Öröm

 Ezt a képet Kelemen Marika készítette a könyvbemutatón

A Vigyázó kövek

A Magyar Kultúra Ünnepén bemutatott kötetem

Video

A Magyar Kultúra Ünnepe megnyitóján, a Vigyázó Kövek című könyvem bemutatóján készült videó az alábbi Linken nézhető meg:

http://www.nagyvarad.ro/videok

Sajtó

 A könyvbemutatóra vonatkozó sajtóanyag elolvashattó az alábbi linken.

 http://www.erdon.ro/hirek/news-erdely/cikk/egy-egyesulet-egy-ujsag-kozos-celok/cn/news-20100119-05120104

Könyvbemutató

Január 18.-án hétfőn volt a Vigyázó kövek című könyvemnek a bemutatója.
 Dr. Fleisz János bevezető szavai után Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere a Magyar Kultúra Ünnepének jelentőségéről beszélt. Ezt követően Dukrét Géza szólt a hiánypótló könyvemről. Végül magam köszöntem meg Tempfli József ny. püspök úrnak, tiszteletbeli elnökünknek és  a műemlékvédelem ügye iránt elkötelezetteknek a biztatását és az egykori egyesületünkben kifejtett munkájukat.

Meghívó

MEGHÍVÓ

Minden kedves blog olvasómat szeretettel meghívom  a VIGYÁZÓ KÖVEK, a Bihar megyei műemlékvédelem kezdetei című könyvemnek a bemutatójára, ami január 18-án, hétfőn,  17 órakor A Magyar Kultúra Napjai alkalmából lesz Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. A könyv gerincét a Bihar Megyei Műemlékvédő Egyesület története alkotja, de helyet kapott benne az előző századok műemlékvédő megnyilvánulásainak leírása is. Tájékoztatásul mellékelem  a tartalomjegyzéket:

Előszó Tempfli József tollából

A műemlékvédelem kezdetei Bihar megyében

      A szellemi műemlékvédelem

      Műemlékvédelem a vasfüggöny árnyékában

Az indulás lendületében

Kapcsolataink, társszervezetek, műemléki világnapok 

Küzdőtársunk, a sajtó

Menjünk ki a temetőbe

Civil várvédelem

Újra együtt a Rhédey kertben

Epilógus

Függelék. Műemlékvédő, városvédő írások a Bihari Naplóban 1990 és 2001 között. (Válogatás)

Felhasznált irodalom

             

Téli tárlat

Téli tárlat

Ma este a Tibor Ernő Galériában a Téli tárlat megnyitóján ezt a Dsida Jenő verset mondtam:

                   
Közeleg az emberfia 


Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
1929

Szophoklész: Élektra

Ezeket a  monológokat mondtam el Bányai Szabados Katalin kiállításának megnyitóján.

Elektra siratja Agamemnont

Szent mennyei fény

és földölelő lég, jaj de sok

gyászénekem hallottad;

hányszor hallottad, amint

véresre vertem ököllel a mellem,

amikor tovaszállt már a sötét éj:

s te tudod jajaim gyűlölt nyoszolyám,

valahány éj ér e gonosz házban,

valahányszor sírok apámért, mert

a szegényt idegen földön a bősz

gyilkos Arész nem hívta magához,

de anyám és ágyasa, Aigisztosz,

mint tölgyet az erdőn a favágók,

az ölő bárdal vágták le fejét.

És kívülem itt senkise gyászol

Jajgatva, apám, érted, amért íly

nyomorult, rút volt a halálod.

Nem szüntetem én

a sóhajtást, keserű zokogást,

míg látom  csillagoknak

sugarát meg a nap ragyogását,

én, mint fiát vesztett csalogány,

panaszos jajomat kikiáltom

az apám küszöbén mindenki felé.

Ó, Hádész s Perszefoné háza,

földbeli Hermész, isteni Átok,

és ti, Erínysek, isteni sarjak,

kik a jogtalanul leölteket

látjátok  és a rabolt nyoszolyát,

jertek, segítsetek, álljatok érte

bosszút, kegyesek,

s küldjétek az én drága öcsémet,

mert nincsen erőm hordani többé

kínzó nagy gyászomat árván.

Elektra siratja a holtnak hitt Oresztészt

Te legdrágább Oresztészemből megmaradt

emlék! Milyen más volt az én reményem is,

midőn elküldtelek, mint most, hogy visszatérsz,

mert most karomban semmivé váltan heversz,

s milyen tündöklő voltál, hogy útra küldtelek!

a gyilkosoktól két kezemmel lopva el:

hisz akkor aznap és itt haltál volna meg,

s apád sírjából kaptál volna részt te is.

S most csúf halállal pusztultál el:

hazádtól s tőlem, messze földön száműzött:

és én szegény, gyöngéd kezemmel testedet

nem moshattam meg, és emésztő láng közül,

miként illik, nem szedhettem fel hamvadat:

idegen kezek gondoskodtak rólad, szegény,

s most csöpp edényben csöpp halomként érkezel.

Ó, jaj nekem, hiába volt az ápolás,

amellyel rólad gondoskodtam szüntelen

és édes fáradsággal: mert hiszen

anyádnak oly kedves nem voltál, mint nekem.

És senki más házunkban nem dajkált, csak én,

a nővéred, s engem hívott minden szavad.

És most mindennek vége lett ez egy napon,

minden meghalt veled. Miként a vad vihar,

mindent magaddal hurcoltál. Elment apánk,

meghaltam én is veled, s te holt vagy, nem vagy itt;

nevetnek ellenségeink, tombol, vigad

anyánk, a szörnyeteg, ki ellen bosszúval

kívántál jönni egykor, mint azt énnekem

titokban sokszor hírüladtad. S most a te

s az  én balsorsom elrabolta tervedet,

mert édes termeted  helyett a hamvadat

ereszti hozzám és erőtlen árnyadat..

Ó, jaj, jaj!

Ó, nyomorult test. Jaj, jaj!

Jaj, szörnyű utadra küldött

Édes fivérem, hogy megöltél engem is!

Megöltél engem is testvérem, édesem.

Fogadj hát új lakodba engem: semmivé

Lettem, fogadj a semmiségbe, hogy veled

Lehessek ott lenn. Hisz még fönn jártál, veled

osztoztam én mindenben: és most vágyam az,

hogy mint halottnak, sírodban részem legyen.

Mert jól tudom, hogy holtaknak nincs bánatuk.

Az antik kultúra nyomában

Megnyitóbeszéd Bányai Szabados Katalin AZ ANTIK KULTÚRA NYOMÁBAN című kiállításán 2009. november 2-án

            Az íratlan szabályok szerint a képzőművészeti tárlatokat megnyitó személynek   az a feladata, hogy szellemileg és  érzelmileg felkészítse a közönséget  az alkotások befogadására. Én is arra vállalkoztam, hogy itt  ma megteremtsem az Önök lelkében azt az  intellektuális és emocionális kedélyállapotot, amire a kiállított alkotások befogadása épülhet, mert  csak így lehet a műveknek utóélete.       

            Amikor Bányai Szabados Katalin felkért az antik görög kultúra és az itáliai élményei által ihletett képeiből összeállított  kiállításának a megnyitására, az emlékeknek sora elevenedett fel bennem. Ezek   alapján, arra a megállapításra jutottam, hogy itt az  alkotóművész  három, egymástól jól elkülöníthető  világból merítette élményanyagát. A mai tárlaton e három világ színtéziséből mutat fel nekünk  képeket.

De melyik ez a három világ, kérdezhetik önök?

 Nos, erre a  válaszom az, hogy van:

-         Egy elképzelt, csak a fantázia síkján élő,  van

-         Egy  a tárgyi valóságban természetesen létező, és végül van

-         Egy művészileg megalkotott görög illetve római képi világ.

Kérem, tartsanak velem, hogy megfejtsük a képekből  kibomló elképzelt  antik görög világot, ami 40 évvel ezelőtt e kiállítás képeinek  első érzelmi és esztétikai fórrása volt .

            Akkor, a 70-es években,  mi  a  Nagyváradi Művelődési Házban egy  ókori görög drámát, Szophoklész ÉLEKTRA című tragédiáját vittük színre. Az előadásnak a művészi kivitelezésében Bányai Katalin jelentős  szerepet vállalt. Innen származtatom én  olthatatlan szomját az antik görög  kultúra iránt.

            A próbák során folyamatosan foglalkoztunk a görög világ, mitológiájával, a fűben, fában, vizekben élő,  dévajkodó  istenekkel, a hétcsövű fuvolát fúvó pánokkal és  nimfákkal. Foglalkoztunk mindezeknek irodalmi és művészi ábrázolásával az eposzokban és  a sorstragédiákban. Elmélyedtünk az ókori görög kultúra tökéletes művészetében, mindabban, ami bölcsője volt az egész európai civilizációnak és  művészeteknek.

            Megalkottunk magunkban egy görög fantázia-világot. Ezt  Bányai Kati akkor az előadás plakátjában, a műsorfüzetben és a  tragédia   jelmezeiben mutatta fel, de  az előadásokon a női karban is mondta Szophoklész csodálatos szövegét.  Mély érzelmi és intellektuális kötödés született bennünk a görög kultúra iránt. Ez  a kötődés máig megmaradt.

            Hogy átérezzék a mi  görög világunkat, az egykori   címszereplő, Németh Katalin   felidézi az  előadás hangulatát pontosabban a kezdő monológot, amikor Élektra siratja Agamemnónt. (Részlet a tragédiából)

            Mielőtt folytatnám, szeretném kegyelettel megemlékezni arról, hogy ennek az  előadásnak a díszlettervezője a napokban elhunyt Tolnai Tibor volt.

Az akkor megélt intellektuális és esztétikai élmények mély nyomokat hagytak valamennyiünk  lelkében, hiszen sokat beszélgettünk, sokszor végignéztük  a fekete,  téglavörös,   és sárga színekben pompázó görög vázákon megjelenített görög mitológiai témákat. Nézegettük az  olimpiai Zeusz templom, és a Parthenon Pheidiász alkotta szobordíszeit, az Akropolisz  romjaiban is lenyűgöző hatású  templomait.  De nem is álmodhattunk arról, hogy közülünk valaha bárki    is látni fogja azt a csodát, amit az antik görög művészek létrehoztak. Valahogy  úgy éreztük, mi is Elektraként élünk itt és csak gyász a létünk.

            Bányai Katalinnak megadatott, hogy egykori elképzeléseit szembesítse a valósággal, hogy egy hosszabb görögországi tartózkodás során újraélje és gazdagítsa a   görög  világról kialakított képét. Vázlatfüzettel a kezében Athéntól Theszalonikiig bejárta az ókor építészeti csodáit, az antik művészet nevezetes helyszíneit.  Láthatta a  későbbi korok keresztényeinek szent helyeit is, köztük a  Meteorák kolostorait, ahol  az ortodox hitű szerzetesek és szerzetesnők az égbenyúló  szikla-csúcsokon napjaikban is az Isten közelségét keresik.

Az Önök   képzeletére bízom annak az élménynek a hatását, amit Bányai Katalin átélt, amikor megállhatott az Epidauroszi színház szkénéjében,  és láthatta azt az 55 soros nézőteret, amit az ókorban a hegyoldalba építettek, s ahol valaha 14 ezer néző zokogott a görög sorstragédiák katartikus hatása nyomán.

            Nyilvánvaló, hogy a művészi élményekben gazdag valóság folyamatosan  rajzolásra, vázlatkészítésre sarkallta a képzőművészt. Megteltek a vázlatfüzetek a görög táj motívumaival, az épületek, a szobrok jellegzetesnek érzett  alkotóelemeivel. Igen, alkotóelemeket,  főleg épület és szoborrészleteket örökített meg. Ezt tette Olaszországban is, ahol nemrég  párnapos látogatáson volt. Így sikerült  rögzítenie az európai civilizáció bölcsőjének továbbélését „a nagy plágium”-nak nevezett  a Rómában.

            Ezek a vázlatok képezik az alapját annak az alkotott képi világnak, ami e kiállítás anyagát adja. E képekben a művész szintetizálja újrateremti mindazt, amit hajdan elképzelt majd a   valóságban  is látott és megtapasztalt. Így született meg az ő saját Athénje, Theszalonikije,  Romája vagy Velencéje.  

            Sajátos látásmóddal és technikával dolgozik. Valahogy úgy, mint az antik görög vázák festői. Mert  Bányai Katalin nem a tobzódó mediterán színgazdagságot  láttatja, hanem kiválasztott magának egy kerámia-szerű alapot, amire krétával viszi fel az Olimpiában, Epidauruszban, az  Akropoliszon vagy Romában látott részleteket. Mindegy már, hogy Iktinosz, Kalisztratész  vagy Praxitelész készítette ezeket.

-Számára a kép hangulatsugárzó, érzelemkeltő volta a fontos, 

-Bányai Sz. Katalin az antik   világnak a reneszánszban továbbélő  motívumait, hangulatait mutatja  meg nekünk,  

-nem törekszik fényképszerű pontos megjelenítésre,

-nem akarja a Szent Péter templom  teljes fenségességét elénk tárni,

-csak egy futó pillantást vár el a nézőtől a Bernini készítette bronz tabernákulum csavart oszlopaira, amelyek már továbbmutatnak a  korinthuszi oszlopfők és az antikvitás világán, jelezve azt, hogy  már ott van a barokk, a másik nagy kedvence a művésznek.

De az igazi mégiscsak a görög-római  antikvitás marad.

            Van itt egy kép, amelyen Bányai Katalin  az egykori Élektra előadás nagyjelenetét alkotta meg, azt a pillanatot, amikor Élektra hamvvederrel a kezében elsiratja testvérét, Oresztészt.

Ma halottak napja van. Úgy vélem, semmi nem méltóbb e kiállítás tematikájához és a mai naphoz, mint az, ha e tárlatnyitó szöveg befejezéséül meghallgatjuk, hogyan siratta szeretteit az ókorban egy görög ember.

 Felkérem Németh Katalint, hogy  mondja el a monológot. (Részlet a tragédiából)

Schneider N. Antal