Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (6.)

Döntő, gálaműsor, gesztusok

A Fesztivál országos döntőjére decemberben került sor Bukarestben. Az idáig eljutott együttesekről a Teatrul című színházi folyóirat írt az 1969/2 számában. Részletes statisztikai adatokat közölt, amelyekből megtudtuk, hogy a versenyre jelentkező 4.000 színjátszó együttesből a döntőbe 51 került: kultúrotthonok, szakszervezeti, városi művelődési házak és a hadsereg kultúrházainak képviseletében. Ezek mellett volt még 8 népszínházi produkció, 15 irodalmi összeállítás, 10 folklór együttes és 35 versmondó.  Ott találkoztunk a hajdani kolozsvári kollegákkal, akikkel együtt játszottunk az egyetemi színpadokon. Akkoriban Kolozsváron két magyar egyetemi színjátszó együttes volt, a egyiket Szabó József (Ódzsa), a másikat Bereczki Péter vezette. A fesztiválra döntőjére a kolozsvári Művelődési Palota színjátszó együttese jutott be, John Osborne Dühöngő ifjúság (más fordításban Nézz vissza haraggal) című darabjával. Ebben a főszerepet Beleznay Banner Zoltán, az Utunk irodalmi hetilap képzőművészeti szakírója játszotta. Nagy és erős vetélytársaink voltak a kolozsváriak és a két Bukarestben eltöltött nap után mi, bár nem láttuk az előadásukat, arra tippeltünk, hogy ők viszik el a magyar csoportok által elnyerhető[1] legmagasabb II. díjat, és az ezüstérmet.

Az országos döntő jelvénye és az ezüstérem

                                                                        *

 A verseny eredményhirdetéséről néhány nap múlva értesültünk a helyi és a központi lapokból.

 A CARAGIALE FESZTIVÁL ORSZÁGOS DÖNTŐJÉRŐL

Kultúrházak közötti verseny

Mihail Sadoveanu – Mircea Mancaş : A balta. Békási Tanügyi Szakszervezet színjátszó csoportja – I. díj.

Albert Maltz : A próba. Nagyvárad Municípium Művelődési Házának színjátszó csoportja. – II. díj.

Németh Katalin : A női alakítás különdíja.

J. Osborne : Nézz vissza haraggal. Kolozsvári Művelődési Palota színjátszó csoportja. – III. díj.

Victor Eftimiu : Rokonom, a csavargó (Aki látta a halált). Maroshévízi Faipari Szakszervezet Klubjának színjátszó csoportja. – Dicséretdíj.

A második díj akkoriban nem csak egy oklevelet jelentett, hanem ezzel együtt minden színjátszó megkapta a szép kivitelezésű részvételi jelvényt és az ezüstérmet valamint a pénzjutalmat, ami akkor nem elhanyagolható összeg volt.

                                                                        *

Az eredményhirdetés után közölték velünk, hogy azonnal újra Bukarestbe kell utaznunk, ahol nagyszabású gálaműsort szerveznek, az arany és ezüstérmes csoportok részvételével. Számunkra, a napi 12 kilométert sárban gyalogló vidéki tanárok számára, nehéz volt felfogni, hogy ez a gálaműsor a hatalom számára nemcsak a művészetek pártolása volt, hanem a román politika üzenete a világnak. Tudomásunk szerint ez volt az egyetlen ilyen nagyszabású esemény az I. L. Caragiale Fesztiválok történetében. Mindez nem kevés kiadással járhatott, hiszen - a kísérőkkel együtt - a mi közel 20 fős csoportunkat repülőgéppel vitték Bukarestbe és ott, akárcsak a verseny idején egy előkelőnek mondható szállodában szállásolták el. Két napos, reggeltől-estig tartó próbafolyamat előzte meg a gálaműsort, amire a három forgatókönyvíró a mi rendezőnkkel megegyezve az előadás csúcsjelenetét javasolta. Ezután jött az öt neves bukaresti rendezőből álló csapat, élükön Gheorge Dem Loghinnal a Bukaresti I. L. Caragiale Színművészeti Intézet professzorával, akinek a véleménye szerint Gáll Ernő rendezése Európa színtű koncepció volt. Javasolta Németh Katinak, hogy iratkozzon be a bukaresti színművészeti intézet harmadik évfolyamára, mert az egyetemi éveit beszámítják.

A nagyon jól átgondolt gálaest öt téma köré csoportosította a különböző kategóriákban nyertes előadásokat. Rajtunk kívül magyar csoportként csak a székelyudvarhelyi Konfekciógyár csoportja lépett fel az Arany ország (Ţara de aur) témában. Egy népi ihletésű zenés táncos irodalmi műsor részleteit mutatták be. Mi a Láthatárok (Meridiane) csoportban voltunk, ahol egy szebeni együttes Calderon, egy temesvári Csehov, egy Lugosi Népszínház Iura Soyfer darabbal mutatkozott be. Később felfigyeltünk arra, hogy a Láthatárok témánál csak erdélyi, illetve bánáti színjátszók voltak. Persze, az akkori idők szokásához híven többször is volt „vizionálás”, azaz a bemutató előtti végső ellenőrzés, amit előbb a színházi szakma, majd a Központi Bizottság politikai főmuftija végzett. Meg kell adni tájékozott volt, mert a mi előadásunk utolsó gesztusát látva, megállította a főpróbát és némi változtatást javasolt a rendezőknek. Mi azonnal megértettük, hogy az a mozdulat, amivel addig minden előadásunkat befejeztük itt már nem használható, mert ez egy olyan gálaműsoron, ahol a kommunista pártnak a legfőbb vezetői is jelen lesznek[2]. Így aztán egy magyar nyelvű színjátszó csoport nem zárhatta a fellépését a polgári engedetlenségnek a jelével, ökölbe szorított kézzel és felemelt karokkal köszöntve Amerikát. Kérdésünkre, hogy akkor hogyan, milyen gesztussal fejezzük be az alig tíz perces jelenetet, a fővárosi rendezők egy szelíd „áldásosztó” kéztartást javasoltak. De nemcsak nálunk eszközöltek változtatást, a Lugosi Népszínház előadásának eredetileg Brodway Melody 1492 című előadását Cristofor Colomb címűre változtatták.

 

Hazaérkezésünk után az alábbi szignó nélküli jegyzet jelent meg a Fáklyában.

A próba sikerült

Országos második díjat hoztak a Caragiale színjátszó versenyről, hát illő, hogy előlegezett méltatásaink végére elismeréssel tegyünk pontot. A Várad municípiumi kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja alig egy éves, tagjaiban azonban bizonyára sokkal régebbi a játék vágya. Megírtuk már, hogy ez hozta össze a tanár, diák, munkás, ápolónő, technikus összetételű fiatal gárdát, meg az a mottóul is írható igény, hogy műkedvelő alapon nem kompromisszumos szinten műveljék ezt a hagyományos váradi műfajt. Bukarestben az országos döntőn azt mondta róluk a zsűri: teljesítményük valahol középen helyezkedik el az amatőr és a profi szint között. Értik, amit csinálnak, intellektuálisan is tolmácsolják választott darabjuk humánus eszmeiségét.

Albert Maltz A próba című színdarabja volt műsorukon. Bemutatták már a verseny különböző szakaszain, többféle zsűri előtt. Annyit próbálták, hogy A próba már százszorosan is jelkép. A kísérleté és a türelemé is.

Sikerült. Szélesebb hatókörben és nagyobb nyilvánosság előtt, mint gondolni merték volna. Múlt héten újra fent voltak Bukarestben a díszelőadáson, a televíziós felvételen. Ez volt a legnagyobb türelempróba – azt mondják. A várakozás hosszú óráiban jöttek rá egy igen fontos felfedezésre: amit eddig csináltak, hónapokon át, az verseny volt. Izgalmas, érdekes, de verseny. Kevesebb, mint a játék. Mert a játék az valami meghittebben zártkörű, a játék az társalgás a közönséggel, a szerzővel, önmaguk megidézett visszhangjával.

Ezúttal játszani kell.

A próba doppingoló sikere így hozta meg a folytatás másmilyen igényét. Gáll Ernő küszöbön álló elutazása a rendező-kérdés megoldását is sürgeti.

Egyszóval a figyelmet. Amit megérdemelnek, amit kiérdemeltek, ami a méltó folytatást biztosítja számukra és nézőik számára, - mert most már a kipróbáltak biztonságával igyekeznek a nézők elé. Ez lesz az értelme összes eddigi próbájuknak.

Utóhangok, tervek, versek

Az V. I.L. Caragiale Színházi Fesztivál végeztével nemcsak a Bukarestben megjelenő magyar lapok közöltek hosszabb-rövidebb írást a műkedvelő mozgalom eredményeiről, helyzetéről, lehetőségeiről és jövőjéről, hanem a helyi magyar és román napilapok is. Ezekből az írásokból válogatunk, mert híven tükrözik annak a korszaknak a szellemiségét és gondolatait arról, hogy a műkedvelésnek jelentős szerepe van a társadalomi tudat formálásában, az önművelésben és a színművészet iránti fogékonyság kialakításában. Az Előre cikkírója „-za” szignóval  inkább csak a  versenyen eredményesen szereplő együttesekről szól, egy későbbi időpontra ígérve a műkedvelő mozgalom helyzetelemzését. Az Ifjúmunkás és a Művelődés már tovább lépnek és a műkedvelő színjátszás lényegét több szempontból is elemző beszélgetéseket közölnek. Domokos Gézát az akkor már neves költő Hervay Gizella kérdezte a műkedvelő mozgalom lényegéről. Úgy véljük Domokos Géza véleményének máig aktuális vonulatai vannak, hiszen nemcsak a fesztiválról szólt, hanem a műkedvelésnek mindenkori társadalmi szerepéről, céljáról és tartalmáról egyaránt. Nemlaha György[3] a Művelődés hasábjain minket faggatott arról, hogy a mindennapokban milyen gondokkal küszködik a műkedvelés és hogyan látjuk annak sorsát, célját és feladatait. Mindkét cikknek megvan az amatőr színjátszás megújulását sürgető üzenete, hiszen szó esik bennük az új utak kísérleti bejárásának  szükségességéről és lehetőségeiről.

Színjátszók sikere

Az ötödik Caragiale színjátszó biennálé díjnyerteseinek neve ismert; a verseny alapos kiértékelése az elkövetkező hetek feladata lesz. Egy valami azonban már most  nyilván­való: a döntő művészi színvonala lényegesen fölülmúlta az eddigi ver­senyekét. S még valami: a magyar műkedvelők sikere. A döntőbe került hat együttes közül négy díjat nyert, kettő dicséretben részesült.

A zsűri egyhangúlag a legjobbak közé sorolta – második díjjal jutalmazta – a Gáli Ernő irányítása alatt álló váradi színjátszókat. Albert Maltz A próba című egyfelvonásosa kitűnő benyomást keltett, a Verát játszó Németh Katalin a fesztivál egyik legszebb női alakítását nyújtotta, joggal részesült külön jutalomban.

Dicséret illeti a székelyudvarhelyi Készruhagyár szavalóit, énekeseit is. Remek ötlet volt udvarhelyszéki származású írók és költők műveiből vett részletekkel szólni a szülőföld szépségeiről, múltjáról és jelenéről. S ha már Udvarhelynél tartunk, hadd szól­jak két szót a zetelakiak Énekesmadaráról. Csupa jó íz, csupa szín előadásuk reveláció volt. Érdekes, hogv azok is, akik nem élvezhették Tamási hőseinek pompás nyelvezetét, mennyire kiérezték a játékból a hitelességet, a testre szabottságot. Kár, hogy a bukaresti magyar közönség nem láthatta az előadást. Talán a tél folyamán sikerül létrehozni egy fővárosi turnét, akkor majd viszontláthatjuk Kalapács Tibort, Szabó Árpádot, Kapás Erzsébetet, Hegyi Má­riát, Miklós Margitot, Illyés Györgyöt és a többi, második díjas zetelaki műkedvelőt; megismerhetjük az előadás két tehetséges rendezőjét, Péter Bélát és Kerekes Károlyt.

Hinni szeretnénk, hogy a kolozsvári Művelődési Palota színjátszói nem veszik zokon, ha harmadik díjas Osborne-előadásuk kapcsán külön kiemeljük Beleznay-Banner Zoltán nevét. Nemcsak azért, mert kitűnő Jimmy Porter volt. A műkedvelő mozgalom iránti sokéves odaadásáért, céltudatos népművelési tevékenységéért. Előadás után azt mondta, ez volt utolsó szerepe. Abbahagyja mostmár. Bár ne tudná megtenni.

A magyarbikaliak jelenléte az országos döntőn – tradíció. Tizenegy esztendeje, amióta a Caragiale verseny megindult, egyszer sem hiányoztak a bukaresti szemléről. Ballada-műsorukkal, színpompás viseletükkel ezúttal is sikert értek-el, a-melyben nagy része volt Naszódi Irénnek, a bikali kulturális élet példamutatóan lelkes serkentőjének.

Kellemes meglepetést jelentett a maroshévizi faipari szakszervezet színjátszóinak teljesítménye. Victor  Eftimiu : Rokonunk, a csavargó című darabját mutatták be – színvonalasan, amiért, akárcsak a bikaliak, dicsérő oklevelet kaptak. Strasszer Ignác – a Csavargót vitte színre – mellett, úgy vélem, köszönet illeti meg a két rendezőt, Szaszkó Eleket és Kolumbán Klárát, akik mint szereplők is derekasan kivették részüket a sikerből.

Frissiben, tájékoztatásképpen csak ennyit Egy más alkalommal talán nem lesz haszon nélkül való visszatérni a versenyre – s itt a községi, megyei szakaszokra is gondolunk – és levonni belőle a tanulságokat.

 (-za)

A Művelődés fotója A próbáról

                                                                        *

A műkedvelés varázsa

(Beszélgetés DOMOKOS GÉZÁVAL[4] az ötödik Caragiale színjátszó biennálé zsűritagjával.

Sokat vitatkoznak mostanában arról, hogy ma, amikor hivatásos színházaink rendszeresen járják a vidéket, s a tévéadások majd mindenhova eljutnak, nem veszti-e el közönségét a műkedvelő mozgalom. Sőt, van aki így veti fel a kérdést: Van-e egyáltalán értelme a műkedvelésnek?

– Szerintem nem lehet ilyen kategorikusan fogalmazni. A valóság sokkal árnyaltabb, nem lehet ilyen merev, túlságosan is elvont kérdésekkel megközelíteni. A műkedvelésnek annyi színe, formája van, ahány helyen csak kedvelik és művelik. Más és más, aszerint, hogy hol játsszák, milyen közel vagy távol a várostól, van-e helyi hagyománya, hozzáértő rendezője, lelkes szervezője, igényli-e a közönség.

A dilemma egyébként onnét ered, hogy éveken át sok helyütt formálissá vált a műkedvelés. Erőltették ott is, ahol nem volt hagyománya, ahol nem volt igény rá. Ahol pedig igény is volt, hagyomány is, ahelyett, hogy hagyták volna, hogy tartalmát-célját a műkedvelők és a közönség belső igénye teremtse meg, nem egy helyen általános és elvont műkedvelőeszményt kényszerítettek rá.

Mi hát a műkedvelés igazi tartalma-célja?

– A műkedvelésnek sajátos varázsa van. Gondoljuk csak el – hivatásos színész sohasem adhatja azt az élményt, amit az a falusi bácsika érez, aki lányát vagy fiát látja a színpadon játszani. A közönség egy kicsit távolinak, nem egészen hús-vér embernek érzi a színészt. A műkedvelés ledönti a művészet és a közönség közti válaszfalat. Közelivé, szinte tapinthatóvá válik a színház, a színész, a szép szó. Mintha csak a művészet kezdetei térnének vissza egy villanásnyira, mikor közönség és művészet egy test, egy lélek volt. Ebben van a műkedvelés varázsa és ereje. Ezért nem szabad ráhúzni sem a hivatásos színház, sem a folklór sablonjait. Az igazi műkedvelést belső igény hozza létre, ezért nem fenyegeti szerintem sem a színház, sem a tévé konkurenciája.

Eszerint külön műfaj a műkedvelés?

– A művészet művelésének sajátos formája. Lényege: lehetőséget teremt a művészet művelésére, nem csupán nézésére-látására. Ez pedig nagy különbség. Mert az ember ősi igénye, hogy a dolgokat ne csak szemlélje, hanem maga is részese legyen a dolgoknak. A műkedvelő részese lehet a művészetnek. Ez semmi mással nem hasonlítható élményt jelent. Éppen ezért, ahogy nem volt jó kategorikusan megszabni, hogy – márpedig műkedvelést kell csinálni, éppoly káros mereven kijelenteni, hogy nincs rá szükség.

A műkedvelés varázsa önmagában van. Ezért elfogadhatatlan szerintem a csak versenyre játszó műkedvelés.

Az Ötödik Caragiale színjátszó biennálé zsűritagja voltál. Gondolom, nem véletlenül jutott eszedbe ez az utolsó mondat?

– A versenyszabályzat szerint a zsűri egyaránt figyelembe vette a repertoárválasztást, a művészi színvonalat és a csoport társadalmi tevékenységét. A második díjat nyert zetelaki együttes esetében például szerepet játszott az is, hogy a faluban hagyományt teremtett a színjátszás.

A versenyen résztvevő hat magyar nyelvű csoport közül négy díjat nyert, kettő dicséretet kapott. Mi a szerepe a fiataloknak ebben a szép sikerekben?

– A verseny egyik legmaradandóbb élménye a váradiak előadása volt. Albert Maltz  A próba című egyfelvonásosát játszották. Az előadást Gáll Ernő rendezte rendkívül érzékenyen, érdekesen, korszerűen. Vera szerepét Németh Katalin játszotta gyönyörűen

Az egész együttes fiatal. Gondolom, ez a példa többet mond, mintha statisztikai átlagot keresnénk, hogy milyen arányban vesznek részt a műkedvelésben a fiatalok.

Egyébként a műkedvelés a fiatalok műfaja. Ezért volt jó gondolat az, hogy a KISZ különdíjakat osztott ki.

De ha már a fiatalokról van szó, érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy ahol lelkes-tehetséges fiatalok köré csoportosul a műkedvelés, ott nem fenyeget az alkalomszerűség, a giccs, az eloperettesedés veszélye, mint például az olyan megmerevedett társulatoknál, akik mindenáron hivatalos színházakhoz akarnak hasonlítani.

Jó, hogy szóba jött – szerinted hol furakodik be a műkedvelésbe a giccs?

- Ahol lehet. Amikor utánozni akarják a nagy színház külsőségeit, ellesik a színházi fogásokat ahelyett, hogy önmagukat akarnák művelni-kifejezni. Ahol a műkedvelés elveszti igazi tartalmát, óhatatlanul elburjánzanak a külsőségek és az előadás hatásvadász, primitív felvonulássá válik. Csőstül jön a giccs.

Ellenszere?

– A tehetséges fiatalok. Akik erejüket akarják kipróbálni, önmagukat megvalósítani, kifejezni, igazukat kimondani.

Lejegyezte: Hervay Gizella

A női alakítás különdíja

                                                                        *

„Kicsinyített színház”

Vagy műkedvelés?

Némi lelkiismeret furdalással fogtam ehhez az interjúhoz – éppen egy éve ígérgettem, de hol az alanyok hiányoztak, hol az alkalom. Nos, most új évad kezdetén szerencsére törleszthetem adósságomat. Schneider Antalt és Németh Katalint végre ide invitálhattam a presszó magánteremmé előléptetett sarkához, s rögvest nekiláthattunk beszélgetésünkhöz. Hogy miről? Természetesen a váradi műkedvelő színjátszásról, amelynek korántsem rózsás helyzete azt hiszem, országos problémákra tapinthat rá. Bevezetőül tegyünk még hozzá annyit az alábbiakhoz, hogy a népszerű tanárházaspár néhány éve sikerrel jeleskedik a műkedvelésben, s Albert Maltz: A próba című egyfelvonásosának bemutatásával országos díjat szereztek, tavaly Németh Kati pedig a női alakítás nagydíját kapta.

– Ha a műkedvelői mozgalomról egyáltalán valamit meg kell állapítani – kezdi Schneider Antal –, akkor az az alkalomszerűség. Amikor Caragiale Fesztivál van vagy valamilyen verseny: felélénkül; holtszezonban egyszerűen eltűnik. Mindez azt eredményezi, hogy nincs állandó tevékenység, évről évre újra indul, sohasem már elért pontról, mindig elölről, s ez nem éppen szerencsés vitalitás… Még azok közül is, akik a Népművészeti Iskolában végeznek hároméves tanfolyamot – a többségnek hirtelen nyoma vész, sehol nem hasznosítja tudását, márpedig ennek az iskolának ez volna egyedüli célja. A műkedvelő színjátszásról e nélkül az észrevétel nélkül ködösítés lenne nyilatkozni.

– Szerintetek tehát a műkedvelés válságban lenne?

– A régi értelemben vett formája okvetlenül. De erre nincs is szükség. Az ma már megmosolyogtató tény, ha valaki azért lép csak fel, mert mindenáron szerepelni kíván. A „szereplést” a legnaivabb néző sem igényli, legfeljebb elmegy a színházba, ha ezt a fajta „műkedvelést” óhajtja látni.

– Mivel magyarázható ez a válság?

– Elsősorban talán a tévé elterjedésével – fűzi tovább Németh Kati a gondolatot. Régen, húsz-harminc éve nem volt ilyesmi. Általában nyugodtan beismerhetjük, a kultúra forrásai erősen megszaporodtak, s ez nem is baj. A régi műkedvelők részben azért is álltak össze, hogy előadjanak egy-egy darabot, mert nem volt lehetőségük színházba járni. Így inkább ők csináltak meg mindent. Ez ma már nyilvánvalóan nem aktuális. Annál inkább az, hogy a műkedvelésnek – s ez a szó jelentésváltozása talán ezért is hajlik a pejoratív megjelölés felé – muszáj előbb-utóbb új tartalmat találnia. A mai amatőr színjátszás előfeltétele nem nagy színházi sikerek szegényes feltámasztása, utánjátszása, sokkal inkább új utak, új kifejezőeszközök meglelése, amit egy hivatásos intézmény nem vállal, illetve nem is igen vállalhat. Ezért kellene odahatni, hogy olcsó sikerek helyett hagyja magát a műkedvelés a teremtő művészet felé sodortatni.

– Szó esett imént a kísérletezés hiányáról. Mi erről a véleményetek?

– Bárhol tetten érhető. Túlságosan sok a megkötés, kikötés, belekötés. Például már a repertoár esetében. Majdnem azonos a nagy színházakéval. És egy városban, ha az olyan mint Várad, – nem lehet még egy másik színházat csinálni. Évek óta ugyanazokat a műveket kínálják nekünk előadásra a minisztériumtól, méghozzá nem túl nagyszámú választékot kínálva. Ezekhez jön még a Népi Alkotások Háza különkiadása is. Olyan darabok, amelyeket senki sem volt hajlandó kiadni, harmad-negyedrangú szerzőcskék munkái, életképtelen szülemények –, mindenhez inkább kedvet adnak, mint a bemutatáshoz. Ugyancsak – érthetetlenül – lassú egy-egy darab elfogadtatása, ami az ősrégi repertoárban nem foglaltatik benne.

– Igen, ez megint a „kicsinyített színház” elmélete, gyakorlata.

– És nemcsak az a baj, hogy kevés a darab, bár számszerűleg rengeteg van azon a bizonyos listán –, ám olyasmi, mint Bertold Brecht Galilei élete vagy O’Neill Amerikai Elektrája, ami tényleg gyönyörű, de kivihetetlen. Még a „nagyoknak” is. Inkább a modern egyfelvonásosokat kellene sürgetni, megközelíthetőbbek, és mi tagadás, izgalmasabbak is. A műfaj most éli virágkorát, világszerte, s népszerűsége is emelkedőben van. Ugyanakkor egyetlen görög, klasszikus, mondhatni iskola-dráma sincs az ajánlottak között, pedig ezek rövidek is, maximum másfél-két órát tartanak, kevesebb szereplőjük is van, s nem igényelnek nagyobb erőfeszítést, mint éppen a már említett Galilei.

– De a repertoár az új hazai darabokat is évről évre fel kellene ölelje, Kocsis Istvántól Deák Tamásig.

– A műkedvelőmozgalmat csak azzal lehetne felszítani, ha az egész ország ilyenfajta tevékenységének új arcot lehetne adni. Kevesebb megkötéssel, több kísérletezéssel, nagyobb önállósággal a darab megválasztásában.

– Ez lenne minden hanyatlás oka?

– Korántsem. Szakemberek kellenének ide, a váradi Népi Alkotások Házához is, akik tudják mi jelent meg magyarul, hol lehet hozzájutni, előadható-e. Ne kelljen nekünk, a kör tagjainak Jánosházy Györgyöt zavarni egy Saroyan egyfelvonásosért, hogy végül is Váradról szerezzük meg.

– Csak a repertoárral lenne baj?

– Nem. A kör tagjainak számával is. Szembe kell nézni végre azzal a helyzettel, hogy egyre kevesebb azoknak a száma, akik vonzódnak az igazi műkedveléshez. Főleg a fiatalok között. 50-60 éves bácsik, nénik még akadnak. Mi nem a régi „szereplést” akarjuk, az olcsó népszerűséget ugyanis. A fiatalok hiánya azzal is magyarázható talán, hogy körükben a színház sem olyan népszerű, mint hajdan volt, illetve, mint kellene! S ebben persze a színház hibás elsősorban, mindent elkövetett, hogy kizárja a fiatalokat. S ez a mellőzés még a színi felvételezők csökkenő számán is lemérhető…

– Mit lehetne itt tenni?

– A gyerekek nevelése a fő feladat. Sajnos, maguk a pedagógusok sem járnak elöl jó példával. Maguk a tanárok nagy része lenézi a műkedvelést, nem ébresztenek kedvet iránta. Azonkívül az iskolai előadások kifejezetten protokoll, formális jellegűek, eleve hiányzik belőlük minden kezdeményezés, eredetiség.

– Más nehézségek?

– A terem, s megint a terem. A helyzet az, hogy a városi kultúrházban az esztrádcsoporté az elsőség. Amikor a próbával készültünk, a színház klubjában kaptunk termet, mert rendezőnk, Gáll Ernő, a váradi színház tagja. Még az utolsó fázisban is nehéz volt színpadra kerülnünk, márpedig az fontos, illetve döntő lett volna. A kultúrházat bárki igénybe veheti, ám ha mi kérünk valahol termet –, mindig visszautasítanak bennünket. De talán, ha jövőre felépül az új Művelődési Ház, mindez majd megoldódik.

– Pillanatnyilag hány tagja van a váradi kultúrház magyar színjátszó csoportjának?

– Tíz. Talán tíz.

– Nem kevés ez a tíz magyar színjátszó a város lakosságához képest?

– Várj a megállapítással. Van egyfajta féltékenykedés is a különféle intézmények együttesei között, nem szívesen engednek valakit át a központi együtteshez, mert műkedvelők dolgában ők sem állnak fényesen, bár a városi csoport mindenképpen a magasabb szint kellene, hogy legyen.

– Terveitek vannak-e?

– Hogyne. Január óta semmit sem csináltunk. Májusban szereztük meg, épp vakáció előtt Saroyan darabját, címe: Halló, ki az? Ezt szeretnők a legrövidebb időn belül előadni.

– Távolabbi elképzelés?

– Egy antik görög tragédia. Csak ehhez két dolgot kell tisztázni, mit szólnak hozzá az illetékesek, a másik, hányan leszünk az idén beiratkozva a színjátszó csoportba, mert ehhez még ember is kellene, nem is akárki.

Szándékosan hivatkozott Schneider Antal és Németh Katalin a műkedvelés új értelmezésére, szembeállítva a „kicsinyített színház” olcsó sikerélményével. Igazuk van. Beszélgetésünket, még ha inkább a nyomasztó problémákat nyomozta is, ez a szándék vezette. Mert a problémákat csak úgy lehet megoldani, ha észrevesszük őket. Márpedig vannak – észrevenni őket hát nem ügyesség, beállítás dolga; elsőrendű feladatunk. Többek között ez egy optimistább, derűsebb riport előfeltétele.

Nemlaha György

                                                                             *

---

[1] Azt őszintén megmondták, hogy magyar csoport első díjat nem kaphat.

[2] Amint azt a minden lapnak egyformán elküldött sajtóközlemény írta, a gálaműsor közönsége a következő volt: a párt legfőbb vezetői, titkárai, a kormány vezetői, a diplomáciai testületek képviselői, a helyi és a Bukarestbe akreditált külföldi sajtó, valamint  a fővárosnak akkori kulturális  elitjéből álló közönség. A gálan megjelent Központi Bizottsági titkárok és tagok neve azóta eltűnt a történelem süllyesztőjében. De van egy név, ami manapság is közszájon forog: Ion Iliescu, aki akkor az UTC első titkára az ifjúsági ügyek minisztere volt.

[3] Ma a magyar televízió elismert szerkesztője.

[4] 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, 1990-től az RMDSZ alapítója  és első elnöke volt  .

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (5.)

Szemelvények és  képek A mi színházunk című könyvünkből (5.)

Fesztiválok, zsűrik, méltatások

A júniusi bemutatót követően az őszi „évadkezdésig” több előadás már nem volt. A nyár folyamán mindenki a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulására és a Mexikói Olimpia Játékok eseményeire figyelt. Együttesünk csak szeptemberben találkozott újra és elkezdődött a felkészülés az ötödik I.L. Caragiale Színházi Fesztiválra

                                                                                    *

 A I.L. Caragile Színházi Fesztivál (Festival Bienal de Teatru I.L. Caragiale) nagyszabású színjátszó biennálé volt a múlt század hatvanas éveitől a hetvenes évek közepéig. Akkor megszűntették és 1976-tól Megéneklünk Románia Fesztivál elnevezéssel „a szocialista kultúrát és nevelést szolgáló politikai-ideológiai, kulturális és művészeti mozgalommá” alakították át. A változtatásnak a valódi oka az volt, hogy nagyobb teret biztosítsanak a „nagy vezetőnk” által  egyedül elfogadott és elismert népi művészeteknek. A Caragiale színjátszó biennálé másfél évtizedes története az amatőr színházak és színjátszó együtteseknek az egész országra kiterjedő seregszemléje volt, ami valójában  színházi előadások versenysorozatát jelentette és jó alkalmat biztosított arra, hogy a különböző színtű és stílusú amatőr színházi együttesek lemérjék saját művészi szintjüket. A fesztiválra bárki benevezhetett, így a falusi, községi kultúrotthonok, városi művelődési házak, népszínházak, kultúrpaloták, az ifjúsági szervezetek együttesei továbbá a gyárak és üzemek kultúrcsoportjai valamint a hadsereg művelődési házai. Az előírás szerint olyan színdarabbal, versműsorral vagy népi játékkal lehetett jelentkezni, amit a megyei vagy városi Művelődési- és Művészetügyi Bizottságnál jóváhagytak. A Fesztivál öt szakaszban zajlott és csak az azonos profilú  színjátszó együttesek versenyeztek egymással a községi, városi, megyei, megyeközi és az országos szinten. Minden szintnek más-más összetételű zsűrije volt. A községi szakaszon a városi kultúr-aktívisták és esetleg egy színész vagy színművészeti főiskolát végzett, de politikai pályán érvényesülést kereső rendező. A városi és megyei szakaszok zsűrijébe színházi rendezőket, irodalmi titkárokat kértek fel, pontosabban utasítottak a zsűrizésre. A megyeközi és az országos döntőn már neves színházi szakemberek, rendezők, színikritikusok és a művelődési élet jeles képviselői zsűriztek. Köztük mindig volt olyan, aki a tollforgatásban is járatos szakemberként a helyi vagy a központi sajtóban értékelte a fesztiválon látottakat és közvetítette az olvasóknak a zsűri véleményét. Az 1968-as V. I.L. Caragiale-fesztivál Bihar megyei döntőjének zsűrijében, többet között olyan  színházi szakember zsűrizett, mint Kelemen István, aki a Nagyváradi Állami Színház  irodalmi titkára, dramaturgja volt, jelentős kutatója a váradi színjátszás történetének[1]. Bukarestben a zsűri elnöke többnyire a Nemzeti Színház egyik rendezője volt, de a zsűriben helyet kaptak a szakmai sajtó színi kritikusai és olyan számottevő magyar politikai és színházi személyiségek, mint Domokos Géza vagy a szatmári színház főrendezője, Kovács András.

                                                                        *

Szeptemberben néhány emlékpróba erejéig újra összejöttünk és azon töprengtünk, hogyan is lehetne az előadásunkban az aktuális politikai eseményekre utalni. Ez az egyfelvonásos darab ugyanis sikeresen ötvözi a Brechti értelemben vett epikus és a klasszikus dráma erős érzelmi átélést ébresztő mozzanatait. Az egyes jelenetekben megelevenednek az 1930-as évek nagy gazdasági válsága idején Detroitban zajló véres tűntetések. Mint „Hamlet apjának szelleme”, úgy kelnek életre a karhatalom által meggyilkolt férfiak és nők, hogy elmondják, eljátsszák saját sorsukat és halálukat. Az 1968-as év eseményei, a párizsi diák és munkás tüntetések, az amerikai polgárjogi harcos, Martin Luther King meggyilkolása, a „prágai tavasz” elfojtásakor magát felgyújtó fiatalember halála mind-mind azt sugallták számunkra, hogy a színpadon a polgári engedetlenségnek ezeket a határozott megnyilvánulásait minél elevenebben mutassuk be. Persze, vigyázva arra, hogy a szövegben mindez csak a nyugati világra, pontosabban az Amerikai Egyesült Államokra vonatkozzék és minket semmiféle vád ne érhessen, hogy „bújtogattunk”. Azt , hogy a nézők erre hogyan asszociálnak és mit gondolnak, milyen képzetekkel kapcsolhatják össze a látottakat, az már nem a mi dolgunk. E meggondolások nyomán az eredeti szöveget itt-ott módosítottuk, átírtuk, aktualizáltuk. Így például az eredeti szövegből ezt a sort „Spanyolországban Larry Krischmannt megölték” így írtuk át: „Memphisben Martin Luther Kinget megölték”. Szeptemberben a darab szövegei már teljesen új és más jelentéssel bírtak, mint a bemutató előadáson. A darab végén a női főszereplő szájából elhangzó szavak és az egyetlen gesztus teljesen új üzenetet hordozott. A nyár folyamán ugyanis minden újságban megjelent annak a két afro-amerikai  rövidtávfutónak a fényképe, akik a győzelmi dobogón az Egyesült Államok himnuszát hallgatva fekete kesztyűs kezüket a magasba emelték és így tüntettek a fajüldözés ellen. A mi előadásunk is hasonló befejezést nyert azzal, hogy keményítettük a szöveget, és a fölöslegesnek vélt szavakat kihúztuk. Így Vera befejezésül ezt a szöveget mondta: „Nincs más jövő, csak amelyet mi építünk. Itt a jövő (kezét ökölbe szorítja és karját felemeli). Összeszorított ököllel. A mi öklünkkel! Mi vagyunk a jövő! Emlékezzetek a holtakra, így mozgósítsátok az élőket! (Vera összeszorított ököllel felemeli a karját és közben megszólalt az előadás kezdő jelenetét is aláfestő zene Antonin Dvorak Új világ szimfóniájának fő motívuma).

Köszöntlek, köszöntlek Amerika!

                                                                        *

A Fesztiválnak minden szakaszáról elemző írásokkal számolt be a korabeli sajtó[2]. A megyei szakaszról Kelemen István, a zsűri tagja, egy hosszabb cikkben így összegezte tapasztalatait:

A legjobbakról

Lezárult az I.L. Caragiale-fesztivál megyei szakasza

Eljött a mérlegkészítés ideje, s az eddigi bosszús jegyzetek helyett – jót is írhatok. Mert a megye területén szerencsére akadt szép számmal példamutató együttes, meglepően biztos művészi megfogalmazás. Hogy ezek rendhagyó esetek? Meglehet. De bizonyítanak is. Főképen azt, hogy a műkedvelő-mozgalom ma is időszerű s igen-igen szép eredményeket is tud felmutatni.

Többször hangoztattam ezeknek az objektív és szubjektív tényezőknek a szükségességét. Most ismételten le kell szögeznem: csak ott emelkedhet feladata szintjére a műkedvelő mozgalom, ahol a színjátszás, a versmondás helyi üggyé növekszik, ahol nem tartják a tantestület „belső ügyének”, hanem a helyi szervek megadják a szükséges támogatást. A szubjektív tényezők legalább ugyanolyan jelentőségűek: mindenkit be kell vonni a műkedvelő-mozgalomba, aki úgy érzi: adhat valamit a színpadon. Nem szégyen az (sőt!), ha a tanítók, tanárok mellett mérnökök, orvosok, helyi vezetők is fellépnek. Igen szép példákat láttunk a megye területén, s elmondhatjuk: érdekesebb, sokszínűbb ott a műkedvelő-mozgalom, ahol a társadalom minden rétege találkozik a színművészet és a vers szeretetében.

S most pár szót a kitüntetettekről, az első helyezettekről.

Várad városi[3] kultúrház

Albert Maltz: A próba c. egyfelvonásosa a fesztivál legmodernebb, legidőszerűbb előadásának bizonyult. Gáll Ernő színművész korszerű rendezői megfogalmazásában egységes, sallangmentes (és főképpen pátoszmentes) előadást mutattak be a váradi fiatalok, ami talán egy professzionista társulatnak sem válna szégyenére. S – bár minden műkedvelő színész megfelelő színvonalon oldotta meg feladatát – felfigyeltünk két vitathatatlan színészi egyéniségre: Schneider Németh Antal: Chris, Németh Katalin meg Vera szerepében nyújtott valamit, ami már jóval túlemelkedik a műkedvelés szintjén. Külön dicséret illeti a szervezőket, mert sikerült tanárokat, munkásokat, vezető értelmiségieket, áruházi kiszolgálókat egységes, céltudatos társulattá szervezni. Sokat várunk még ettől a lelkes kis együttestől.

...

A legjobbak jól vizsgáztak színházszeretetből, tehetségből, ügybuzgalomból. Most már az lenne a feladatunk, hogy minél magasabbra emeljük a bihari műkedvelő-mozgalom általános szintjét. Hatalmas tartalékokat sejtek a jó példák alapján, amelyek csak arra várnak, hogy hozzáértéssel, szeretettel, pedagógiával és jó szervezéssel felszínre hozzák őket.

Kelemen István

az I.L. Caragiale-fesztivál megyei zsűrijének tagja.

A versenyről és a színjátszóknak a megyék közti aradi megmérettetésről  Dávid Erzsébet számolt be a Fáklya hasábjain. Írásában részletesen foglalkozott a fesztiválon látott előadásoknak és különösen A próbának részletes elemzésével.

Megyeközi színjátszó fesztivál Aradon

Három megye találkozási színhelye volt szombaton és vasárnap az aradi színház. Bihar-Temes- Arad műkedvelői vetélkedtek a Caragiale fesztivál megyeközi döntőjén a továbbjutásért. A vetélkedőt Bihar megye műkedvelői kezdték. Kora délutántól, késő estig mienk volt a színház.

A vetélkedő legrangosabb műsorszáma Albert Maltz: A próba című egyfelvonásosa volt. A municípiumi kultúrház színjátszói nagy élményt nyújtottak. Gáll Ernő rendezőnek sikerült a műkedvelőkkel megértetni a szerzői elgondolást, amit azok híven tolmácsoltak. Merész volt a vállalkozás, mivel egy modern felfogású, nem mindennapi darabról van szó. Egy színdarab próbája folyik, amelynek cselekményét meg-megszakítja a rendező. Érezzük mi is, hogy a leány nem jól csinálja, s azt hisszük, alakítási gyengeség. Erre közbelép a rendező, s ugyanazt kifogásolja, amit mi is észrevettünk. Azt, hogy Vera nem éli át a szerepét, gépiesen csinálja, élettelenül. S nem azért, mintha másképp nem tudná, csak így diktálja neki a szerző. A rendező újból kezdi a jelenetet, s el van keseredve, hogy nem és nem megy. Le akarja cserélni a főszereplőt, nincs más választása és akkor belerobban az addig visszatartott érzelem. A halottat testvérével azonosítja és kitör belőle a kétségbeesés. Az is egy sztrájk idején történt, amikor a munkások követelésére botokkal és golyóval válaszoltak. Elnémultak a szereplők Vera fájdalmán, aki ugyan a szerepéből kiesett, de nagyon hiteles az egész. Elrángatják a képzeletbeli halott mellől, újra kérik a jelenetet, de már szöveggel. S Vera erőt vesz egyéni fájdalmán, illetve hozzáadva azt is, játssza el a jelenetet. S ekkor a rendező odarohan, hogy megköszönje s bocsánatot kérjen a kételkedésért. Egy színdarab próba, amely maga a darab. És benne él a szereplők egyéni élete és egy darab Amerika; sztrájkkal, tüntetéssel, megtorlással és nagy, nagy élni akarással. A szerepbeli rendező Schneider Antal, azt a hitet kelti, hogy valóban egy hivatásos rendező bajlódik most egy előadás színrevitelével. Németh Katalin Vera megszemélyesítője, nagyon élethűen érzékeltette az érzelmek hullámzását, amely nagy szerepet játszott az igazi alakítás végkifejletében. Jól érvényesültek az érzelmi kettősségre alapult finom árnyalatok. Az együttes valamennyi tagja helyén volt a szerepében. Jó lenne, ha ez a kis együttes továbbra is alkotna s bebizonyítaná: nemcsak a verseny kedvéért volt mindez. Még a tavasszal az első bemutató előtt megkérdeztük Gáll Ernőt, a színdarab rendezőjét, mi a célja ezzel a kis együttessel? „A szokványos műkedvelésnél szeretnénk valamivel többet adni. Valamilyen átmenetet képezni a professzionista színház és a műkedvelés között”. Azt hisszük: sikerült nekik!

Eddig a szakaszig eljutni sok-sok előzetes előadás és felkészülés szükséges. Sok helyen frissen verbuvált csoportok kerültek előtérbe s nyilván nem nyújthattak olyan teljesítményt, mint azok, akiknek már nem jelent újdonságot a színpad. Ezért kell a színjátszást is – mint a műkedvelés többi válfaját – állandósítani. Színjátszásban is az az igazi, amit a hozzá való ragaszkodásért és nem a verseny kedvéért alkotnak.

Dávid Erzsébet

---

[1] Értékes munkája a Várad színészete című hézagpóló könyv, ami csak halála után 1997-ben jelent meg, és olyan dokumentumokat is tartalmaz, amit 1975-ben a színház archivumából kivettek és elégettek vagy amit a szekuritáte a szerzőtől elkobzott.

[2] A megjelent írásokból csak az együttesünkre vonatkozó és az általános gondolatokat idézzük.

[3] Abban az évben ment végbe a megyésítés, megszűnt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány és városunk municipiummá lett. De a sajtóban még sokáig a város nevet használták.

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (4.)

Szerepek, szereplők, jegyzetek

Az előadás előkészítésének próbafolyamatáról   rendezőnk egykor a Bukarestben megjelenő Művelődés című folyóirat hasábjain így írt.

„Az előre megtervezett és jól átgondolt próba-beosztás meghozta a várt eredményt. Ahogy a szereplők elmélyültek a darab problematikájában, átérezték ma is aktuális mondanivalóját, megértették saját feladatukat a darabban, úgy nőtt a lelkesedés, csiszolódott, érett az előadás is. Heti próbaidőnk 8-10 óra volt, s ha sikerült a különböző munkaterületeken dolgozó szereplők szabad idejét összehangolni, ennél több is. Hogy ellensúlyozzam az esetleges visszhangtalanságot, igyekeztem kialakítani, elmélyíteni a játék szeretetét. Meg akartam értetni, nemcsak azért játszunk, hogy 80-100 embert szórakoztassunk, hanem magunkat is képezzük, amikor alkalmazkodunk a színpad szép, de szigorú világához, következetes fegyelméhez.

Az előadás színpadi keretének megteremtése nem okozott különösebb nehézséget, hiszen a keretjáték színhelye maga is egy színpad. A bemutatott amerikai munkás-színjátszó csoport próbái egy színpadon zajlanak le. A cselekmény színhelye szerint tehát színház a színházban. Nem volt szükségünk a színjátszó csoportok számára oly nehezen beszerezhető kosztümökre, díszletekre, mindenki saját utcai ruhájában játszott.

A mintegy két hónapot tartó próbaidőszakot követő előadás kitűnően sikerült. ...

 A csoport megmaradásának előfeltétele a megfelelő darab. De mi legyen az új darab? Azt hiszem, az ilyen műhely-jellegű színjátszó csoport alkalmas a hazai dráma termékeinek színrevitelére. Az a gondolat foglalkoztat, hogy ha már színházaink olyan mostohán bánnak a hazai szerzőkkel, miért ne lehetne egy-egy magasabb színvonalon játszó műkedvelő csoport a szószólójuk. Közismert tény, hogy világszerte a hivatásos színházak mellett számos amatőr együttes is működik. Gondolok például a New York-i Off- vagy Off-Off Broadway merészen kísérletező, a legtöbbször műkedvelő színészekből verbuvált csoportjaira, vagy közelebbi példát említve, a lengyelországi pinceszínházakra. Talán ezen az úton el lehetne kerülni az alkalomszerűséget, a ripacskodásba fúló műkedvelést. Nem hiszem, hogy igazuk lenne azoknak a vészkiáltásoknak, amelyek fölöslegesnek tartják a műkedvelő színjátszást. ... Sokszor megfigyeltem, hogy az emberek többségében rendkívül erős vágy él a cselekvő művelődésre, csak meg kell találni az utat hozzájuk Hiszem, hogy legalább népes a színjátszást kedvelők tábora, ... akik színházkedvelő, értő és a színjátszást maguk módján értékesen művelő emberekké lesznek.”(Gáll Ernő, Művelődés).

                                                                        *

Mi A próbát úgy fogtuk fel, hogy az egy játékos színházi kísérlet, ami egyaránt magában hordozza a sikernek és a bukásnak a lehetőségét is. Persze, számtalan vitánk volt a színházi kísérletek céljáról és lehetséges módozatairól. Egy dologban valamennyien egyetértettünk és ez abban a meggyőződésben fogalmazódott meg, hogy minden olyan színházi kísérlet, stílus vagy játékmód, ami akár egyetlen pillanatra  is lemond a néző „érzelmi fertőzéséről”, az halálra van ítélve. Mert a színház lényege örökre a katarzis marad. Sokszínű, a néző lelki világát megérintő, megrázó és megtisztító érzelmek nélkül nem volt, nincs és nem is lesz igazi színház, és még kevésbé igazi műkedvelés. Ez  az érzelmi sokszínűség vonatkoztatható az emberi érzelmek minden válfajára: az esztétikai, az intellektuális és a morális érzelmekre. Ezeknek együtt kell hatniuk a színházi előadás során. Ezt szolgálta A próbához választott kísérőzene is, A.L. Dvorák Új világ szimfóniájának részletei.

                                                                        *

A darabnak ez a fő érzelmi vonulata pontosan utal arra a szerepalkotási folyamatra is, amit a múlt század harmincas éveiben a moszkvai színészképzésben vagy az Egyesült Államokban a Yale Egyetemen az asszociációs pszichológia szerepéről tanítottak. A nagyjelenet arra a pszichikai folyamatra épül, hogy az egykor átélt képzetek és érzelmek emlékképei feltételes kapcsolat vagy rejtett lenyomatként megmaradnak a személyiség lelki világában. Ezek az emléknyomok a későbbiek során felidézhetőek. Ezáltal az egykor átélt élethelyzetek érzelmei bármikor újra átélhetőek lesznek, ha újra hasonló élethelyzetekbe kerülünk. Ezáltal a színész a saját egyéni életének élményanyagát bármikor újraélheti egy hasonló színpadi helyzetben. Így teheti hitelessé a szerepét. Ez a Sztaniszlavszkij  általa kikísérletezett szerepmegformálási módszer a lélektani realizmusnak egyik alappillére.

                                                                     *

Együttesünk működésének hat év alatt többen is megfordultak körünkben. Volt akit a színház szeretette és a szereplési vágy vonzott oda, volt akit a társkeresés vagy a baráti társaság vonzott. A történelmi hűség kedvéért, kiegészítjük az egykori interjúban elhangzottakat és elmondjuk, hogy együttesünkben - akkor és későbbiekben is- kik  voltak a „játszó személyek” és az előadások kivitelezésében és lebonyolításában nem látványos, de nélkülözhetetlen munkát végző személyek A tagok között számos magasan képzett értelmiségi volt akik - az akkor még öt éves- egyetemi végzettséggel bírtak. Heten  a Babes-Bolyai  Tudományegyetemen szereztünk bölcsész-diplomát: Lukács Salamon pszicho-pedagógia szakot végzett és logopédus, S. Németh Katalin egyetemes történelem, Schneider N. Antal pszicho-pedagógia, magyar nyelv és irodalom szakos tanárokként keresték a kenyerüket. Szilágyi Aladár filozófia szakot végzett, de „klerikális származása” miatt tanárként nem dolgozhatott. Oláh Ferenc magyar nyelv és irodalom szakos végzettséggel, a Nagyváradi Municípiumi Művelődés- és Művészetügyi Bizottság felügyelője volt, az egyetlen magyar szakos tanár Nagyváradon, aki éppen a műkedvelő együttesünk működésének éveiben szerzett magyar nyelvészetből doktori címet. Sz. Kovács István, román-francia szakos tanári diplomával a színház irodalmi referense volt. Mike Csaba a „hangmérnökünk” ugyancsak a BBTE-t, míg Balázs Ferenc a tanárképző főiskolát végezte Marosvásárhelyen. De volt köztünk olyan is, aki Moszkvában szakosította magát a műépítészetre, ő Kiss István vezette a múzeummá átalakított  barokk palotának a restaurációs munkálatait. Nosz Anna és Bóné Lia orvosi asszisztensek voltak. Nyerges Katalin  bábszínész.  Hajek Ferenc és Hájek Péter, Meer András, Csuha Katalin és Pusztai Edit, Nagy Magdolna, Jancsó Sándor középiskolás diákok. Külön csoportba sorolhatnánk együttesünknek amatőr képzőművész tagjait, akik a színjátszás mellett az előadások díszleteiről, kosztümjeiről gondoskodtak. Tolnai Tibor,  csoportunknak mindvégig sikeres díszlettervezője volt, de ha úgy adódott, szerepet is vállalt. Ő tervezte  és kivitelezte a Szecsuáni jó ember kemény maszkjait. Bányai Katalin bár akkor már magas képesítésű nyomdai alkalmazott volt, művészi ambícióit a plakátok és műsorfüzetek tervezésében élte ki. Leprich Ilonával együtt tervezője és kivitelezője volt az Elektra című előadás kosztümjeinek. Ugyanakkor mindketten a női karban is szerepet vállaltak. A súgás igen hálátlan feladatát Szilágyi Márta majd Ghingáz Ilona látta el. És ott volt az időnként valakinek a szerepébe is beugró ügyelőnk, a nagyváradi színjátszás szerelmese, Nagyváradi Szűcs Mihály, aki „civilben” az egyik főutcai üzlet vezetőjeként kereste a mindennapit. Később együttesünkhöz számos lelkes fiatal csatlakozott, hiszen a Szecsuáni jóember népes szereplőgárdát igényelt. És jött Almássy Gyöngyvér és Tóth Márta orvos-asszisztensek, Bartalis Antal, Bartalis László, Bényei Antal Pásztai Annamária bábszínészek, Csehik-Szentmilkossy József, Garay István, Hunyadi László, Kovács Károly, Valkay Róbert, és a nagyszerű zenészek Jancsó Sándor és Cosma Mircea.

                                                                        *

Az intézmény vezetői is folyamatosan változtak. Kezdetben Varga Lajos igazgatta kultúrházat, követte őt Cuibuş Ioan mellettük kulturális metodista Constanţa Dumbrava volt.

                                                                        *

A Próba bemutatójára a Fáklyában O. F. ( Oláh Ferenc) a következő jegyzettel hívta meg a város nagyérdemű publikumát.

 „A Próba” igazi próbája

Korábban egy interjú kapcsán az olvasóközönség már tudomást szerzett arról, hogy a várad városi kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja, Gáll Ernő színművész irányításával, Albert Maltz: A próba című egyfelvonásosával készül az I. L. Caragiale színjátszófesztiválra. Azóta a darab előadásra kész, és ma, szombaton (június 15-én este 7-kor) lesz „A próba” igazi próbája. Igazi próbája, mondom, mert minden nemes igyekezetünk, lelkesedésünk – próbálkozásunk, csak akkor kap értelmet, ha az valóban visszhangra talál. Ha a szép, igaz igék szeretete, vagy a kíváncsiság, vagy az ismeretség és jóbaráti viszony, vagy akármi más, oly vonzerőt gyakorol, hogy megtelik a terem.

S nem titkoljuk, számítunk is erre.

Albert Maltz darabja szerkezeti felépítésénél fogva elüt ugyan a megszokott színművektől cselekményét pantomim jelenetek színezik, meg-megszakítja egy-egy spontán, igazi próba-hangulat, de anélkül, hogy ez töredezetté tenné, vagy akadályozná az előadás gördülékenységét. Érdekes, modern feldolgozás – és megrázó, nagyon aktuális mondanivalót hordoz. Hogy a látszólag felszínes, szélsőséges csélcsap fiatalság egy adott pillanatban harcos melléállásra – kiállásra is képes. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a történet Amerikában játszódik, ahol – a közelmúlt eseményei tanúsága szerint –, a demokrácia, az emberi szabadság ellen a legádázabb hadjárat folyik – talán mindent elárultunk a darabról.

Az együttes? Lelkes kis gárda. Diákok, tanárok, munkások – kisebb-nagyobb színpadi jártassággal rendelkező fiatalok. Név szerint: Schneider Antal, Németh Katalin, Lukács Salamon, Hájek Ferenc, Nosz Anna, Pusztai Edit, Meer András, Oláh Ferenc, Tolnai Tibor, Csuha Katalin, Boné Lia, Kiss István, Hájek Péter és Balázs Ferenc.

És végül csak annyit: mindnyájan várakozva tekintünk a nagy próba elé. Valahányszor szóba került, önmagunkra és a közönségre gondolva, így biztatgattuk egymást: reméljük nem fogunk csalódást okozni. De ezt bizonyítsa az előadás.

A bemutatón jelen volt a bukaresti Előre belső munkatársa Bölöni Sándor is, aki később a váradi színház irodalmi titkára lett. Mint dramaturg és műfordító   szellemi motorja volt a váradi művelődési életnek. A Nagyváradi Népi Egyetem keretei között olyan rangos fórumot szervezett, mint az Irodalmi Kerekasztal. A bemutatóról Bölöni így számolt be a Bukarestben megjelenő napilapban. 

Műkedvelők dicsérete

Egy nagyváradi előadás margójára

Megérte-e ? Nem tudom, fölmerült-e ez a kérdés a nagyváradi műkedvelőkben, akik néhány nappal ezelőtt bemutatták A próbát – Albert Maltznak ezt az aktuális mondanivalótól s szenvedélytől fűtött, humanizmus és demokrácia ügyében állást foglaló, s formailag is érdekes kórusra és pantomimra épített modern egyfelvonásos drámáját. Nos, ha fölmerült bennünk a kérdés, akkor ez azért van, mert a bemutatkozásnál a váradi kultúrház nem túl nagy előadótermét félig sem töltötte meg a közönség, így hát műsor végén bármilyen lelkesen is röppent fel a taps, egy-kettőre a földhöz huppant, mint az apró verébfióka. A verébfiók-tapsnak több oka is lehet. Gondolok például a nyárra, mely csak a könnyűzenét kíméli, de uborkaszezonnal fenyegeti egy ilyen strand-kedvelő városban az este hét óra után kezdődő „rágósabb" műsorokat is. Sokhetes munkájuk mégis elégtételt hozott számukra, ötven-hatvan embernek művészi élményt nyújtottak, s különben is, a műkedvelés az önművelés eszköze, nemcsak másnak, magának is örömet szerez vele az ember. De bármit is gondoltak A próbát előadó műkedvelők, tény az, hogy az újjáalakult magyar nyelvű színjátszó csoport a műkedvelésnek egy magasabb szintjét érte el ezzel az előadással, s mert tagjai lelkesedéssel és odaadással kérnek szerény de nem jelentéktelen részt a szocialista tömegműveltség ápolásából : megérdemlik a figyelmet és bizalmat.

...

Gáli Ernő színművész szerepe sem hálátlan: ő irányítja a csoportot.

Megjegyzendő, hogy mindannyiuk tarisznyájában-aktatáskájában ott van a művészetszeretet.

Az a hír járja, hogy szeptember végén, az új, és remélhetőleg ezúttal teljes évadban ősbemutatóval: Kocsis István Megszámláltatott fák című darabjával lépnek a közönség elé.

Bölöni Sándor

Szemelvények és képek A mi színházunk című könyvünkből (3.)

Találkozások, színterek, gondolatok

 A hatvannyolcban egy napon összefutottunk Gáll Ernővel, akivel hajdan a színművészeti főiskolán együtt bontogattuk szárnyainkat. Mi „tovaszálltunk” a Bolyai Tudományegyetemre, ő maradt és végzett a színiakadémián. Akkor már évek óta a váradi színház színésze volt. Titkos vágyai a rendezői pálya felé vonzották. Ezért is  kapva kapott a Municipiumi Művelődési Ház felkérésén, hogy alakítson ott egy magyar nyelvű színjátszó együttest. Elmondta, hogy szívesen venné, ha újra együtt dolgozhatnánk és   mindjárt meg is nevezte az általa választott darabot, Albert Maltz A próba című egyfelvonásosát, amelyben a férfi és a női  főszerepet szeretné nekünk kiosztani. Ő gyökeresen új szellemet kívánt bevinni a műkedvelő színjátszásba. Szakítani az addigi gyakorlattal, ami többnyire a szocialista tervgazdaság előnyeinek méltatásáról és az „aljas, ellenünk folyamatosan bujtogató és áskálódó imperialisták mesterkedésének leleplezésére” írt darabok bemutatását jelentette. Tették mindezt csasztuskázó dalnokok és proletkultos népszínművek színpadi előadásával. A változó idők szelleméről a rendezőnk ezeket sorokat írta a Művelődés hasábjain.

                                                                        *

Sokat vitatkoztak az utóbbi időben a műkedvelő színjátszás helyéről és szerepéről. Mint a Nagyvárad Municípiumi Művelődési Ház színjátszó csoportjának rendezője, én is szeretném elmondani tapasztalatomat, mert vannak az amatőr színjátszásnak olyan általános szempontjai, amelyeket mindig és mindenütt érvényesíteni lehet, figyelembe véve természetesen, hogy minden csoport más és más körülmények, feltételek között működik. Számomra is fogas kérdés olyan darabnak a kiválasztása, amely megfelel a szereplők szellemi és gyakorlati felkészültségének, és sokat fontolgatom magamban, melyek azok a módok és eszközök, amelyekkel elérhetném, hogy ne csak egy darab egyetlen előadásáig tartsam együtt a csoport tagjait. Felvetődik az a kérdés, hogy egy olyan város művelődési életében, ahol kéttagozatú színház, számos mozi működik, mi egy műkedvelő színjátszó csoport szerepe és sajátossága, hiszen csak a statisztika kedvéért egyetlen csoport sem működhet.

A műkedvelő színjátszó csoportot véleményem szerint leghelyesebb színjátszó műhelyként felfogni, ahol nemcsak a bemutatott darabok száma fontos, hanem a szereplők képzése, játékkedvük kiélésének megteremtése, színházi látókörüknek szélesítése.

Már a szervezéskor, a kezdet kezdetén keresztút elé kerültem. Vajon először darabot válasszak-e és ehhez keressek szereplőket, vagy fordítva cselekedjem? A gyakorlat azt igazolta, hogy ahol nincs aktív színjátszó csoport, a darabválasztást mindig meg kell előznie a csoportszervezésnek. Ha a másik utat választjuk, könnyen megtörténik, hogy ha tetszik a szerep: a színjátszó rendszeresen eljár a próbákra, ha nincs kedvére vagy csak néhány mondatos szerephez jut: „azért nem érdemes időt vesztegetni” indoklással visszautasítja. Én úgy kezdtem, hogy összegyűjtöttem néhány színházkedvelő fiatalt, akiket nem a feltűnési vágy hajtott. Szándékunk a kísérletezés volt; kísérletezni a színházak által érthetetlenül mellőzött darabokkal, és ezeket bemutatni korszerű előadásmódban. Ezért esett választásunk Albert Maltz A próba című egyfelvonásosára. A darabnak nincs hagyományos cselekménye, kitűnő lehetőséget nyújt a szavalókórus, a pantomim felhasználására, és egyben sokrétű színészi eszközöket követel. A csoport tagjaival (munkások, tanárok, tisztviselők, diákok) meg kellett értetnem a darab dramaturgiai újszerűségét, a kort, rendezői elképzelésemet. Megbeszéléseinkben minden szereplővel tisztáztam saját színpadi szituációját, a színpadi alak jellemét, viszonyát a többi szereplőhöz.

A munkát a két főszereplővel kezdtem. Ezzel párhuzamosan a kezdőkkel beszéd- és mozgáskultúrát fejlesztő gyakorlatokat végeztettem. Beszélgettünk aztán a színházról általában, színháztörténetről, a korszerű színházi törekvésekről, hazai dramaturgiánkról. (Gáll E. 1969).

                                                                        *

Persze, egyikünknek sem volt fogalma arról. hogy ki Albert Maltz, hiszen nem rendelkeztünk róla semmiféle információval. Csak később a Teatrul című folyóiratból szereztünk némi ismeretet az író személyéről. Akkor tudtuk meg, hogy a szerzőnk jeles hollywoodi filmforgatókönyv író, baloldali gondolkodó, a kommunista párt tagja. Így már érthetővé vált számunkra, hogy a darabja hogyan kaphatott a műkedvelő színpadon is zöld utat. Megértettük, hogy a  párt agitprop osztályának szimpatikus volt a gondolkodása és darabjának baloldali eszmerendszere. No meg azért is volt támogatott, mert az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság egykoron elmarasztalta és ezért Hollywoodban feketelistára tették.

                                                                        *

Gáll Ernő igen jól választott, amikor úgy gondolta, hogy Maltz darabja minden szempontból alkalmas a műkedvelő színpadra. Ő már régebbről ismerte a darabot, mert azt egy pár évvel korábban látta Marosvásárhelyen a színművészeti főiskolásoktól Gergely Géza rendezésében, majd a bukarestiek előadásában is. Beszélgetéseink során elmondta, hogy a darab a „színház a színházban” alapgondolatra épül, pontosabban műkedvelő színjátszók a műkedvelő színházban témájára. A színház a színházban témáról írni és ezt eljátszani mindig izgalmas drámaírói kísérlet és hálás színjátszói feladat. Még akkor is, ha a darabban nem rejlenek nagy és jelentős emberi konfliktusok s az egész sztori nagyon is hétköznapi. De egy jól megírt drámai narrativával betekintést nyerhet a néző a színházi függöny mögötti világba. Sőt, mindabba, ami nemcsak a szakma, de a néző számára is örök rejtély marad. Az író ugyanis a darab politikai üzenete mellett  a színészi alkotás folyamatának mibenlétét helyezte mondanivalójának középpontjába. A dialógusok, amelyek ezzel kapcsolatban a két főszereplő között folynak, utalnak arra, hogy a múlt század harmincas éveiben milyen színház és színjáték-elméleti képzés folyt a Yale Egyetemen, ahol szerzőnk drámaírói diplomát szerzett.

                                                                        *

Noha a szövegnek irodalmi értéke csekély, mégis A próba több szempontból is érdekes drámai  alkotás. A darab a lazán megkomponált szerkezeti felépítésével és csak nagyvonalakban felvázolt emberi típusokkal lehetőséget nyújtott a benne játszó személyeknek mindenféle játékstílus kipróbálására, kezdve a lélektani realizmustól, folytatva a bárki által sikeresen elvégezhető improvizációig, vagy éppen a brechti színház elidegenítő effektusainak a felhasználásáig. Mivel minden jelenetnek csak egy laza kerete van, a szerző lehetőséget ad a rendezőnek és a játszó személyeknek, hogy az esetleges improvizációkkal tovább építsék a drámai helyzetet. A két főszerepet leszámítva alig van a darabban határozott vonásokkal megrajzolt karakter. Így a színjátszóknak megvan az a lehetőségük, hogy szabadon válasszák meg az eljátszandó figura szerepviselkedésének különféle vonulatait.

                                                                                    *

A darab címében megfogalmazott színházi „próba” jellege ugyanakkor szabadságot biztosított mindenkinek a bakizásra, a szövegtévesztésre, egyszóval mindarra, ami abban a korszakban egy klasszikus felépítettségű alkotás előadásánál kizárt lett volna. Ez az írói szemlélet egyben utalt arra is, hogy az amatőr színjátszás az egész világon hasonló gondokkal küzd. Vagyis teljesen heterogén felkészültségű embereket kell egy közös cél érdekében színjátszó társulattá formálni és a profi társulatoknál támasztott igényességgel kezelni. Ennek az egyfelvonásosnak a választása egyben arra is jó lehetőséget nyújtott, hogy új összefüggésekben fogalmazzuk meg a színjátszás lényegét. Azt, hogy az amatőr színjátszás sikerét a hasonló művészi érdeklődési személyeknek alkalmi csoportosulása biztosítja, de csak akkor, ha mindenki megpróbálja önmaga művészi képességeit egy jól körvonalazott  rendezői elképzeléssel összhangban érvényesíteni.

                                                                        *

 Újat hozott ez a darab  és az előadás a korabeli hivatásos és műkedvelő színjátszó együttesek merev színházi és játéktér szemléletében is. Akkoriban a színjátékra a legtöbben csak egyetlen teret láttak alkalmasnak a „doboz színházat”. Ezért többnyire egy színpados teremben, a hivatásos színháztól kölcsönzött, festett színfalakkal vitték színre az előadásokat. Ezzel ellentétben A próba már az első szerzői utasításával is lehetőséget nyújtott a játéktérnek szabad megválasztására és annak az egész teremre való kiterjesztésére. Maltz így ír: „A színpad egy munkás-színház próbatermét ábrázolja. Lehet egy modern színház terme, de lehet egy szakszervezeti színház egyszerű szobája is.” Mi továbbléptünk és bárhol játszottunk az egyes szereplők nemcsak a függönyök mögül léptek a színpadi játéktérre, hanem már a nézőtérre belépve is a szerepüket játszották. Az előadás folyamán A Próba szerep szerinti rendezője többnyire a nézőtérről irányította a játékot. Akkoriban mindez teljesen szokatlan és újszerű volt. Ugyanakkor lehetőséget adott nekünk arra is, hogy ezt az előadást bárhol bármikor minden különösebb előkészület nélkül színre vigyük, hiszen ez nem igényelt semmiféle díszletet, csupán egy két széket. Ugyanakkor a nézők számára az teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy színházi próba bárhol megtartható, legyen az akár egy üres raktárterem vagy egy kávéházi terasz.