Te legdrágább Oresztészemből megmaradt
emlék! Milyen más volt az én reményem is,
midőn elküldtelek, mint most, hogy visszatérsz,
mert most karomban semmivé váltan heversz,
s milyen tündöklő voltál, hogy útra küldtelek!
a gyilkosoktól két kezemmel lopva el:
hisz akkor aznap és itt haltál volna meg,
s apád sírjából kaptál volna részt te is.
S most csúf halállal pusztultál el:
hazádtól s tőlem, messze földön száműzött:
és én szegény, gyöngéd kezemmel testedet
nem moshattam meg, és emésztő láng közül,
miként illik, nem szedhettem fel hamvadat:
idegen kezek gondoskodtak rólad, szegény,
s most csöpp edényben csöpp halomként érkezel.
Ó, jaj nekem, hiába volt az ápolás,
amellyel rólad gondoskodtam szüntelen
és édes fáradsággal: mert hiszen
anyádnak oly kedves nem voltál, mint nekem.
És senki más házunkban nem dajkált, csak én,
a nővéred, s engem hívott minden szavad.
És most mindennek vége lett ez egy napon,
minden meghalt veled. Miként a vad vihar,
mindent magaddal hurcoltál. Elment apánk,
meghaltam én is veled, s te holt vagy, nem vagy itt;
nevetnek ellenségeink, tombol, vigad
anyánk, a szörnyeteg, ki ellen bosszúval
kívántál jönni egykor, mint azt énnekem
titokban sokszor hírüladtad. S most a te
s az én balsorsom elrabolta tervedet,
mert édes termeted helyett a hamvadat
ereszti hozzám és erőtlen árnyadat..
Ó, jaj, jaj!
Ó, nyomorult test. Jaj, jaj!
Jaj, szörnyű utadra küldött
Édes fivérem, hogy megöltél engem is!
Megöltél engem is testvérem, édesem.
Fogadj hát új lakodba engem: semmivé
Lettem, fogadj a semmiségbe, hogy veled
Lehessek ott lenn. Hisz még fönn jártál, veled
osztoztam én mindenben: és most vágyam az,
hogy mint halottnak, sírodban részem legyen.
Mert jól tudom, hogy holtaknak nincs bánatuk.
