állíthatja meg végleg is. A pénzhiány, az alkalom hiánya a művészt esetleg más útra kényszerítheti, arra szorítja, hogy a művészetnél jobban jövedelmező foglalkozásban keresse meg a kenyerét.”( Meier, N.C. 1973.51). Mi, akiket már első év után „kirúgtak”, máig örülhetünk annak, hogy nem lettünk részesei hasonló művészi sorsnak, mert kizárólag csak kedvtelésből, a magunk diktálta értékrendnek megfelelően játszottunk színházat.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (1.)

Szerelmünk, Thália

A múzsáknak nincs neme, szeretheti őket férfi is, nő is, ahogy ők is szerethetnek minket nemtelenül és kortalanul, politikai irányultság, nemzetiségre, szakmai képzettségre való tekintet nélkül.

                                                                        *

Ez a könyv két ember színház iránti olthatatlan szerelmének történetéről szól. Arról az érzésről, ami kora ifjúságunkban fogant és hol nyíltan megvallva és vállalva, hol csak titkos vágyként élt és él bennük. A hajdani vágyak, érzelmek és romantikus elképzelések az évtizedek során tudatosan kiválasztott és megszerzett ismeretekké, színházi értékrenddé alakultak át. Amikor a körülmények azt megengedték és megalkuvás nélkül megtehettük alázattal és lelkesedéssel műveltük ezt a művészetet, akár közvetlen színpadi vagy pódiumi játékkal, akár színházi tárgyú írásokkal. Ki-ki a maga módján, de egymásnak mindig a legszigorúbb kritikusaként.

                                                                        *

Ebben a könyvben elmondjuk mindazt, amit mi a színházról, a színjátszásról és az előadó művészetről gondolunk, elmondjuk, azoknak a „színházi kísérleteknek” a történetét, aminek megalkotói és részesei voltunk. Közös címen, közös könyvben, de két különálló személyiség gondolatai mindezek a színházról és a színjátszásról, no meg azokról a viszonyokról, amikor mindezek a színpadi alkotások és eszmék megfogantak bennünk.

                                                                        *

Voltak akkor is olyan amatőr, vagy ha ez a szó jobban tetszik, műkedvelő színjátszó csoportok, együttesek, amelyeket, ma idegen szóval alternatív színháznak titulálnak. Mi is kísérleti színháznak tekintettük a rövid életű műhelyűnket, még akkor is, ha a neve hol színjátszó csoport, hol színjátszó együttes volt. Igen, mi ezt olyan színházi laboratóriumnak fogtuk fel, ahol nem a mindenáron való játékon volt a hangsúly, hanem  olyan színpadi kifejezési formák és eszközök keresésén, amelyekkel lemérhetővé lehet tenni egy színházi előadásnak a hatását, a színházi térnek változatait, ahol élővé és élvezhetővé lehet tenni egy antik görög tragédiát, ahol kísérletezni lehet a brechti „V” effektus elidegenítő játék-megoldásaival. Az elmúlt másfél évtizedben már csak  egyikünk művelte ezt. Önálló versműsorok összeállításával és előadásával újra átélte a színház, a pódium szellemi gyönyörűségét és felemelő izgalmát.

Nekrológ

SIRATÓ BOKOR ANDRÁSÉRT

“Ahol a szabadság a rend

mindig érzem a végtelent”

József Attila

“Szabadok legyünk vagy boldogok” kérdezted annyiszor magadat gyötörve.

TE a boldogság apró tükörcserepei helyett megsebzett lelkedet menekítetted a végleges és örök szabadságba, amelyre mindig úgy vágytál:

„Vald be végre  s foszd ki magad,

Hogy üres lehess és szabad”

TE tudtad: csak a magány ad teljes szabadságot; társaink ketrecbe zárnak, vagy mi magunk húzódunk el tőlük, szabad lelkünket menekítve a rácsok biztonsága mögé. ( a rácsok védik meg a biztonságot is?!)

Ezért botorkáltál közöttünk szálegyedül, kínok és gyönyörűségek között vergődve, mindenkinél magányosabban, mindenkinél sebzettebben.

TE  átélted hogyan válik az ember virágból tövissé, ha magára hagyják...

TE hitted, hogy az élet annyit ér, amennyit teremtő fájdalomban és kínzó gyönyörűségben élhetünk;  Isten arcát próbáltad helyreigazítani az emberben, hasztalan.(úgy látszik az embereket nem lehet meggyőzni arról, hogy emberek...)

A szolgálat áldozatát vállaltad, de a kiszolgáltatottságot nem bírtad elviselni.

TE sokáig éltél félelemben, amely véglegesen és végzetesen meggyötört; a teljes szeretetre vágytál, mert „ A szeretetben nincs félelem” , idézted sokszor a Szentírást és a szeretet utáni nagy-nagy sóvárgásodban zokogtad el:

„Jaj, szeressetek szilajon,

hessentsétek el nagy bajom!”

TE választottad a végső áldozatot is : világítani!

„Gyújtsd fel önmagadat,

Aki ég nem alszik” – mondtad és égtél el szükségszerűen pazarolva magadat.

Végül elindultál a nemlét szivárványösvényén és már onnan üzened: „A szürkén örvénylő, szutykos felhők után, az ég szikrázó kékje olyan csoda,  mely áhítatot térdepeltet és parancsol:

ÖRIZZ ENGEM!”

(Bokor András holnap lenne 60 éves. 1994. június 30.-án bekövetkezett halálára írt fenti nekrológot a lap, amelynek egykor főszerkesztője volt, nem közölte.)

Könyvbemutató II.

Képek A mi színházunk c. könyvünk bemutatójáról

Pál testvér emlékkiállítása

Ma este a TIBOR ERNŐ GALÉRIÁBAN Thurzó Sándor József lelkiekben gazdag zenei fellépését követően Fejes Rudolf Anzelm, a nagyváradi premontrei rend főapátja nyitotta meg Csorján András Pál premontrei szerzetes emlékkiállítását.  Ezt követően mondtam el Reményik Sándor versét

 

Lefelé menet

Máté 17.

1.

„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

2.

Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.

 Közös kép Fejes Rudolf Anzelm a nagyváradi premontrei rend főapátjával

Együttesünk

­­­ A Nagyvárad Municipiumi Kultúrház Színjátszó Együttesének egykori tagjai, akiket  A mi színházunk c. könyv bemutatójára várunk

1. Almássy Gyöngyv
2. Ágoston Erzsébet
3. Balázs Ferenc
4. Bartalis Antal
5. Bartalis László
6. Bányai Katalin.
7. Bényei Antal (-)
8. Bóné Lia
9. Cosma Mircea (-)
10. Csuha Katalin,
11. Csehik-Szentmiklossy József
12. Garay István
13. Gáll Ernő ( az együttes alapító rendezője)
14. Ghingáz Ilona
15. Hájek Ferenc
16. Hájek Péter
17. Hunyadi László
18. Jancsó Sándor,
19. Kiss István (-)
20. Kovács Károly
21. Sz. Kovács István,
22. Maksai Anikó
23. Meer András
24. Mike Csaba
25. Leprich Ilona (-)
26. Lukács Salamon
27. Nagy Magdolna
28. Nagyváradi Szűcs Mihály
29. Németh Katalin
30. Nosz Anna  (-)
31. Nyerges Katalin (-)
32. Oláh Ferenc
33. Pásztai Annamária
34. Pusztai Edit (-)
35. Schneider N. Antal
36. Szilágyi Aladár
37. Szilágyi Márta
38. Tolnai Tibor (-)
39. Tóth Márta
40. Valkay Róbert (-)
41. Varga Lajos (a kultúrház igazgatója, majd metodistája)

A (-) jellel jelölt személyek elhaláloztak

Meghívó