Tegnap,
március 22-én a Tibor Ernő Galériában Képzőművészet és irodalom címmel nyílt
meg a galéria tagságának közös
kiállítása.
Én a
következő Dsida Jenő verset mondtam:
Ember! - hívnak a száraz téli
erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derűjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakok zenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! -
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!
Anti megnyítóbeszéde
A képzőművészet és
irodalom a humán kultúrának két olyan eleme, ami az emberi lét teljességét
biztosítja számunkra. Nyilván, lehet
élni mindkettő nélkül, de nem érdemes, mert ezek adják meg életünknek a
teljességét, a mindennapi élet harmóniáját, az ember szép iránti örökös igényének kielégítését.
Amikor e szöveget
írni kezdtem, eltűnődtem azon, milyen érdekes az, hogy már az ősember is
képzőművész volt, hiszen a barlangrajzok arról árulkodnak, hogy valami mágikus
szellemi késztetés volt benne, hogy a barlangok falán megörökítse hétköznapjainak eseményeit, a
bölényvadászatot vagy egy apró terrakotta szoborban az anyaság szimbólumát
(Altamira barlang rajzai és a Willendorfi Vénus „szobor”). A párhuzam kissé
csalóka, mert akkoriban nem létezett írásbeliség és így nem maradtak fenn abból
a korból olyan alkotások, amelyek a képzőművészettel együttszülető irodalmi
műveket is ismertté tették volna és
utalnának arra a szimbiózisra, ami a képzőművészet és az irodalom között örökkön
tetten érhető.
E kiállítás
megnyitó szövege még egy vázlat felmutatására sem alkalmas, hiszen a könyvek könyvének a képzőművészetet
és az irodalmat megihlető szerepét órákon keresztül lehetne sorolni. Nincs
olyan nagy képzőművész vagy költő, író, akire a Biblia, ez az irodalmi alkotásnak
is tekinthető évezredes nagy mű ne lett volna ihlető hatása. Azt kell mondanom,
hogy kultúránkban láncszemszerűen egymásba fonódik az irodalom és a képzőművészet, a képzőművészet és irodalom. A teremtés
csodáját újraéli a maga módján minden képzőművész és minden irodalmi alkotó. Ha
nagyon odafigyelünk, e kiállításon minden munkában tetten érhetjük az irodalmi forrás ihlető erejét. Ez a forrás
lehet egy költői alkotás, vagy maga a
Biblia. A teremtett világ ugyanis ott van mindenben, amit az irodalmár vagy a
képzőművész ábrázol. Mindig a befogadó szellemi beállítottságától, hangulatától
függ, hogy mit akar, vagy mit tud meglátni egy képben.
De az alkotás témája
csak az egyik vonulata a képzőművészet és az irodalom kapcsolatának. A másik a
műben rejlő esztétikum, a szépség örök vágya, ami a művészi és az irodalmi
alkotásban is a forma köntösében, a színes képi világban ölt testet. Közös tehát a képi
világ, amit az irodalom
szavakkal ábrázol és fest számunkra átélhető és elképzelhetővé. A képzőművészet
a formák és színek összerendezésével alkot és ad nekünk művészi élményt és esztétikai élvezetet.
A képzőművészet és
az irodalom rendkívül gazdag az egymás ihlette művészi és irodalmi
alkotásokban, gondoljunk csak Dante: Divina Comédiájára és annak hatására a
képzőművészetben Dore Gusztávtól Gy. Szabó Béláig. Én itt mégis egy angol költő
a tragikusan fiatalon elhuny John Keats egy görög váza által ihletett
csodálatosan szép és bölcs versével fejezem be gondolataimat, hiszen ez a vers
illik a leginkább kiállításunk címéhez és ahhoz a gyönyörhöz, amit az ember átél,
ha egy alkotást érzékeny szemmel és szívvel szemlél. Keats:
Óda egy görög vázához című verse mindannyiunk számára
megfontolandóan a szépség örök értékét dicsérő üzenettel zárul:
„Ha rajtunk múlás üli
már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség
és szép igazság!
Rob Ibolya, tekintettel egészségi állapotára, Schneider Antit kért fel, hogy röviden
szóljak képeiről:
A három komputergrafikai-technikával
megalkotott képet, három költői világ ihlette. A képek nem illusztrációk,
sokkal inkább képi, képzeleti asszociációk, a költői téma továbbgondolásai.
Ha
kronológiai sorrendben nézzük az ihlető forrást, az első kép alkotója a Kőmíves Kelemenné című népballada sorait
idézi emlékezetünkbe:„…Mönny el, fiam,
mönny el, magos Déva várra, /Ott van a te anyád, kőfalba van rakva.../ .. .Nem
szólhatok fiam! mert a kőfal szorít,/ Erős kövek közi vagyok bérakva itt.”
Ez visszhagszerű tragikus üzenet itt a
feketével tagolt vérvörös téglafal, a fehér, megkövesedett emberi test, de
már-már elszálló emberi lélek
sajátos képi megfogalmazását nyújtja a tárlatlátogatónak.
A Balassi Bálint - Hogy Júliára talála,
így köszöne néki című vers ihlette kép újra csak ellentétre épít. De itt az
ellentét feloldására vállalkozik a kép megalkotója. Annak az ellentétnek s
feloldására, ami a lovagi költészet középkori hagyománya és szabályai szerint a mennyei magasságokba
emelt nőről és csak a lelki vonzalomról beszél. Ámde ennek a hátterében ott bujkál a tömény erotika. Balassi szövege mentes
minden érzékiségtől ”…Szerelmedben
meggyúlt szívem,/Csak tégedet óhajt lelkem,/Én szívem, lelkem, szerelmem,/
Idvez légy, én fejedelmem!...” Rob Ibolya képe a mély vörösökkel és sajátos
nőies formavilággal (mondhatni bujasággal)
azt mutatja fel, ami a költői szöveg mögött van: „a húsbavágóan” mély
érzékiséget.
József Attila – Altató című verse a gyermek képi világát, az
éjszakának ragyogó csillagokkal, de sejtelmes, néha riasztó, néha kedvesen
andalító, sok és árnyalt kékkel, feketével és az ablak rácsain túl, a kozmikus
térben, a homályból elővillanó gyermeki
Hold-képpel idézi meg a költő által alkotott
világot. Ebben nem csak a Altató című
vers „aludj el szépen Kis Balázs” sora van, de ott lebegnek a képzelet
padlásán fényesen suhogva a Mama frissen mosott lepedői is.
